Kaffka Margit két kulcsregénye, a Színek és évek 1912-ben és az Állomások öt évvel később egészen eltérő kritikai fogadtatásban részesült: míg előbbit egyöntetű elismerés övezte, addig az utóbbira ellenszenvvel tekintettek, s rásütötték a kulcsregény műfajának bélyegét. Mit jelentett ez a kortársak értelmezésében? Mi indokolja az ugyancsak kulcsregényként olvasható Színek és évek jóval pozitívabb megítélését? Benedek Anna, a Médiatár főosztályvezetője Kaffka kortársaival készült interjúk alapján válaszolja meg a kérdéseket kétrészes blogbejegyzésben.

Sassy Attila: Kaffka Margit, 1910 körül (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

3.

De valóban kulcsregény-e az Állomások? Hogyan írható körül ez a műfaj, vannak-e jól leírható jellegzetességei? Igen is, meg nem is. Török Zsuzsa Wohl Stefánia Aranyfüst című regénye kapcsán idézi fel Madeleine de Scudéry 17. századi művét:

Kaffka mint szerző látszólag más helyzetben van, mint a 17. századi Mademoiselle de Scudéry, hiszen a Nyugat kevés, rendszeresen közölt női szerzője közé tartozik, műveit gyakran a férfi szerzőkével „egy szinten” emlegetik.

Ha a kulcsregényként azonosított Állomások kapcsán felsorolt jellemzőket összevetjük az 1927-es Indiszkréció-vitában felhozott vádakkal, jól láthatóan kirajzolódik, mi az, amit etikátlan, indiszkrét az irodalmat művelő írónak (mások szerint kritikusnak, sőt olvasónak) egy művel elvégeznie: a valóság tükrözését, a beazonosítást, a fecsegést, az üres vagy épp leegyszerűsített jelentésadást tenni egy szöveg fő mozgatórugójává.

Vajon a dokumentarizmus (ami könnyen a szereplők és a helyszínek beazonosításához, a szöveg kulcsregényszerűségéhez vezet a kortárs olvasatban) milyen szerepet játszik a Kaffka-életműben? Ahogy a korábban idézett Lányi-interjúban felmerült, már a Színek és évek írása és fogadtatása során is ott van a tükrözés-tükröztetés, a dokumentarizmus és a fikcionalizált élettörténet problémája.

Az interjúalany, Nemestóthy Szabó Hedvig (Hedda) Kaffka Margit rokona, és a levelek tanúsága szerint gyerekkori lelki társa is volt. Habár Hedda az interjúban többek között Kaffka édesanyját, Uray Margitot is felismeri a szereplők között, talán időskora miatt, vagy mert időben és térben már annyira távol van a nagykárolyi történettől, nem akar megfeleltetéseket keresni a fikció és a valóság között.

Kaffka Margit, Fenyő Miksa és Balázs Béla egy vendéglőben, 1916 körül (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Kaffka azonban – ahogy korábban is említettem – mintha maga sem zárkózna el teljesen a kulcsregényre jellemző szerkezettől. Noha számára nyilvánvaló, hogy a regényt milyen közönség olvassa, tesz is azért, hogy a megfelelő szereplők időben tálcán kapják a megfejtés lehetőségét. Leveleiben többek között Schöpflinnek és Fenyő Miksának is említi, számít arra, hogy az olvasók körében majd botrányt okoz a szöveg és a szereplők „kiírása”.

– írja Fenyő Miksának 1916 októberében. Habár ő „Lipóciát”, az irodalmi szalonok és az írói érvényesülés informális útjait, a társasági ítéletek anomáliáit és a szalonokban forgolódó, de valójában súlytalan és „szmokk” percembereket célozza, mintha a kritika csak az ikonikus alakokra koncentrálna. A két női főhőst Kaffkával és Lesznaival azonosítják, a regény vége felé testi valójában feltűnő Kürthyt Adyval, a Kultúrát a Nyugattal, a Céhet a Nyolcakkal – de e karakterek regénybeli helyzete elsikkadni látszik. Hol azért kárhoztatják, hogy a valóságból beemelt figurák túl felismerhetők, hol azért, hogy a valósághoz képest torzított, karikírozott formák miatt hiteltelenné válik a regény – gyakorlatilag megelőlegezve az előbb említett indiszkréció-vita majdani érvrendszerét. A Scudéry-jellegű kulcsregények azonban azért is születnek, mivel egy periférián, vagy valami miatt kisebbségben lévő személy, csoport a mainstreamhez szeretne csatlakozni. Látja annak szabályait, belső törvényeit, és valamiképp próbálja magát beleírni a hatalmon lévő történetbe. Az Állomások esetében a női alkotók útját, buktatókat, csúcspontokat, vagyis a kibontakozás lehetőségeit követhetjük nyomon.

