Petőfi Sándor színházzal, színészettel kapcsolatos viszonyáról olvashatunk (a Petőfi Irodalmi Múzeumban fellelhető, vonatkozó dokumentumok alapján) Dr. Csiszár Mirella, a PIM Könyvtárának főmuzeológusa bejegyzésében. Írásának második részéből a költőnek a Nemzeti Színházhoz fűződő viszonyáról, illetve drámaírói munkásságáról tudhatunk meg többet.

II. Nemzeti Színház

A Nemzeti Színház 1845-ben, Rudolf Alt színezett litográfiája (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Petőfi 1839. február közepén elhagyta a selmeci evangélikus líceumot, és március elején Pestre érkezett. A Pesti Magyar Színházban – a legóvatosabb számítás szerint – 1839. március 10. és május 7. között házi statisztaként foglalkoztatták. Hrúz Pál, távoli rokona színházi szabó volt, talán az ő közbenjárásával sikerült álláshoz jutnia. Amolyan színházi küldönc volt, aki hordta-vitte az üzeneteket és intézte a színházi megbízatásokat, próbán és előadáson csak a rendező és az ügyelő rendelkezhetett vele. A beosztás nevéből következően biztosan voltak színpadi feladatai is, bár a teátrum törvénykönyve ilyen kötelezettségről nem tesz említést.

1845-ben az Úti jegyzetek című munkájában így írt erről a két hónapról:

„Mikor még nyomva sem láttam a nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statiszta voltam a pesti nemzeti színháznál, s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb”.

Magyarországon a színházi zsebkönyvek a magyar játékszíni gyakorlatban 1793-tól váltak elterjedtté. Az egy-egy évadra vagy naptári évre érvényes almanachban a társulat névsorát és teljes műsorát, a vendégművészeket, társulati eseményeket tüntették fel. Ezen túlmutatóan is olvasnivalót nyújtottak a közönségének: drámaszövegeket (eredetieket és fordításokat, főleg a társulat színésztagjainak munkáiból), de verseket, elbeszéléseket, néha anekdotákat, aforizmákat, tanulmányokat is megjelentettek bennük. A zsebkönyveket általában a társulat súgói szerkesztették és adták ki, ebből tudták a jövedelmüket kiegészíteni.

Nem véletlen, hogy a kis kötet címe homályosan fogalmaz az intézménynév tekintetében. A színházat – bár nevéhez a közfelfogás kezdettől fogva a nemzeti és az országos jelzőt társította – csak az 1840. évi 44. törvénycikk helyezte országos pártolás alá, ezután vehette csak fel a Nemzeti Színház nevet.

A zsebkönyv lajstromozza „a pesti magyar színház összes személyzetének névjegyzékét”, az 1838. december 16-tól 1839. december 1-ig terjedő időszak napra lebontott műsorát, az előadott új, eredeti, magyar színműveket, az új bemutatójú operákat és külföldi színműveket, „a budai színen” – vagyis a Várszínházban – „már előadott, de a pesti színpadon most bemutatott” művek jegyzékét, valamint a színházban fellépett vendégművészeket.

A zsebkönyv a hiányával kötődik Petőfi Sándorhoz, neve ugyanis nem szerepel egyik felsorolásban sem. Foglalkoztatásáról a teátrum (a részvénytársasági választmány elnökétől a légszeszvilágosító segédekig mindenkit felsoroló) névsora hallgat, a Pest Megyei Levéltárban őrzött, 1839. évi fizetési jegyzékekben sem lehet rábukkanni a Petrovics vagy Rónai (ahogyan ekkoriban hívatta magát) névre.

A kötet közli még (Fáncsy Lajos magyarításában) Bayard vígjátékát, melyet Az aggszínész és leánya vagy Mégis kivívta! címmel tűzött műsorra a teátrum, 1839. január 30-án. Az előadást maga Fáncsy rendezte, rendezőpéldányát az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára őrzi. Jelenlegi ismereteink szerint ez a legrégebbről fennmaradt rendezőpéldány.

