Hogyan merít saját szerelmi levelezéséből ihletet, hogyan formálja magánszövegeit szépirodalmi narrációvá és hogyan építi saját kéziratos hagyatékát a 20. század eleji magyar próza legnagyobb elbeszélője? Móricz Zsigmond és későbbi felesége, Holics Janka szerelmi levélváltását vizsgálja Cséve Anna Móricz-kutató, a PIM Kézirattárának főmuzeológusa. A tanulmány megjelent a Museum super omnia című kötetben.

Móricz Zsigmond és felesége, Holics Eugénia a Füvészkertben, Ismeretlen felvétele, 1905 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Az írók magánéletéhez kapcsolódó családi dokumentumok, a vélt vagy valós titkokat rejtő feljegyzések megőrzése általában az utókorra figyelmes vagy azzal szemben óvatos szerzők szelekciós tevékenységének van kiszolgáltatva. Móricz ezt a szelekciót szépirodalmi művei tekintetében erőteljesen vitte végbe kéziratai elégetésével, ám ez a destruktív aktivitás mégsem hozott számottevő pusztítást a hagyaték egészét tekintve. A megsemmisítés mint hagyatékformáló tevékenység ugyanúgy a tudatos archívumépítés jele, mint a megőrzési hajlam, ami még inkább jellemző az íróra. Ennek az építkezésnek köszönhető, hogy az 1900-as évektől felhalmozódó levelezés a tízezres nagyságrendet is megközelíti Móricz hagyatékában. A levelezés különleges „portfóliója” Móricz szerelmi levélváltása Holics Jankával, melynek újrarendezése életszakaszonként, az Üllői úti, majd a Vámház téri lakásban különböző csomagokat alkotott. A kéziratok átolvasása szinte minden alkalommal érzékelhető nyomot hagyott az író húszas évektől vezetett naplóiban, 1936-ban is: „Ma egész nap a saját életem regényét olvasgattam: rendeztem a levéltömeget – írja –, amit a betörő összevissza szórt”. „Az utolsó 15 év anyaga már kint volt [Leányfalun], csak a Jankára vonatkozó levelek voltak bent, s így most át kellett élnem az egész tragédiát.” „A levelekből csináltam hat csomagot. […] De ebben van három vagy négy kéziratkönyvem. S ez a betűáradat mind nem segített.” Móricz sokféle műfajban fogalmazta meg és terelte a fikcióalkotás felé, emelte jelentéstelivé a Janka-jelenséget. Mégis, a naplókban mutatkozik meg legerőteljesebben a recepciótörténetből is jól ismert ekvivalencia-viszony, amit Móricz Tolsztoj-problémának nevezett:

Móricz Zsigmond levele Holics Jankának, 1902.december 15. (Digital Humanities Platform, OSZK)

Móricz absztrakciója a szerzőfogalom és a szerzői identitás sajátos extrapolációja, mely számtalan módon elbeszélhető, mégsem megfejthető. A levelek által felbolygatott emlékek, érzések megrendítő ellentmondásokkal terhelt előadása „nem racionalizálható, narratívába hézagmentesen nem feltétlenül rendezhető impulzusokat”, sok kis történetet közvetít. Azt az elbeszélőt, aki történetek mondásán keresztül értelmezi helyzetét, talán a narratológia szempontrendszerével lehet megközelíteni. Mivel Móricz és Holics Janka mindeddig ismeretlen korai szerelmi levelezése publikussá vált, alkalom adódik arra, hogy e problémakör változó jelentéstartalmainak eredetébe betekintést nyerjünk. Kontextusa ugyanis további körültekintő elemzést igényel. Az összes, 1913-ig közzétett 262 levélváltásból néhány, 1902 és 1904 között keletkezett levélrészlet alapján már megfogalmazódhat néhány gondolat a levélírás napról napra formálódó gyakorlatában szembetűnő előzményekről.

A megismerkedéstől az eljegyzésig, majd a házasságkötésig tartó három évet Móricz és Holics Janka szöveges dialógusokban alakította, többnyire Vashegy és Budapest távolságát áthidalva. A levél, mint minden szöveg, elbeszélő formájú, és egyszerre „gyakorlati médium”. Mégis, a levelezésben gyakran feltűnik a verses levél műfaja. A vers nyilvánvalóan nyelvi médium, ám a levél műfaji jellemzőin kívül eső tulajdonságai, például a címzett hiánya miatt nem a kommunikációs aktivitás formája, és eltérő az ön- és valóságábrázoló formáltsága.

Kék színű, elővonalazott papíron 1902-ben, fél évvel megismerkedésük után, Holics Janka részére versciklusnak is tekinthető küldemény érkezik Vashegyre. Sok is és kevés is annak, aki levelet vár. Móricz levelének fő tárgya Janka távolléte, ám a versforma komikusnak ható „hibás” nyelve, az össze nem illő elemei („oda vagyok” – „óvoda”), parodisztikus hangneme („hölgynek nézem a puha bokort”) és kínrímei („Papirosom is fogytán, / Ideje hogy ha e levél is fogy, tán.”) ezt a tartalmat inkább elfedik. Csak egy vers kivétel, amelynek témája a kedvesétől távollévő költő bánatát vigasztaló rímről szól.

„Mélán borongó,
Réten bolyongó
Szellőcskét tikkadtan lesek.
Szédít a hőség,
Adj óh esőt ég!
Esennen igy esenkedek.
De nem fogadja a szavam
Rimánkodni mind hasztalan,
S bármint biztatgatom magam
Lomhák a perczek,
S a penna serczeg,
E kettő összetartozik.
Rim, te nagy áldás,
Jobban nem áld más!
– Engem ő vigasztalgat itt.”