Ha azonban Kaffka irodalmon belüli helyzetét vizsgálva a napló vagy a levelek felé fordulunk, látható, milyen problémákkal kellett mint női szerzőnek megküzdenie. Kaffka látszólagos helyzete, amely a férfi szerzőkkel azonos bánásmódot feltételez a felszínen, mintha inkább a regénybeli Rosztoky Éváéhoz lenne hasonló. Ez a kulcs azonban nem a valóságos szerzők valódi „bűneihez” vezet el minket, sokkal inkább az egyébként kibeszélhetetlen traumákról szól. A kulcsregény mint a kibeszélés, feldolgozás eszköze a későbbiekben még szóba kerül.

Máté Olga: Kaffka Margit, 1914 körül (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

4.

A PIM hangtárában készült felvételek példájával szerettem volna felhívni arra a figyelmet, hogy az azonosítás, a vélt kulcsok megadása szempontjából nem nagyon van különbség a Színek és évek, illetve az Állomások között. Talán annyi, amit az egyik fentebb megszólaló, Lányi Sarolta jelez: „hát, őket nem ismertem” – vagyis a Színek és évek szereplőinek mintájául szolgáló valóságos alakokat.

Kulcsregény-e az Állomások? Igen is, meg nem is. Kaffka saját intencióit nézve talán igen, amennyiben a kulcsregény műfaját nem esztétikai értékítéletként sütjük a regényre. Nem, mert eszerint a mai olvasó nem tudna más értelmezést adni a történetnek a dokumentarista egyezések beazonosításán kívül.

Az Állomások történetét két asszony sorsának alakulásával írhatjuk le. Rosztoky Éva és Szörény Tekla párhuzamosan futó élete: szerelmek, kudarcok, művészi utak története. A feminista irodalomkritika, illetve a gender szempontú irodalomtudomány az asszonysors alakulástörténetét vizsgálja a regényben. Kétségtelen, hogy Pórtelky Magda karaktere kiforrottabb, jobban megrajzolt, mint Rosztoky Éváé. Éva életének eseményeit valamilyen hatalommal folytatott harc, az érvényesülésért, a beérkezésért folytatott küzdelem határozza meg. Először férje árnyékától, majd szeretője erőszakos „pártfogásától”, végül az intrikus pályatársaktól kell megszabadulnia ahhoz, hogy önálló életet kezdhessen. Évát folyamatosan valamilyen kimondhatatlan gyanú övezi: a láthatatlan pártfogók, a gazdag segítők egyengetik pályáját, hiszen nőként hogy is lehetne alanyi jogon sikeres. Éva alakján keresztül Kaffka programja is kibomlik: családi kötelék, kisvárosi gyökerek, alkotói függetlenség, pontos történetrögzítés. A kulcsregény fricska a kortársaknak: hétköznapi aljasságok kiírása, ugyanakkor világgá kiabálása, a traumákat elszenvedők emlékműve. Kaffka kulcsregényének kritikusai tulajdonképp maguk segítenek abban, hogy egy hatalmi gépezet elhallgatott történetei lelepleződjenek. Az Állomások története lassan halad a robbanás felé. Az átszerveződő kulturális elit, az átalakulóban lévő asszonyszerep, a „vadak” művészi előretörése alkotják a főbb csomópontjait. Furcsa módon nem a nehezen azonosítható kulcsfigurák tűnnek a mai olvasó számára rejtélyesnek, feloldásra várónak. Sokkal inkább a társadalmi szerepek, az asszimilálódó zsidóság helyzetének, a sokszor idézett „faj”, „törzs” stb. emlegetéséhez kell dokumentarista olvasat. Vannak egyértelmű csúcspontok, epizódok, amelyek a mikrotörténetiség eszköztárát mozgósítják: egy ilyen eszköz például a párhuzamos szövegmagyarázat a hivatalos verzió ellenpontjaként, amikor ugyanannak a történetnek két, egymásnak ellentmondó változata kerül az olvasó elé. Lássunk erre egy példát: az egyik szereplő, Szinnay egy családi félrelépést és egy lány hirtelen férjhez adását meséli el, nem sokkal később ugyanezt a történetet halljuk attól a szereplőtől, aki a hirtelen megmentett lány férjének szerelme volt. A két elbeszélés feszültsége nemcsak a nézőpontok különbségéből ered, hanem az anekdotikus ellentmondásosság arra is rávilágít, ki milyen szándékkal, milyen kontextusban értelmezi a történteket. Ez a narrációs technika az Állomások újszerűségét jelzi Kaffka korábbi műveinek történetvezetéséhez képest.