Gillyén és Nagy a zsebkönyvet Laborfalvi Róza és Fáncsy Lajos portréjával (mindketten a teátrum alapító tagjai) illusztrálta.

Egressy Gábor portréja, 1839. Faustin Herr litográfiája (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Egressy Gábor (1808–1866), a Nemzeti Színház elsőrangú drámai színésze és Petőfi 1843 júniusában, Pozsonyban ismerkedtek meg személyesen, bár Petőfi már 1839-ben láthatta alakításait a Pesti Magyar Színházban, amikor házi statisztaként működött ott. 1842-ben, pápai diákként is élvezhette Egressy játékát, majd Pesten a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként ingyenjeggyel látogathatta az előadásokat. Petőfi Egressyben meglátta azt a színészt, akivé ő is válhatott volna egy másik csillagzat alatt: Egressy nem volt férfiszépség, nem rendelkezett kiemelkedő testi és hangi adottságokkal. Színészi tehetségét önképzéssel és folyamatos tanulással sokszorozta meg. Átlényegülő színész volt, mindent el tudott játszani, bár a hősszerelmes szerepek kissé távol álltak tőle. A bonyolult lélektani folyamatok színpadi bemutatása során érezte magát igazán elemében – ezt emelte ki Petőfi Egressy III. Richárd alakításáról írt kritikájában, az Életképek 1847. február 20-án megjelent számában:

Petőfi végül nem szerzőként vagy hivatásos színészként jutott fel a világot jelentő deszkákra, a Nemzeti Színház vágyott színpadára. Barátja és példaképe, Egressy Gábor jutalomjátékán kapott egy hozzá illő, intrikus szerepet, baráti szívességként. Petőfi jóval később így emlékszik vissza az esetre:

Az előadás hirdetményének fennmaradt példánya a Könyvtár kisnyomtatvány-gyűjteményének kiemelkedő darabja:

Szigligeti Ede: Szökött katona. A Nemzeti Színház színlapja, Pest, 1844. október 12. (PIM Könyvtár) 

Az előadásról megemlékezett a Nemzeti Színház 1845. évre kiadott zsebkönyve is:

Hubenayné [Magda Lujza] portréja; Ismeretlen mester kőrajza], Nemzeti Színházi Zsebkönyv 1845-ik évre / kiadták Gilyen [Gillyén Sándor], Gönczy [Soma], Rety [Réthy Mihály]; (PIM Könyvtár)

A kiadvány lajstromozza a társulat „összes személyzetének névjegyzékét”, az 1843. december 1-től 1844. december 1-ig terjedő időszak napra lebontott műsorát, az előadott új, eredeti, magyar színműveket, az új bemutatójú operákat és külföldi színműveket, valamint a Nemzeti Színház színpadán fellépett vendégművészeket. Az 1844. október 12-i dátum mellett a következő olvasható:

1844 nyarán Petőfi egyre szorosabb kapcsolatba került a színház társulatával, talán ez vezetett ahhoz, hogy amellett, hogy bár fellépett Szigligeti Ede népszínművének Gémesi nótárius szerepében, a zsebkönyv szerkesztői Petőfitől verseket kérjenek a kötet számára. Így kerülhetett sor a Színészdal, a Levél egy színész barátomhoz és A tintásüveg című költemény első közlésére – súlyos sajtóhibákkal megtűzdelve: a Színészdal végén még a költő nevét is hibásan, Petfinek nyomták, A tintásüveg címe pedig A tentás üveg formában szerepel.

A PIM-ben őrzött kötet különlegessége, hogy az eredeti képmellékletet kicserélték: a Szathmáriné Farkas Lujza színésznőt ábrázoló litográfia helyett a tragikus haláleset miatt aktuálissá vált és eredetileg az 1843. évi nemzeti színházi zsebkönyvben megjelent alkotást, Hubenayné finom vonásait őrző portrét kötötték bele utólagosan. (A párisi naplopó házassága mellett eredetileg közölt Egressy Béni-portré szintén hiányzik a kötetből.)

