A narráció működőképességének próbája Móricz Zsigmond és Holics Janka levelezésében (1902–1904)
Második rész
Hogyan merít saját szerelmi levelezéséből ihletet, hogyan formálja magánszövegeit szépirodalmi narrációvá és hogyan építi saját kéziratos hagyatékát a 20. század eleji magyar próza legnagyobb elbeszélője? Móricz Zsigmond és későbbi felesége, Holics Janka szerelmi levélváltását vizsgálja a Museum super omnia című kötetben megjelent tanulmányában Cséve Anna Móricz-kutató, a PIM Kézirattárának főmuzeológusa.
Uher Ödön: Móricz Zsigmond és felesége, Janka, 1905 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Az elmozdulás valóban bekövetkezik, az elbeszélő identitásképe megváltozik a közös jövő tervezgetésével. Ahogyan a naplóbeli „feljegyzések legfontosabb problémája talán a sajátnak és idegennek egyszerre mutatkozó én”, úgy már a levelezésben is feltűnnek naplószerű, önvallomásos belső monológok az „új” érzetek közvetítőjeként: „minél közelebb vagyunk egymáshoz, annál üresebb, kellemetlenebb és jellemtelenebb ember módjára viselem magam”. Az elbeszélt új tapasztalat, felismerés még jelentősebbé válik, ha Móricz hivatalos leveleivel kronológiába rendezve olvassuk e leveleket. Jól érzékelhető, hogy a népies-nemzeti, történeti témákkal foglalkozó pályakezdő író szubjektív narrációjában a dikció új, kortárs, polgári életérzések közvetítésére alkalmas önreflexív retorikája jelenik meg.
A közelség korábban ismeretlen személyiségalakító tapasztalata erőteljes, mert Móricz családjában nincs hagyománya az érzések kifejezésének, illetve nincs társadalmi, szocializációs háttere.
„Nálunk nem szokás, nem is értünk hozzá, hogy kell kifejezni a szeretetet. Szeretjük egymást minden különös gyöngéd külsőség nélkül. S mégis gyöngédek vagyunk egymáshoz meglehetős nyers modorban társalogván.”
(Móricz Zsigmond Holics Jankának, 1904. május 5.)
Móricz Zsigmond levele Holics Jankának, 1904. június 22–24., (Digital Humanities Platform, OSZK)
Mindkét szövegrész a megszokott énkép felbomlására utal, ezzel összefüggésben a nyelv, az önteremtő identikus szöveg hiányára is, amelynek szerzője még névtelen.
„Én édes Múzsám! […] így pengetném a kobozt, ha Reviczky volnék… (gondolom.) De nem az vagyok, – csak én vagyok. […] / Ez. / Ha maga most látna!" (Móricz Zsigmond Holics Jankának, 1903. február 20–21)
Móricz Zsigmond levele Holics Jankának, 1903. február 20–21. (Digital Humanities Platform, OSZK)
Mindez példaértékű felfejtése, írásos nyoma annak a felismerésnek, hogy az az Én, amelyik a levelezést fenntartja és annak elbeszélését a szerelmi levelezésben létrehozza, nyelvileg nem adott. Nem közvetítheti a nyelv azt, amire rá lehet mutatni, a test látványát. A szeretet vagy szerelem mibenléte, fogalma, nyelve az Én fogalmával analógiában ellentmondásokban elbeszélt.
„mikor azt hittem hogy őrült szerelmes vagyok – gyönyörűséggel festettem a szerelemtelen modern, rideg, sivár mindennapi életet.
most mikor azt hiszem hogy már nem vagyok szerelmes – égő gyönyörűséggel képzelem el a szerelem apotheozisát s ott élek a bájos, regényes, hősi, csodált, imádott s rég letűnt lovagkor vadregényes tájain.”
(Móricz Zsigmond Holics Jankának, 1902. december 12.)
Ebben a mintázatban a szerelem elmondhatósága, a szerelem érzésétől függetlenül, mintegy annak ellentmondva és nem azonossága jegyében történik. Nem „sivár” nyelv módján, nem referenciálisan azonosíthatóan. A szöveg ebben az esetben gát. A stabilizálatlan érzelmek kiváltják, hogy a nyelv helyesen formálja meg, illetve teremtse meg az intimitást. Janka szerelmi leveleket várt volna, ahogy mindvégig sugallta. „Már felfoghatta hogy kell irni pedig” – írja és bár ezt a sort kisatírozza, mégis elküldi a házasságkötés előtt fél évvel Móricznak. Érzés és írás alakzata egybeesik, majd szétbomlik – majd a kölcsönösség eléréséért folytatódik a levelezés.
Holics Janka levele Móricz Zsigmondnak, 1904. május 31. (Digital Humanities Platform, OSZK)
Móricz Holics Jankával folytatott korai levelezése eddig nem vizsgált szövegkorpusza az életműnek, ahol Móricz a levél specifikus műfaji formáját fellazítva még elemzéseket igénylő szövegvilágot teremt, amelyben a pályakezdést jócskán átértelmező eljárások, nyelvi tapasztalatok, írásnyomok rejlenek. A levélváltásokban az önelbeszélések korrekciója lesz az első mediális tevékenység, amelyre mindig egy következő (formáló) visszajelzés társul. A levelezésben a megértés (inkább értés, mint egyetértés) és olvasás alakzata egybeesik. Móricz és Holics Janka nem valamit ír, és nem is valamit olvas, hanem a szövegírás és a szövegolvasás, a (jól) írás és a (jól) értés esélyeit próbálgatja. Miközben az önkifejező stílust a levelek címzettje, Holics Janka tükrözteti, a Móricz Zsigmond-i elbeszélésmód nem mond le az írói önazonosság célképzetéről, ez konstansnak bizonyul a teljes levelezésben.
„És én nem tudok egész szivet adni. Már régen eladtam egy zsarnok démonnak, s nincs rá mód hogy visszanyerjem: a nagy vágyaknak, – amelyek még névtelenek…”
(Móricz Zsigmond Holics Jankának, 1903. február 14.)
Móricznak a szerelem olyan 20. század eleji, modernitásra jellemző tapasztalatait kellett nyelvi kifejezésmódokban végigpróbálnia, amelyek lehetővé tették az élet individuumalapú megértését. A levelezés fenntartása és alakítása az elbeszélés és az elbeszélt én működőképességének próbája is volt, mely egyben átfogó önreflexivitással járt együtt, így ez a működőképesség – mint a művészet alatti formák visszahatása – mutatkozik meg későbbi regényeiben, naplóiban is.
Uher Ödön: Móricz Zsigmond, 1903 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Felhasznált irodalom:
Berszán István, Kivezetés az irodalomelméletből: Az írás és olvasás rituális gyakorlatai felé, (Marosvásárhely: Mentor Kiadó, 2002): 125.
Hász-Fehér Katalin, „Levélirodalom és irodalomtörténet-írás”, Irodalomtörténet, 84 1. sz. (2003): 44.
Lengyel Imre Zsolt, "Móricz: Közelről, közelebbről" Műút, 58 4. sz. (2014): 78.
Móricz Zsigmond, levelezése (1892–1913) 2.0 szerk., Cséve Anna, digitális kiadás szerk. Palkó Gábor, Mihály Eszter, kiad. Cséve Anna, Hangácsi Zsuzsanna, Káli Anita, Török Sándor Mátyás, Vétek Bence, Makkai Tamara Csilla, Varga Emese (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2021)
Cséve Anna
