Milyen eszközökkel próbálták megnemesíteni a lenézett ponyvairodalmat a magyar reformerek? Miért volt az egyik vállalkozás kudarcra ítélve, s miért sikerült a másik? Egyáltalán mit gondoltak a ponyváról a hosszú 19. században? Ezekre a kérdésekre ad választ kétrészes tanulmányában Tóth Dóra, a Múzeumi Dokumentációs Adattár muzeológusa. A tanulmány a PIM Studiolo konferenciakötet-sorozat Az irodalom-üzlet – Vállalkozás és kultúra a könyvkiadásban című kiadványában jelent meg.

 Mátyás diák naptára: Budapesti képes kalendáriom 1857-dik évre, Vahot Imre szerkesztésében, 1856 (MNMKK PIM, Könyvtár)

Megjelenésük időrendjében vizsgálva a ponyvairodalomról szóló lexikonszócikkeket, egyértelműen kirajzolódik belőlük a ponyva és a kalendáriumok megítélésének változása. A 19. század második felében minden bejegyzés egyre inkább a hanyatlásról szól, s tükröződik bennük a határozott szándék e kiadványtípusok „megnemesítésére”. A korban Európa számos országában történt kísérlet a populáris kultúra megreformálására, igyekezvén elnyomni azokat a magatartásformákat vagy eszméket, amelyeket bomlasztónak, erkölcstelennek vagy „faragatlannak” ítéltek, s minél szélesebb népesség körében egy magasabb kultúrával felváltani ezeket. A reformerek szerint ugyanakkor a valódi műveltség térnyerésének éppen a kalendárium- és ponyvairodalom népszerűsége volt a legfőbb akadályozója.

– írta Pektor Fischer nyomdász a berlini akadémiához 1783-ban.

Az ipartörvények enyhülése, a szekularizáció, a pedagógia és a népművelés, a nemzeti öntudat irodalmi kialakítása mind-mind szerepet játszottak abban, hogy a felvilágosodástól kezdve Európa-szerte előtérbe került a tömegek olvasási szokásainak a vizsgálata, illetve az átalakításukra való szándék. Már 1774-ben, Mária Terézia közművelődési reformja kapcsán Hell Miksa készített egy tervezetet a kalendáriumkiadás reformjáról. Hell azt indítványozta, hogy a csak az üzleti haszonra tekintettel lévő kiadók kezéből vegyék ki a kalendáriumkiadás jogát, s az legyen a felállítandó bécsi akadémia monopóliuma. A javaslatot az osztrák és magyar nyomdászok egyaránt ellenezték, így nem lett eredménye.

A ferenci abszolutizmus idején elsősorban a cenzúra körébe tartozó problémaként foglalkoztak a kalendáriumokkal. Ebben az időben ezek tartalma jelentős átalakuláson ment át: az asztrológiai jóslások mellett vagy helyett lassan megjelentek a szépirodalmi, kisprózai tartalmak, szórakoztatási szándékkal. Ez a változás összefüggött a kalendáriumolvasó közönség körében a világiasabb, rokokó ízlés térnyerésével.

Gróf Szapáry Péter vagy: Az ekébe fogott nemes főúr, Rózsa Kálmán és neje Könyvkiadó, 1895 (Forum Hungaricum) 

Az irodalmi élet szereplői már a 19. század elején rámutattak arra, hogy az esztétikai és tudományos elmaradottság egyik oka, hogy az olvasni tudó lakosság jó részéhez nem jut el más, mint kalendárium és ponyvafüzetek. A reformálási szándék ekkor elsősorban a kisnemesi réteg által használt kalendáriumra irányult. A paraszti körben forgatott ponyva jelentőségét csak a század közepén ismerték fel, összhangban a népnevelés reformkori gondolatával. Ennek jegyében indult az 1850-es évektől több, egyaránt rövid életű vállalkozás, mint a Vas Gereben szerkesztésében kiadott a Falu könyve (1851), Csengery Antaltól és Kemény Zsigmondtól a Magyar nép könyve (1854–1856), vagy a Pákh Albert-féle A magyar ember könyvtára (1863). A ponyvairodalom igazi felvirágoztatása – pontosabban: üzletiesítése – azonban nem ezekhez a kiadványokhoz, hanem Bucsánszky Alajos nyomdájához, illetve házi írója, a Tatár Péter álnéven alkotó Medve Imre munkásságához kötődött. Tevékenységüket a kezdetektől heves kritika kísérte. A Hon egy 1869-es cikke a Bucsánszky által kiadott, A Fölső madár című füzetet így jellemezte:

Pályája elején, 1830 körül Bucsánszky még igényesebb kiadványairól volt ismert: megjelentetett tankönyveket, földleírásokat, históriákat, vallásos témájú munkákat, publikálta a magyar országgyűlés naplóit és az első magyar nyelvű földrajzi atlaszt huszonnégy lapon. Az ismeretterjesztő, hazafias történeti munkák is ekkor váltak népszerűvé, ezeknek kiadásában Bucsánszky nagy szerepet vállalt. Még Pestre költözése első éveiben is adott ki bőrkötéses, aranyozott betűs köteteket, melyeket Toldy Ferenc így méltatott a Figyelmezőben: „ezen igen csinosan kiállított kötetek, mind némelly előbbi kiadásai éppen nem szűkkeblű s szűkmarkú könyvárusra mutatnak. Legyen üdvöz!”

A későbbiekben az eladhatóság vált elsődleges szemponttá Bucsánszky számára. Elindítva az olcsó papírra nyomatott olcsó történetek dömpingjét áttért a jóval jövedelmezőbb ponyvák gyártására, kivívva ezzel a kortárs értelmiség haragját és undorát.

Csákán Laczi, a csodaerejű magyar ember, életviszontagságai és tettei fiatal korától fogva 1848/9-ig, Bucsánszky Alajos, 1875 (MNMKK PIM, Könyvtár)

Elvitathatatlan ugyanakkor, hogy Bucsánszky kiváló nyomdász és üzletember volt. Sikerét nagyrészt annak köszönhette, hogy gyorsan felismerte a technikai újdonságokat és gyorsan reagált is azokra. 1843-tól alkalmazta a fametszetes illusztrációkat, melyek szintén tovább növelték népszerűségét a vásárlók körében, illetve a tartósabb, magasnyomású dúc olcsóbbá és gyorsabbá tette a kiadványok előállítását. Ezzel a nyomtatott sajtóban tömegesebb méretekben, hangsúlyosabban jelenhettek meg a tartalomhoz szorosan kapcsolódó képek. Bucsánszky ezt a hazai könyvkiadásban elsőként vezette be. Korábban is létezett már ugyan réz- és acélmetszet, azonban előállításuk drágább volt, így a tehetősebb olvasóközönség ezeket részesítette előnyben, míg a fametszetek inkább az új olvasók anyagi lehetőségeinek felelt meg. Bucsánszky metszetei nagyrészt kifejezetten jó minőségűek voltak, ezeket elsősorban Mihalovics pozsonyi fametsző, később pedig maga Medve Imre készítette. Emellett a füzetek olcsóságához az is hozzájárult, hogy írói igen szerény honoráriumot kaptak.

Bucsánszky korábban is jelentős vállalkozó volt, de igazán sikeressé a Trattner-gépek 1867-es felvásárlásával vált. Nyomdájáról az egykorú Typographia folyóiratból a következőket tudjuk: „hat gyorssajtóval, nagy könyvkötödével, tömöntődével és egyéb nagyszabású felszerelvénnyel rendelkezik”. Az értesülés hitelességében nincs okunk kételkedni, hiszen a folyóirat szerkesztősége Bucsánszky Ősz (ma Szentkirályi) utcai épületében működött.

Bucsánszky az üzemet és a vezetést 1878-ban átadta vejének, Rózsa Kálmánnak. Bár apósával ellentétben Rózsa nem volt képzett nyomdász, üzleti érzéke őt is kortársai fölé emelte a ponyvapiacon. Olcsó havi népújsága, a Kulcsár Ernő által szerkesztett Világ tükre 1888-tól jelent meg. Rózsa szervezte meg a ponyvafüzetek postaküldemény-szolgálatát, melynek költségét beleszámította a füzetek árába. Jellemző, hogy amellett, hogy saját nyomtatványaival és szerzőivel lépést tartott az éppen aktuális divattal és ízléssel, a millenniumi ünnepségek idején továbbra is kiadta Medve Imre történelmi témájú műveit.