Sokáig Petőfi és Egressy barátságának egyik legfőbb tárgyi dokumentumának tekintették azt a Petőfit ábrázoló dagerrotípiát, melyet Szentmártoni Szabó Géza és Flesch Bálint tanulmányai mint Egressy Gábor felvételét határoztak meg. Újabban azonban Szalisznyó Lilla kutatásai megkérdőjelezik Egressy szerzőségét, hiszen azt csak fia, Egressy Ákos 1909-ben megjelent, Petőfi Sándor életéből című művének visszatekintő sorai támasztják alá. Egressy Ákost Szalisznyó több ponton is a múlt eseményeinek megmásításán kapta, még olyan helyeken is, ahol családtagok előzőleg magánlevelekben figyelmeztették az igazságra. Az Egressy Gábor családi levelezését sajtó alá rendező kutató arra sem talált bizonyítékot, hogy Egressy Párizsban dagerrotípia készítésére alkalmas készüléket vásárolt volna, sőt ellenkezőleg: szűkös anyagi körülményei inkább arra mutatnak, hogy ezt nem tehette meg. A kutató végső összegzése azonban az, hogy

Egressy Gábor (?): Petőfi Sándor portréja, Pest, 1845 nyara (?) (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Barátságuknak a PIM-ben őrzött lenyomata az 1847 januárjában keletkezett, Egressy Etelke című költemény is:

Petőfi színészbarátjának ajándékozta a lányához írott verset, az Egressy Etelke kéziratát. Egressy 1850-ben tért vissza törökországi emigrációjából, ekkor írta a kézirat verzójára a következőket:

A vers címzettje Egressy Etelka (1835–1909) Egressy Gábor és Szentpétery Zsuzsanna (1816–1888) leánya. Édesanyja is színházi családban nőtt fel, bátyja, Szentpétery Zsigmond (1798–1858) 1815-től játszott vándortársulatokban, majd, 1837-től, a Pesti Magyar, későbbi nevén: Nemzeti Színház tagja lett. Ő maga 1827-ben Kolozsváron lépett színpadra, majd a Pesti Magyar/Nemzeti Színház alapító társulatában is helyet kapott. Főleg segédszínésznőként és operaelőadások kardalosnőjeként foglalkoztatták. Igazi szerepét a család és férje menedzselésében találta meg, gyakran elkísérte Egressy Gábort a vidéki vendégfellépésekre, intézte a turnék körüli tennivalókat. Lányuk, Etelka soha nem lett híres színésznő, legfeljebb apja partnereként lépett fel vidéki, műkedvelői előadásokon. Első férje, az Egressy Gáborral egyidős László József a Nemzeti Színház elsőrangú színésze volt, azonban a házasság (a férj hűtlenkedése miatt) csupán néhány hónapig tartott. 1860-ban a később festőművészként hírnevet szerző Telepy Károlyhoz ment férjhez.

Etelka, az Egressy család 1850-es években gyakorlattá váló spiritualista szeánszainak főszereplőjeként egy háromlábú kisasztalt táncoltatva több ízben is beszélgetett Petőfi szellemével. A párbeszédeket Egressy Ákos örökítette meg a Petőfi Könyvtár 12. köteteként megjelent, Petőfi Sándor életéből című művében.

A kéziratot a már özvegy Telepy Károlyné 1908-ban, apja születési centenáriumán ajándékozta a Petőfi Háznak.

Mühlbeck Károly (1869–1943) illusztrációja Egressy Ákos Petőfi Sándor életéből című művéhez készült, mely a Petőfi Könyvtár XII. köteteként jelent meg. (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

III. A drámaíró Petőfi

Petőfi kötődése a színművészethez abban is tetten érhető, hogy (felhasználva színészi és színházi tapasztalatait) drámákat is írt. 1845. június végén Egressyékkel Visegrádra kirándult, ekkor kerülhetett szóba – legalábbis Egressy Ákos már hivatkozott emlékezése szerint –, hogy Egressynek a közeljövőben jutalomjátékot biztosít a Nemzeti Színház. Erre az alkalomra vállalta Petőfi egy új népszínmű megírását. Július 24-én már jelentette is a Pesti Divatlap, hogy a Zöld Marci című népszínműve kéziratát a Nemzeti Színház drámabíráló választmánya megkapta bírálatra. Július 26-án az Életképek adta hírül, hogy a drámát egyhangúlag elutasították, ezen aztán a Honderű július 29-i számában hosszan gúnyolódtak is. Petőfi a kéziratot első felindulásában megsemmisítette.

