Az Olvassuk Trianont! beszélgetéssorozat Cselédlegendák című részében Parádi Andrea, az Édes Anna/Kosztolányi – Trianon 100 kiállítás kurátora Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténésszel és Trádler Henrietta társadalomtörténésszel beszélgetett a cselédek helyzetéről a Monarchia korában. Milyen kihívásokkal kellett szembenéznie egy vidékről a fővárosba szegődő cselédnek a huszadik század első évtizedeiben? Milyenek voltak az igazi Édes Annák, és milyen volt a Kosztolányi család viszonya a cselédekkel?

Molnár C. Pál Cseléd című Illusztrációja Kosztolányi Dezső Alakok című kötetében, Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1929

Cselédnek lenni sosem volt egyszerű élethelyzet, különösen nem volt az az Osztrák–Magyar Monarchia időszakában. A cselédek általában falusi leányok voltak, akik 13-14 évesen vándoroltak a nagyvárosokba, ahol két lehetőségük volt, hogy elhelyezkedjenek egy családnál. A zubringerek, “cselédszerzők” vagy a családjuk egy-egy tagja segített nekik abban, hogy munkába álljanak. Gyakori volt, hogy a pályaudvarra megérkezve egyből lecsaptak rájuk a zubringerek, akik aztán elég sok pénz legomboltak a lányokról. Jellemzően az első havi fizetésük a cselédszerzők zsebébe vándorolt.

Mivel a középosztálybeli családok számára elvárás volt, hogy cselédet tartsanak, ezért otthonaikat is eszerint alakították ki. A lakások legtöbbje cselédszobával rendelkezett: ezek az 5-8 négyzetméteres, sötét, ablaktalan helyiségek szándékosan izolálva voltak a többi szobától. A lányok csak munkavégzés céljával léphettek be a többi helyiségbe, egyébként ebben a puritán módon berendezett szobában kellett tartózkodniuk. (Rosszabb esetben nem volt saját szobájuk, hanem a konyhában felállított ágyon aludtak.) De ők maguk sem töltöttek olyan sok időt a cselédszobában, hiszen jellemzően 10-14 órát dolgoztak naponta. Általában vasárnap délután kaptak néhány óra kimenőt, olyankor a korzón vagy a Ligetben találkoztak egymással, esetleg flörtöltek az ott sétáló katonákkal.

A családoknál szolgáló személyzet között belső hierarchia működött. A mindenes felelt a takarításért és a főzésért is, ők ezért a munkáért általában 20-25 koronát kaptak havonta. Felette állt a szakácsnő, aki akár havi 40 koronát is kapott a munkájáért. A személyzethez tartozott még a dajka, aki szintén előkelőbb volt a cselédnél. A középosztálybeli családok gyakran két cselédet is tartottak, meg volt határozva, hogy melyikük milyen feladatokért felel. 

A Brenner család szolgálói, Tenyér Verona szakácsnő és Kalmár Ilka szobalány, ismeretlen felvétele, Szabadka, 1899 (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Szerepük a Tanácsköztársaság támogatottságában

A cselédség nem volt a Tanácsköztársaság bázisa, e társadalmi csoportnak nem jutott annyi szabadidő, hogy legyen idejük szervezkedni. 133 nap egyébként is kevés volt arra, hogy öntudatra ébredjenek. Ugyanakkor létrejöttek kisebb önszerveződések: 1919-ben megalakult a cselédség jogaiért fellépő Háztartási Munkások és Munkásnők Országos Szövetsége, ami azonban feltehetően egy felülről jövő kezdeményezés volt, a cselédek nem voltak aktívak ebben a szervezetben. Szintén ebben az évben alapították meg a Háztartási Munkásnők című lapot, amelyben a társadalmi csoportot érintő problémák, a munkakörülményeik, jogaik és az önsegélyezés lehetőségei kerültek elő. Az újság azonban csak három számot élt meg.

A békeszerződés után

Nem lehet általánosan megfogalmazni, hogy az impériumváltás miként érintette a cselédség helyzetét, inkább egyéni példákat lehet felsorakoztatni. Zilahy Lajos A földönfutó város című regényében is megjelenik a cselédmotívum, ami bizonyos szempontból nagyon hasonlít az Édes Annára. A történetben szereplő családnak ott kell hagynia a öreg cselédjét a határon túl, nem vihetik őt magukkal. Ugyanakkor Ady és Csinszka Vonyica nevű cselédjüket is áttelepítették, 1920 után kiváltják számára a magyar állampolgárságot. Trádler úgy véli: a cselédeknek Trianon után nehezebb volt átjutniuk a határon, a belső migráció azonban továbbra is jól működhetett. A nehézségek főként az első pár évre voltak jellemzőek, később már több lehetőség volt arra, hogy az elszakított területekről Budapestre érkezzenek cselédek. Inkább a későbbi hazautazás lehetett problémás. 

