Jókai Mór Emlékek a szabadságharcból című visszaemlékezésében az 1848–49-es események kapcsán így nyilatkozott: „Az én életemnek is ez volt a legeseménydúsabb korszaka, melynek hatása egész multamra kiterjedt.” Az író szabadságharcról szóló visszaemlékezéseinek kapcsán beszélget Rózsafalvi Zsuzsanna, a PIM Kézirattár főosztályvezetője, a múzeum hamarosan nyíló Jókai-kiállításának kurátora és Hermann Róbert Széchenyi-díjas történész, író, a téma szakértője a Jókai születésének 200. évfordulója alkalmából indított interjúsorozat újabb részében.

Barabás Miklós, Jókai Mór portréja az író aláírásának fakszimiléjével, litográfia, 1851 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Rózsafalvi Zsuzsanna: Jókai a szabadságharc eseménytörténetéhez kapcsolódó írásokat már 1850-ben és 1851-ben is publikált, melyek előbb főként Szilágyi Sándor rövid életű lapjaiban, pl. a Magyar Emléklapokban, a Magyar Írók Füzeteiben, a Pesti Röpívekben jelentek meg. Jókai kihasználva a még nem bevezetett új sajtórendtartást, e lapok betiltását követően Sajó álnéven Forradalmi és csataképek és az Egy bujdosó naplója címmel is kiadhatta ezeket a szabadságharccal foglalkozó írásokat. Milyennek látod ezeket a korszakban talán páratlan merészséggel kiadott szövegeket történészként?

Hermann Róbert: 1850–1851-ben volt egy rövid időszak, amikor az ostromállapot ellenére számos olyan kiadvány „átcsúszott” a cenzúrán, ami egy-két évvel később már bizonyosan nem jelenhetett volna meg. Ilyenek voltak az említett, rövid életű folyóiratok vagy Szilágyi forradalomtörténeti összefoglalói. (De említhetnénk azt is, hogy Szilágyi 1850-ben kiadta Kossuth 1847–48. évi parlamenti beszédeinek gyűjteményét is.) Szilágyi folyóirataiban számos költő és író idézte meg a forradalom és szabadságharc emlékét – ezek többsége mára (méltán) feledésbe merült. Jókai szövegei azonban máig élő szövegek. Szilágyi – nem túl magas színvonalú – kötetei az események sorozatát idézték meg – Jókai novellái az események hangulatát közvetítik. Ha a szövegeket a helyszínek alapján térképre, a megörökített eseményeket idővonalra vetítjük, szinte nincs olyan fontos eseménye a szabadságharcnak, amely meg ne jelenne bennük. A megfigyelései időnként személyes élményről árulkodnak – ilyen A két menyasszony első néhány oldala a szolnoki vasútállomás 1849 januári képével. Egyébként ezeket a szövegeket egyszerre jellemzi a kultuszépítő és a kritikai hozzáállás – a nagy- és kisszerű események és jellemek bemutatása.

Kimnach László illusztrációja A két menyasszonyhoz, in: Mór Jókai, Csataképek a magyar szabadságharczból, Franklin, 1899. 

Megjelennek a szabadságharc jelentős szereplői, Görgei Artúr, Bem apó, Damjanich János, Perczel Mór, Guyon Richárd, Dembinszky gróf (általában név nélkül, „a vezér” vagy „a tábornok” megnevezéssel). Jókai nem hunyta be a szemét a horrorisztikus vonatkozások előtt sem, aminek jó példája a Szenttamási György vagy A Bárdy-család, melyben megtörtént eseményeket örökít meg.

R. Zs.: A Szenttamási György azért is érdekes példa, mert nem ment át az 1850-es évek elején a cenzor szűrőjén: a kéziraton, melyet múzeumunk őriz, ez olvasható: „Irva volt 1850-ben, de az akkori sajtóviszonyok között nem jelenhetett meg.” Majd az Igazmondó című politikai és irodalmi hetilapban jelenik meg 1876-ban.