Második és egyetlen befejezett drámája, a Tigris és hiéna, Szalkszentmártonban, 1845 decemberében keletkezett. A drámát 1846 januárjában a Nemzeti Színház drámabíráló választmánya egyhangúan elfogadta. A próbákat el is kezdték, de a színház nem a szerzőnek eredetileg megígért időpontban kívánta a bemutatót megtartani. A sok vidéki látogatóval kecsegtető József-napi vásár helyett egy májusi időpontra vagy egy bérletes napra halasztották a bemutatót. Petőfi e méltánytalanságon annyira felháborodott, hogy visszavonta a darabot, a Pesti Divatlap 1846. április 9-i számában közzétett, Legyen az ember drámairó! című írásában így írva le a fiaskót:

Petőfi Sándor: Tigris és hiéna, Reseta János (1776–1862) cenzor kiadási engedélyével (PIM Kézirattár)

A drámát végül Emich Gusztáv adta ki, Pesten, 1847-ben.

A Tigris és hiéna első kiadása, a szerző Várady Antalnak (1819–1885) szóló dedikációjával, Pest, Emich Gusztáv, 1847 (PIM Könyvtár) 

Petőfi írói hagyatékában még egy drámatöredék maradt fenn, melynek datálása bizonytalan. A közvélekedés a Karaffa című dráma keletkezését Mezőberénybe, 1849 nyarára teszi, azonban Kerényi Ferenc szerint Az apostol szellemi környezetében kell keresni eredetét. Szövegét 1880-ban adták ki először, a Vasárnapi Ujságban.

Vasárnapi Ujság, 1880/37. szám (szeptember 12.) (Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)

Petőfi drámaírói munkássága kiegészült fordítói tevékenységével. 1848. február 20-án az Életképek című irodalmi divatlap közölte Egressy Gábor felhívását, melyben azt javasolta, hogy Arany Jánost, Vörösmarty Mihályt és Petőfi Sándort bízzák meg közköltségen Shakespeare drámáinak fordításával. Petőfi a Coriolanus, a Rómeó és Júlia, az Othello, a III. Richárd, az Athéni Timon és a Cymbeline, talán még a IV. Henrik és a Téli rege átültetését tervezte. Mindebből csupán a Coriolanus készült el, 1848 februárjában.

A fordítás először 1870. május 25-én került színre, a Nemzeti Színházban, Paulay Ede rendezésében, Feleki Miklós, Lendvayné, Némethy Irén, Szigeti József alakításában. A bemutatóval kapcsolatos honorárium a költő örökösét, Petőfi Zoltánt illette. Az előadással kapcsolatos iratok – pénzfelvételi bizonylat, a gyám elszámolásai – szintén a PIM Kézirattárában kutathatók.

A Kézirattár gyűjteményének becses darabja az a kötet is, melyből Petőfi a fordítás során dolgozott: a Párizsban, 1838-ban megjelent, The complete works of William Shakspeare című mű első kötete, melynek előzéklapja rektóján Petőfi tulajdonbejegyzése olvasható:

Csiszár Mirella

Felhasznált irodalom:

Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete, Bp., Osiris, 2008

Osztovits Levente, „Sors, nyiss nekem tért”: Petőfi Sándor életének krónikája, Bp., Osiris, 2022

Rajnai Edit, „A napokban érkezett hozzánk egy pápai diák…”: Petőfi, a színész. Ki vagyok én? Nem mondom meg…: Tanulmányok Petőfiről, szerk. Szilágyi Márton, Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014, 19–22.