Az Állomások újraolvasása számos kérdést vet fel. Fontos-e a karakterek – a Kaffkáról szóló monográfiák kapcsán már idézett – azonosítása a valós személyekkel? Az Állomások értelmezését nagyban befolyásolta, hogy kulcsregényként kategorizálták, a történetet konkrét eseményekhez és szereplőkhöz kötötték, s mind a már említett korabeli recepció, mind a későbbi összefoglaló művek – Bodnár György vagy Rolla Margit interpretációja – a dokumentarista olvasatot igyekeztek számonkérni Kaffka regényén. Alapvető kérdés, hogy egy szöveg értelmezésekor kit fogadunk el hitelesítőnek: a szöveg narrátorát a történeten belül, vagy a történelmi tényeket igazolni vágyó külső szemlélőt? Megfeleltethetők-e az egyes szereplők történelmi alakokkal, ebben az esetben a Nyolcak vagy éppen a Nyugat körének alkotóival? A szöveg műfaji határhelyzete hasonló az interjúk, az oral history létmódjához. A dokumentum maga is fikcionalizálódik, akárcsak azok a mikrotörténetek, amelyek egy-egy írói életmű peremvidékéről tudósítanak (továbbírják, színezik és cáfolják a szépirodalmi szövegeket). Habár a száz évvel ezelőtti alakok jó része a regényből már csak elmosódva látszik, valami sejthetővé válik a színfalak mögül a mai olvasó számára.

Fémes Beck Vilmos: Kaffka Margit mellszobra, 1913 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A nyilvánosság szerkezetének radikális átalakulása, a kiegészítő információk, megoldásjavaslatok révén hipertextualizálódó irodalmi szöveg egy mai olvasó számára sajátos kirakójátékká változtatja a regény azonosítható rétegét. A szerző felkínál egy álkulcsot, majdnem egyező figurákat, de a megfeleltetéseket az olvasó, az utókor végzi el. A kulcsregényszerűség, az indiszkréció, a háttérben kirajzolódó „éhes város” kellék, de az Állomások erőssége épp a jellemrajz, egy olyan figura kibontása, aki függetleníteni tudja magát a konvencióktól és a körülményektől. A Színek és években megrajzolt főhős tudatra ébredése, identitásképzése az Állomások kiindulópontja lesz. Az a figura, aki a történet középpontjába kerül, a képességeit, társadalmi helyzetét tudatosan használja. Az igazi botrány, az indiszkréció valójában a sikerhez vezető társadalmi tabuk kimondása. Kaffka írói módszere, hogy az ítéletet az olvasóval mondatja ki. Két párhuzamos életet, két különböző habitust mutat meg Rosztoky Éva és Szörény Tekla alakjában, akik nem látványosan és nem is a keretek ellen lázadva érvényesülnek. A társadalmi konvenciók és a szóbeszéd ütköztetésével teremt feszültséget, ehhez használja a kulcsregény adta kereteket. Konzervatív és feminista, aki akár a botrányokat is vállalva akarja bemutatni a nőiség, a női érvényesülés buktatóit és lehetetlenségét.

Benedek Anna