„A gyémántos miniszter”, Madarász László esetével is mélyrehatóbban foglalkoztál A rendőrminiszter és a Zichy-gyémántok (1994) című írásodban. Jókai különös indulattal írja meg a történetet a saját aspektusából. Mi lehet ennek a kíméletlen hangnemnek a magyarázata?  

H. R.: Az indulat egy része nyilván még közvetlenül az 1849. téli és tavaszi debreceni tapasztalatokból táplálkozik. Jókai ekkor esett át azon a pálforduláson, amit utólag maga is bevallott – a radikális politika támogatójából itt lesz a mérsékelt irány egyik szószólója. Az 1848–49 telén elszenvedett katonai kudarcok következtében felvetődött benne a kérdés, hogy kicsit okosabb és kompromisszumkészebb politizálással nem lehetett volna-e elkerülni a fegyveres konfliktust. Erre a kérdésre ekkor még sem határozott igennel, sem határozott nemmel nem tudott válaszolni – ezért is van az, hogy publicisztikájában meglepően ellentétes álláspontokat volt képes néhány nap különbséggel megfogalmazni. Abban viszont biztos volt, hogy a további belpolitikai radikalizálódás, egy 1793 mintájú fordulat bizonyosan csődbe viszi az országot. Ezt az alternatívát pedig legerőteljesebben a Madarász László vezette politikai csoport képviselte. Miután Madarász maga is hajlamos volt arra, hogy verbálisan fenyegesse politikai ellenfeleit, Jókai számára mindez közvetlen veszélyként jelenhetett meg.

Az indulat másik alkotóeleme már az 1849. évi összeomlás tanulságainak levonásából fakadt. Jókai élete végéig nem szűnt meg 1848–49 nagyságát hangoztatni, ugyanakkor – akárcsak Arany A nagyidai cigányokban – nem hunyta be a szemét a kisszerű vagy visszás jelenségek előtt sem, s ezek bemutatására lehetett alkalmas a gyémántos miniszter karikírozott és túlzásoktól nem mentes története.

Barabás Miklós, Jókai a Landerer és Heckenast nyomda előtt 1848. március 15-én, akvarell, 1893 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

R. Zs.: A Forradalmi és csataképek és az Egy bujdosó naplója elbeszéléseiben – példának okáért akár Komárom ostromának leírásánál – törekedett, törekedhetett-e hitelességre Jókai?

H. R.: Jókainak alighanem fotografikus memóriája lehetett, publicistaként nemcsak megörökítette az eseményeket, hanem párhuzamosan anyagot gyűjtött a szépírói munkásságához, és a begyűjtött tapasztalatokat el is raktározta. 1848–49-ben folyamatosan olvasta a napisajtót, fontos emberekkel találkozott és beszélt, 1848 tavaszán és őszén közvetlen részese volt jelentős eseményeknek. A komáromi eseményekről, így az erőd ostromáról leginkább testvérének, Jókay Károlynak egy, a Pesti Hirlap 1849. májusi számaiban megjelent cikksorozatából tájékozódhatott – meg magától a testvérétől is. Egyébként az elbeszélés alapötletét (a vitéz parancsnok az erőd bombázása közepette a sáncokon vendégeli meg a tisztikart) alighanem Alexandre Dumas A három testőr című regényéből, a La Rochelle védelméről szóló részéből meríthette. (A regény 1844-ben jelent meg.) Összességében tehát Jókai számos olyan ismeret birtokában lehetett, ami nem hírlapokból vagy könyvekből, hanem szemtanúi beszámolókból származott.

Bellony László, A „márcziusi ifjuság" vezetői,1894 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

R. Zs.: A levelekből és a prózájából kirajzolódó Kossuth-képe összetett. Respektusa ellenére nem tudott azonosulni a kormányzó politikai elgondolásaival. Nincs ebben valamiféle ellenmondás?