Kosztolányi szerelme – Bözsi, a cseléd

Kosztolányi Ádám dajkája, Zsembery Jánosné Keresztes Erzsébet, ismeretlen felvétele, 1915 után (Magántulajdon)

Bíró-Balogh Tamás Ha nem volnátok ti – Kosztolányi utolsó szerelmei című kötetében a költő életének utolsó időszakából származó dokumentumegyüttest dolgozta fel. A kéziratok, visszaemlékezések a költő utolsó szerelméhez, Radákovich Máriához kapcsolódnak, akiért Kosztolányi mindent fel akart adni a szerelem hevében. A nő egyik leveléből azonban kiderül, hogy Kosztolányinak a felesége és Mária mellett volt egy harmadik kapcsolata is. Ez a rejtélyes viszony húsz évig tartott, tehát közel annyi ideig, mint a költő házassága Harmos Ilonával. Ráadásul feltételezhetően Kosztolányi egyik legismertebb regényének, az Édes Annának is ő volt az egyik ihletője. Ez a lány a házában hét évig szolgáló Keresztes Erzsébet (Bözsi) nevű cseléd, aki Balatonfőkajáron született és huszonhárom évesen, 1915-ben került Kosztolányi Dezsőékhez dajkának az akkor született, Ádám nevű kisfiuk mellé. Akkoriban Kosztolányi feleségét, Harmos Ilonát szanatóriumban kezelték, mert valószínűleg szülés utáni depresszióban szenvedett, így az író és a cselédlány közötti szerelem hamar szárba szökkent. 

A dajka a házban megkülönböztetett figyelemben részesült, az író szinte kényeztette. A spanyolnátha idején a legjobb orvost hívatták hozzá, családtagként kezelték, egy asztalnál ehetett Kosztolányiékkal. Bözsit 1922. október 26-án, hétévi szolgálat után férjhez adták egy közelben lakó özvegy házmesterhez, a menyasszony házassági tanúja maga Kosztolányi Dezső volt. Az író ezután sem szakította meg vele a kapcsolatot: a Tábor utca 12.-ből naponta átjárt hozzá a Mikó utca 2. szám alatt található házba (itt lakott Márai Sándor is a ’30-as évektől, ezt az ő visszaemlékezéseiből tudjuk). Kosztolányi 1936-ban bekövetkezett haláláig gondoskodott Bözsiről, majd Keresztes Erzsébet Székesfehérváron telepedett le, és ott 83 évesen, 1975-ben hunyt el.

Trádler Henrietta szerint Bözsi esete nem különleges. Sokszor gondoljuk, hogy a cselédeknek nagyon rossz sorsa volt, de gyakran megesett, hogy érzelmi kapcsolat alakult ki a gazda és a cseléd között. Csinszka sem küldte el Vonyicát, amikor a lány teherbe esett, sőt vitte magával őket a Márffy-házasságba, és segített a kicsi nevelésében is. Persze sokszor megtörtént az is, hogy a teherbe esett lányokat kidobták a házból, sőt gyakori volt, hogy a lányokat szexuálisan is kihasználták. 

Kiss József unokájának szolgálója, ismeretlen felvétele, 1920 körül (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A bűnös cselédek

Kosztolányi mindig is ködösített, nem árulta el konkrétan, ki inspirálta Édes Anna alakját. Még abban az évben, amikor az első néhány fejezet napvilágot látott a Nyugatban, az író levelet kapott egy Vámos Henrik nevű ügyvédtől:  

„Csak most amikor már befejeztem a regényemet, tudtam meg, hogy csakugyan megtörtént ez az eset. A leány is egészen olyan jellemű volt: ahogy én megírtam. A hivatalból kirendelt védőügyvédje írt nekem. Elmondotta a részleteket. A leány, a fogságban is, folyton elragadtatottan mosolygott. Olyan volt, mint az alvajáró. Amikor halálra ítélték: eszméletlenül esett össze a bírák előtt. Az ítéletet később hétévi fegyházra változtatták. Ezt a leányt tényleg Annának hívták. Ugye különös. Amikor a regényemet írtam: sokáig haboztam, hogy miként nevezzem el a cselédleányt” – emlékezett egyik nyilatkozatában. 

A leány, Schmidt Anna a lipótvárosi Báthory utca 6. számú házban szolgált, dr. Schiller Henriknél, a Pester Lloyd főmunkatársánál és annak feleségénél. Anna függönyt, fehérneműt lopott, s amikor ez kiderült, 1919. május 30-án, a gazdasszonya megverte az épp fát aprító cselédet, aki kisbaltával támadt a nőre. Az asszony belehalt sérüléseibe. 

A korabeli sajtóból tudható, hogy ez nem volt egyedi eset, évente 2-3 ilyen gyilkosság történt, ezekről a Forradalmi Törvényszék Kísérleti Kriminológiai Osztályának szociológusai és kriminológusai által összeállított iratanyagok maradtak fenn. 

A beszélgetés itt visszanézhető.