Marianna, a szép oláh leány. Elbeszélés a magyar szabadságharc idejéből, Rózsa Kálmán és neje Könyvkiadó, 1895 (MNMKK PIM, Könyvtár)

Rózsa halála után az özvegy, azaz Bucsánszky Gizella házasságot kötött a Nemzeti Hírlap felelős szerkesztőjével, Kósa (Koschowitz) Rezsővel, akivel tovább vezették a vállalatot. A naptárrészleget kegyeleti okokból – és üzleti megfontolásból – továbbra is Rózsa-féle naptárkiadónak nevezték, később a cég 1912-es felvásárlása után a Szent István Társulat sem változtatott ezen.

A Vas Gereben Falu könyve által megindított ponyvanemesítési sorba illeszkedett a civil kezdeményezésre 1869. április 11-én alakult Corvina Könyvkiadó-Társaság. A Corvina célja a jobb minőségű alternatíva felkínálása volt:

Emellett a társulat azon elvhez is ragaszkodott, hogy kiadásaiból minden politikai vagy felekezeti vitairatot kizárjon, s csupán a műveltség terjesztését tartsa szem előtt, illetve a határon belüli nemzetiségek nyelvén is megjelenjen. A terjesztést, az előfizetés lebonyolítását nagyrészt a megyei értelmiségre (lelkészek, jegyzők, néptanítók, postamesterek, a népnevelési egyletek elnökei) bízták.

A társaság tiszteletbeli elnöke az 1867-es általános amnesztiának köszönhetően hazatérő Türr István altábornagy lett, elnöke először Ormodi Bertalan, majd Vadnay Károly és Szabó Richárd voltak. A kiadványokat 15–20 ezer példányban tervezték kinyomtatni.

Körlevél a Corvina létrehozásáról, 1868 (MNMKK PIM, Könyvtár)

Az első kiadványokat és a vállalkozást A Hon elismerő szavakkal üdvözölte. A cikk meg nem nevezett írója a népnevelés iskolakapun túli eszközének tartotta az irodalmat, ezért véleménye szerint a kiadványoknak jó minőségűnek, könnyen érthetőnek és elérhetőnek kellett lennie. Lelkesedése mellett a cikkíró felrótta, hogy a szövegeket nem öregbetűvel szedték, illetve a korrektor munkáját is felületesnek találta, hiszen túl sok pauzát hagyott a szövegekben; ezek mind nehezítették az olvasást. Mivel minden kiadvány szerzője más volt, ezért a szövegek minősége sem volt egyenletes (a Jókai Mór munkáiból készült válogatás mellett ismeretlen, vagy éppen álnévvel dolgozó szerzők szövegei is teret kaptak).

Barabás Miklós: Jókai Mór mellképe, 1858 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A Társaság működésében már 1871-ben jelentkeztek a pénzügyi problémák. A kezdeti lelkesedés után a részvényesek elveszítették bizalmukat, mivel az ügynökök kevés füzetet adtak el, s a bevételt is késve küldték be. A Társaság a megindított olcsó füzeteit nem tudta rendszeresen kiadni, s még kevesebb volt közöttük a figyelemreméltó munka. Volt, aki a sikertelenséget a Társaság nevével magyarázta, mondván, az emberek nem értik a Corvina szót, ezért az „urak” olvasnivalójának tartják. A Hon egy 1872-es cikke szerint „a népművelödés előmozdítását illetőleg” a Corvina Kiadó immár „alig vehető számba.” A lap ugyanakkor a végsőkig védte a Corvinát. Szentkuty Károly A népolvasmányok. (A „Corvina” érdekében) című cikke a vállalkozás nemességét nem vonta kétségbe, de hibájaként rótta fel, hogy a kiadványok túl drágák és hosszúak, nem jól mérték fel az olvasóközönséget, túl széles rétegnek akartak megfelelni. Néplapjuk, a Házi Barát csak a nevében volt néplap, tartalmában és megjelenésében nem: az ára magas, a formátum nem igazodik a ponyvafüzetek méretéhez, a szövegek pedig túlságosan hosszúak, holott rövidnek és „gyermekded hangon” írottnak kellene lenniük. Továbbá először az ismertebb népies írók műveit kellett volna kiadniuk, s csak ezután előállni új szövegekkel. A Fővárosi Lapok (melynek főszerkesztője, Szabó Richárd egyben a Corvina társulat elnöke is volt) a vállalkozás sikertelenséget inkább pénzügyi és infrastrukturális okokra vezette vissza, rámutatva, hogy a kiadó rosszul választotta meg az ügynökeit, illetve az első igazgató, Ormódi Bertalan nem állított ki eredeti részvénykönyvet, így a részvényesek közül az ő halála után csak az fizetett, aki akart.