 H. R: Jókai nem hunyta be a szemét sem kortársai erényei, sem azok hibái előtt. Valósággal megbűvölte őt az a hihetetlen szónoki teljesítmény, amit Kossuthtól az alföldi toborzóúton láthatott és hallhatott. Szerintem ekkor tudatosodhatott benne, hogy Kossuth milyen páratlan képességekkel rendelkezik, ha az egyszerű emberek megszólításáról van szó. Az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként végzett, hihetetlen fizikai és pszichikai megerőltetéssel járó irányító és szervező munkája is imponált neki. Az 1848 őszén és telén megjelent publicisztikája alapvetően kossuthiánus irányú – a kényszerített és jogos önvédelem melletti állásfoglalás. De még 1849-ben is inkább benne bízott, mint a Madarászokban – s noha személyesen Nyáry Pállal, illetve az ún. békepárti képviselőkkel rokonszenvezett (akiktől sok rosszat is hallhatott Kossuthról), soha nem állította azt, hogy ők Kossuthnál jobban és okosabban tudták volna irányítani az eseményeket. Utólag persze, mint annyian mások, az 1849 áprilisa utáni függetlenségi politikát hibának látta, ugyanakkor soha nem állt be Kossuth gyalázói közé.

R. Zs.: Ezt írja testvérének, Jókay Károlynak 1850-ben:

Ugyan a békepártiakhoz tartozott, de mégiscsak különös, hogy hamar visszatérhetett az irodalmi közéletbe. Hogyan lehetséges, hogy semmiféle számonkérésre nem került sor a szabadságharcot követően Jókai esetében? A „márciusi ifjak” tagjaként, a kormány hivatalos közlönyének szerkesztőjeként ez várható lett volna.

H. R.: A megtorlás története még számos megválaszolatlan kérdést rejt magában – ilyen a forradalmi publicisztika és szépirodalom szerzőinek elmaradt felelősségre vonása. Maga Jókai terjesztette azt a legendát, hogy Hegyesi József közvádló 34 írót, köztük Jókait is halálos büntetésre javasolta; de Kossalkó János államügyész terjedelmes emlékiratban megvédte őket, kimutatva, hogy az irodalom nem vezette a forradalmat, csupán visszhangja volt a közhangulatnak. Ennek azonban nincs konkrét nyoma, szerintem inkább Jókai önmitológiájának része. Tény, hogy kimondottan költői-írói működéséért két embert ítéltek végrehajtandó szabadságvesztésre: 1849 telén Czuczor Gergelyt a Riadó című verséért, illetve 1852-ben Sárosi Gyulát a Ponyvára került Arany Trombita című elbeszélő költeménye miatt. A többiekhez nem nyúltak, még akkor sem, ha politikai szempontból sokkal fontosabb szerepet játszottak, mint pld. Vörösmarty vagy Kemény, akik képviselők voltak, s ott voltak a függetlenség és a trónfosztás kimondásánál. A megtorlás elsődleges célpontjai a katonák, aztán a politikusok, végül az államigazgatás tagjai voltak (ideértve a különböző hitfelekezetű lelkészeket). Az írók közül Vajdát és Degrét katonai, nem pedig publicisztikai tevékenységük megtorlásaként sorozták be. A publicisták és szépírók felelősségre vonását talán azért sem erőltették, mert a forradalmi publicisztika cikkeinek többsége név nélkül vagy álnévvel jelent meg, azaz a szerzők egy része eleve kikerült volna a szórásból. Egyébként a bécsi radikális sajtó szerzői ellen sem alkalmaztak komolyabb megtorlást.

Pándy Lajos, Márciusi ifjak (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

R. Zs.: Az eltűnt nyomtatvány nyomában című, emblematikussá vált tanulmányodban bizonyítod, hogy Jókainak nem volt komáromi menlevele. Számomra az sem világos, hogy vajon ezt a kortársak sejthették-e? (Ez a kérdésem esetleg az összefügg az előző kérdéssel.) A maga fiktív szövegeiben és visszaemlékezéseiben is ragaszkodott a menlevél meséjéhez.