Az elküldött levél nem egyedüli példány, hanem verstisztázat. A hat vers a Fehér könyvben, Móricz pályakezdését dokumentáló kéziratos gyűjteményében is megtalálható.  A megszólítás nélkül álló versek idézett strófája, a „Mélán borongó…” egy levélmásolat kéziratpapírjának verzióján is megtalálható, címzettje Rákosi Jenő, akinek első verses kísérleteit ajánlja fel Móricz két hónap múlva.

Móricz Zsigmond: Fehér könyv (MNMKK PIM Kézirattár)

Rendhagyó a verses levélben olvasható lábjegyzet is, mely a költői szabadság privilégiumát mintegy a bemutatkozás részévé teszi: „Icziri-picziri poética licentia.”

Az üzenetben hangsúlyt kap annak a lehetősége, hogy a művészi cél érdekében a vers eltérhet a nyelvtan, helyesírás, stilisztika, verstan szabályaitól vagy akár a valóságos tényektől, a levélforma pedig a korban szokásos formától és társadalmi protokolljától.

Bár akadály lehetne a levelezés elindításakor e nem várt forma, Holics Janka a nyelvi viszonosság jegyében rímekben mondja fel és kommentálja Móricz levelének részleteit. A levél és válaszlevél, a két vers szövegek között mozgó karaktere (például „tölgynek – pardon hölgynek néz bokrokat”) a levelezés egyik fő jellegzetességét vetíti előre: az írás az olvasás alakzataként nyilvánul meg, így utat nyit egymás szavainak újraértelmezése felé.

 Holics Janka levele Móricz Zsigmondnak, 1902. augusztus 1., Vashegy (Digital Humanities Platform, OSZK)

A megszólításban zárójelbe tett tréfás-gúnyolódó metafora Móricz kezdetleges verselgetésének, a szavak kapcsolódásának zavarosságára vonatkozó célzás:

A krumplileves a népnyelvi hagyomány szerint valóban gúnyszó. A teljes verssor azonban mást is jelent. Az „Édes, kedves, krumplileves” a Magyar Nyelvőrben „tréfás szerelmeskedő szó” vagy „Tréfás szerelmeskedés” a népi szólás szerint. A megszólítás metaforikussága azonban úgy talán könnyebben érthető, hogy a „krumplileves” azoknak a jelentésteremtő metaforáknak az egyike lesz a levelezésben, melyet Móricz 1902-ben kétszer is versbe foglal, és amelyre majd 1910-ben is visszautal.

„Fövetlen mivolto- / mért ne bosszankodjék / Hisz óh! / A "krumplileves" mikor jó?” (Móricz Zsigmond Holics Jankának, 1902. augusztus 11.)

„Na most abban hagyom,/ Mert ízetlenedik / Már a krumplileves” (Móricz Zsigmond Holics Jankának, 1902. december 15.)  

 „krumplileves-ed szomorú”  (Móricz Zsigmond Holics Jankának, 1910. április 28.)

A korai, 1902-ben írt levélváltásokban kimutathatóak a közös formai kísérletek nyomai. A kölcsönösen egymásra utaló, egymást idéző félszavak, citátumok katalizátorai lettek a kapcsolat megerősítésének, és az egymást értő nyelv kialakításában segítették a levelezőket. 1903-ban azonban az irodalmiasság („áradozás”, „stílusbeli modor”) már a levelezés tehertétele, a távolságtartás kifejezője. Holics Janka nem csak neki címzett levelekre vágyott, hanem személyesen neki szóló üzenetekre. Mégis, a levélváltások (szép)irodalmi alakításának igénye Móricz részéről vissza-visszatért. A jövő nyilvánossága felé tekint, amikor a híres szerelmeseket, George Sand-t és Musset-t említi. A nehezen elhatárolható levélírói és szerzői szerepkör következtében a levél magánműfajában megjelenik a kanonizálásra alkalmas, (meg)írható szöveg képzete.

Móricz Zsigmond levele Holics Jankának, 1904. március 18., (Digital Humanities Platform, OSZK)

A levélbeli elbeszélő inkább a szubjektum önreprezentációjának lehetőségét keresi, magáról és a másikról csak másodsorban szeretne többet megtudni. A levelek 1903-ban várakozó álláspont közvetítői. Móricz és Holics Janka sem levélíróként, sem levélolvasóként nem tudja biztosan, helyesen becsülte-e fel, hogy ki is az a személy, akivel levelezik, pedig a levéldialógus a megértés alakzatainak számos stációján áthaladt.

„nem értem és félreértettem stílusban conversáltunk”  (Móricz Zsigmond Holics Jankának, 1902. október 14.)

„hát én annyira nem ismertelek” (Móricz Zsigmond Holics Jankának, 1903. február 14.) 

„Azért is vagyok ilyen lehangolt biztosan, mert hát mit tudok Magáról? Semmit.” (Móricz Zsigmond Holics Jankának, 1903. március 3.) 

A levelek formálódásakor a „fejben” még zajló mentális-érzelmi képzetkomplexumoknak csupán épp akkor szerkesztődő kivonatai kerülnek a papírra. Utólag, csak a válaszlevélből igazolódik vissza, hogy a felek narrációja célba ért-e. Az üzenetváltásokban a kölcsönös megértés és egyezésre jutás ugyanis azt jelentené, hogy a két ember olyan közösséggé változott, melyben egyikük sem maradt az, aki korábban volt. A levelek elbeszélői hangjának árnyalódása annak az önteremtő folyamatnak a felismerése során következik be, amikor a hagyománnyal bajlódó, hivatását oly reménytelenül kereső, magát írónak tudó férfinak be kell mutatkoznia a kapcsolatban.

Cséve Anna