A Corvina közgyűlése 1872. december 8-án mondta ki a liquidatiót, s öttagú bizottságot jelölt ki annak levezetésére. A bizottságnak teljhatalom adatott, hogy saját belátása szerint (a társulat számára a lehetőségig előnyösen) vezesse a felszámolást: igyekezzenek a könyvek kelendőbb részét elárusítani s a bevételből az adósságokat kifizetni, a fennmaradó könyvekből a kötelességeiknek eleget tett részvényeseket kárpótolni, a könyvmaradékot pedig valamely közművelődési célra odaajándékozni. A bizottság feladata volt továbbá, az alapszabályok 81. §-a értelmében a feloszlási határozatot a leszámolási tervezettel együtt a kormánynak felterjeszteni, végül működése eredményét a lapokban közzétenni.

A Hon egy másik cikkírója, György Aladár a Corvina bukása kapcsán általános megállapításokat is tett. Arra hívta fel a figyelmet, hogy önmagukban a jobb tartalmú ponyvanyomtatványok nem fogják megváltoztatni az olvasóik mentalitását, ehhez ugyanis átfogóbb kultúrpolitikai programra lenne szükség. Sőt, a nemesítőkkel ellentétben azon az állásponton volt, hogy a megfelelő időben és módon oktatott nép maga lesz az, aki a megszerzett tudásnak köszönhetően fogja elutasítani a babonáktól hemzsegő populáris nyomtatványokat:

A nemesítő szándékú füzeteknek a sikertelensége kapcsán György 1876-ban a Család és Iskola hasábjain újból kifejtette nézeteit az átfogó népművelés szükségességéről, s újra rámutatott arra, hogy a néplapok azért sikertelenek, mert egyszerűen kevésbé szórakoztatóak, mint a „pórnép” megszokott olvasmányai:

 Ellinger Ede: Trefort Ágoston, Budapest (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A Corvina és számos hasonló sikertelen próbálkozás (mint a rabsegélyező egylet által indított Magyar Könyvtár sorozat vagy Bodon József Mulattató Ujságja) után 1882-ben Trefort Ágoston közoktatási minisztersége alatt indult el az első állami pénzzel támogatott ponyvanemesítési vállalkozás. Az 1868-ban bevezetett kötelező elemi oktatás kiszélesítette az olvasók körét a „nép alsóbb rétegeiben”, ennek következményeként lett immár az állam számára is elsődleges fontosságú a népirodalom és a népkönyvtárak ügye. A Nemzeti Nőnevelés című pedagógiai lap 1881-ben arról tájékoztatja olvasóit, hogy az éves tanítóegyesületi közgyűlés minden vita nélkül elfogadta és határozatává emelte a VI-ik szakbizottságának Bánffy János útján beterjesztett javaslatát az iskolai-, ifjúsági- és népkönyvtárakról. Ennek 9. pontja felhívja a figyelmet az iskolai könyvtárak állományának hiányosságaira, vagyis hogy a jó minőségű könyvek árát az iskolák nem tudják megfizetni. Ezügyben a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez fordulást sürgetik, kérik, hogy Trefort gondoskodjon a megfelelő és olcsó iratok kiadásáról is, aminek hatására „a nép erkölcsét és gondolkodását megmételyező ponyvairodalmat is leszoríthatni hiszik”.

Jókai Mór: A Peregrinus, Jó könyvek a magyar nép számára 69.,  Méhner Vilmos-féle Könyvkiadóhivatal, 1886 után (MNMKK PIM Könyvtár)

Az állami kezdeményezésű és finanszírozású népművelő jellegű ponyvák közül elsőként a Jó könyvek című könyvsorozat indult el. A minisztérium a sorozat indítására először a Rózsa Kálmán és neje nyomdáját kérte fel, de Révai Mór szavaival élve:

 Tóth Dóra