H. R.: Jókai számára a saját élményei is inkább szépirodalmi forrásként, mint megörökítendő kortárs tapasztalatként jelentek meg. Nyilván hallott a komáromi menlevélről, ő maga is bujdosott; utólag talán világossá válhatott számára, hogy kicsit jobban izgult, mint indokolt lett volna. Így aztán kissé továbbgondolta bujdosásának és visszatérésének regényes történetét. A menlevéltörténettel újabb babérágat fűzött az azt állítólag megszerző Laborfalvi Róza hitvesi koszorújába, megemlékezett Szigligeti Ede testvéréről, aki kijárta azt számára; megdicsérte Klapka tábornokot, a komáromi hőst, s némileg „hozzávarrta” magát szülővárosának, Komáromnak 1848–49. évi dicsőséges történetéhez is. A magam részéről úgy vélem, hogy a kortársak nem kételkedtek a dologban. Ennek ellenére Klapka György – aki szintén nem ment a szomszédba, ha emlékei átalakításáról volt szó – nem említi a történetet 1886-os emlékiratában, noha akkor az már többé-kevésbé közismert volt. Szinnyei József, Komárom jeles szülöttje pedig szintén jó érzékkel mellőzte azt Komárom 1848–49-es történetéről írott kötetében.

 A komáromi csata, 1849. április 26, képeslap, Zempléni Múzeum (Hungaricana)

R. Zs.: Az irodalomtörténészek szerint A kőszívű ember fiai „emlékezeti hellyé vált”, azaz a századfordulótól meghatározta a szabadságharcról való gondolkodásunkat e regény. Jókai a Baradlay fiúkat több valós mintából gyúrta össze. Különösen izgalmas, hogy Irányi Dániel, a márciusi ifjak egyik emblematikus tagja Baradlay Ödön, Dessewffy Dénes pedig Baradlay Richárd alakjában bukkannak fel. Láthatóan a dezertőr huszárok története foglalkoztatta leginkább. Írhatott volna regényt egyik közeli barátjáról is, de nem tette, csupán a nála, a Koltón töltött napokat örökítette meg az Úti táskámból szövegei között.

H. R.: A kőszívű ember fiai valóban nagyszabású kísérlet az 1848–49-es mitológia egységes keretbe foglalására – ha a nagy negyvennyolcas regényeket nézzük (Jósika Miklós: Egy magyar család a forradalom alatt; Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor összevonja szemöldökét; Sárközi György: Mint oldott kéve), talán a legsikeresebb. Ugyanakkor Jókai alighanem kénytelen volt szembesülni azzal, hogy egy ilyen eseménysort nem lehet egységes keretbe foglalva megjeleníteni; ebből fakadhat a szöveg fragmentáltsága (pld. az 1849. május végétől a fegyverletételig terjedő időszakról egyetlen, az alföldi népfelkelést megidéző fejezet szól csak). Az egyes személyeknél nehéz egyértelmű megfeleltetést találni – az említett kassai hőstettet például nem a Dessewffy család valamelyik tagja, hanem Uj Imre százados hajtotta végre egy század Coburg-huszárral – akik egyébként ugyanúgy szökött huszárok voltak, mint Baradlay Richárdéi. (Arról nem is beszélve, hogy a Cseh- és Morvaországból hazaszökött huszárokat, így Dessewffy Déneséit, nem az északkelet-magyarországi hadszíntéren alkalmazták, hanem a Felső-Dunánál.) Az sem egyértelmű, hogy Jókai a december 11-i budaméri, vagy a január 4-i kassai ütközetet örökítette-e meg – a csataleírás alapján mindkettőről szó lehet. Az is érdekes, hogy a december 11-i budaméri ütközetben a lengyel légió fedezte a magyar visszavonulást, nem pedig a bécsi, ami ott sem volt – Jókai mégis nekik tulajdonítja az érdemet. (Az elesett neje című elbeszélésében még a helyes változat szerepelt.)

Ezernyolczszáz negyvennyolcz: az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben: egykorú képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, című kiadvány borítója (MNMKK PIM Könyvtár)

R. Zs.: Az író hagyatéka bizonyítja, hogy gyűjtötte a szabadságharcos emlékeket: nemzetőr karszalag, komáromi ágyúgolyó, szabadságharcos zászlódarab is található a Jókai-gyűjteményben, könyvtárában pedig a harcok eseménytörténetére vonatkozó kötetek is fellelhetőek. Azt sajnos kevesen tudják róla, hogy a szabadságharc ötvenedik évfordulóján, 1898-ban a Révai Testvérek kérésére az 1848–49-es események analitikus bemutatására is vállalkozhatott: Bródy Sándor és Rákosi Viktor társaságában szerkesztette az Ezernyolczszáznegyvennyolcz című albumot, mely alcíme szerint Az 1848/49-iki magyar szabadságharc története képekben.

Kokárda, Petőfi Társaság, 1848 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A szerkesztők a már korábban megjelent tudományos munkákból részleteket kiemelve – köztük a sajátjaikból válogatva – „mondták el” laza időrendet követve a szabadságharc történetét, és mutatták be a hadi eseményeket, illetve a kulturális, társadalmi hátteret. Számos relikviát és vonatkozó képzőművészeti ábrázolást: valahogy úgy fogalmaztad a kötet fakszimile kiadása kapcsán: „máig a legnagyobb mennyiséget tette közzé 1848–49 ikonográfiájából”. Bír-e más forrásértékkel e kötet?

H. R.: A kötet inkább kultusz- és emlékezettörténeti szempontból bír forrásértékkel – no meg a miatt a rengeteg, először itt közölt illusztráció miatt, amelyek az eseményeket és a résztvevőket ábrázolják. Ötven évvel az események után már a bécsi császári és királyi udvari könyvtár is adott képeket egy, a forradalom és szabadságharc eseményeit magyar szemszögből bemutató alkotáshoz... Az más kérdés, hogy a képaláírások egy tekintélyes része téves, nem stimmel a dátum vagy az esemény vagy egyik sem. Emellett tanulságos példája annak, hogy hogyan lehet 1867-es alapon 1848-ról írni. 

Ágyúgolyók, Jókai Mór, 1848 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

R. Zs.: Szerencsére keletkezése után százharminc évvel előkerült egy sokáig létezésében vitatott feljegyzése, az Emléksorok. Napló 1848–49-ből címmel utóbb kiadott munkája is. Mennyire hiteles ez a „napló”?

H. R.: A szöveg nem napló, sokkal inkább egy időnként kedélyes áttekintés az 1849. január elejétől április közepéig, tehát a főváros kiürítésétől a függetlenség és trónfosztás kimondásáig terjedő időszakról, gyakori visszautalásokkal az 1848-as eseményekre. A szöveg alapján nehéz eldönteni, hogy Jókai folytatni akarta-e, vagy a trónfosztással befejezettnek tartotta a művet. (Én az utóbbit tartom valószínűbbnek.) Magában a szövegben számos olyan történettel találkozunk, amelyek visszaköszönnek a Csataképek… vagy A kőszívű ember fiai hasábjain; tekinthetjük tehát anyaggyűjtésnek is. Általánosságban véve elég „jókais” a szöveg, azaz, nem mindig dönthető el, hogy az író egy pletykát vagy mendemondát jegyzett fel, esetleg egy valóban megtörtént eseményről számol be. A jól értesült, a döntéshozókkal kapcsolatban lévő, de a döntések hozatalában részt nem vevő személy szövege ez, kicsit olyan, mint Szerémi György krónikája a Mohács előtti és utáni eseményekről.

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai, a kéziratcsomó első lapja (MNMKK PIM, Kézirattár)

R. Zs.: Jókai élethosszig foglalkozott a szabadságharc történetével, egyik utolsó példája ennek A mi lengyelünk. Van-e személyesen fontos Jókai szöveg számodra a témában?

H. R.: Jómagam mindig tévedésnek tartottam, hogy A kőszívű ember fiait általános iskolában vagy az alsós gimnazistákkal olvastatják. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ha valakit meg akarunk ismertetni Jókai írásművészetével úgy, hogy nem vesszük el tőle eleve a kedvét, a Csataképek… számos elbeszélése szóba kerülhet. Nekem a legnagyobb kedvencem az Egy bál, amely egy felvidéki polgárkisasszony szemszögéből mutatja be a téli hadjárat egy epizódját – maga a nézőpont is szokatlan egy szabadságharc esetén. Ezt mindenkinek jó szívvel ajánlom.

Rózsafalvi Zsuzsanna