Fotóreprezentációk Csáth Géza novelláiban
A fotóekphraszisz az irodalmi szövegekben megjelenő fotográfiák leírásával és ehhez köthetően a narrációban betöltött szerepükkel foglalkozik. Sidó Anna művészettörténész, a Művészeti, Relikvia- és Fotótár muzeológusa ehhez a szűkebb intermediális kutatási irányhoz, a fotóekphrasziszhoz kapcsolódóan vizsgálja Csáth Géza novelláinak fényképeket reprezentáló szöveghelyeit.
Csáth Géza (1878–1919) (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
A témához kiindulópontot jelenthet az a Csáth gyerekkori naplóiból tudható életrajzi adat, miszerint az író tizenegy éves korától fogva rendszeresen találkozott a fényképezéssel, mivel édesapja amatőr fényképészként örökítette meg a családtagokat otthoni, mindennapi környezetükben, valamint különféle családi eseményeken. A privát fényképezés arra is lehetőséget adott, hogy legszebb emlékeiket a fényképek által közösen idézzék meg, így a fotó fontos eszköze volt a család emlékezési gyakorlatának is. A fotózás eseményét Csáth gyerekkori naplójában rendszeresen rögzítette, így az emlékek megörökítésének és felidézésének természetesen vált részévé a fénykép. Csáth naplójában beszámolt a fényképezőgép megvételéről, apja beállításainak módjairól, a fényviszonyokról, illetve a képek előhívásának processzusáról is.
Fotó és irodalom kapcsolata szinte a médium megjelenésétől kezdve jegyezhető. Az e viszonyt vizsgáló, az irodalomtörténet, képtudomány, fotótörténet, vizuális kultúra és kultúratudomány területeit is érintő kutatói figyelem főként a XX. század során kezdett egyre behatóbban foglalkozni a témával. Az 1970-es évektől egyre népszerűbb kutatási terület mostanra gazdag szakirodalommal rendelkezik. A fotó reprezentációja az irodalmi művekben tágabban az ekphraszisz jelenségének kutatási területéhez kapcsolódik, amely általában a képek irodalmi leírásával foglalkozik. Az ekphraszisz irodalmi művekben, textusokban megjelenő képek leírását jelenti – a fogalmat a továbbiakban a téma egyik legjelentősebb kutatójának, Murray Kriegernek az értelmezésében használom.
Csáth Géza öccsével, Brenner Dezsővel (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Az ekphraszisz témáján belül vizsgálatom egy szűkebb, kizárólag a fényképek szövegbeli reprezentációjára fókuszáló kutatási keretbe helyezhető: ez pedig a fotóekphraszisz témája. A fotóekphraszisz az irodalmi szövegekben megjelenő fotográfiák leírásával és ehhez köthetően a narrációban betöltött szerepükkel foglalkozik. Ahogy Visy Beatrix is megemlíti tanulmányában, a fotóekphraszisz-vizsgálatok azt a kérdést járják körül, hogy a mű világában jelen lévő fényképek egyrészt milyen narráción keresztül jelennek meg, másrészt milyen pozíciót töltenek be a szereplők sorsában, az ábrázolás és a cselekmény egészében. Megfogalmazása szerint a fotó az irodalmi művekben egy a tér és az idő bizonyos konstellációját magába sűrítő, barthes-i értelemben vett punctum temporalis, vagyis egy referenciapont. Egy olyan verbálisan beemelt médium, amely magában hordoz narráción túli, nem verbális, metakommunikációs tartalmakat, amelyek sokszor csak a képi jelenléttel sejtetik a narrátor szándékát, áttételesen ráerősítve a szerzői intencióra. A magyarországi szakirodalomban elsősorban Lénárt Tamás és Kiss Noémi foglalkoznak fotóekphraszisz tárgyú kutatásokkal. A téma iránti egyre növekvő tudományos érdeklődést jelzi a Helikon 2017-ben megjelent tematikus lapszáma is (Helikon 63, 4. sz. [2017]). A folyóiratban közölt tanulmányok mintegy összegzésképpen felvázolják a fotó és az irodalom kutatásának bemérhető horizontjait. Az itthoni kutatások alapján az körvonalazódik, hogy kiemelt kutatói figyelem irányul Nádas Péter munkáinak ebből a szempontból történő vizsgálatára. Ugyanakkor Lénárt Tamás a témában megjelent tanulmánykötetében ebben a fénytörésben tárgyalja Mikszáth Kálmán, Mészöly Miklós, Márton László, valamint Pilinszky János munkáit. Kiss Noémi ekphraszisz témájú kutatásai Nádas Péter munkáin túl kiterjedtek más kortárs írók műveire is, mint például Tóth Krisztina, Schein Gábor, valamint Závada Pál. Interdiszciplináris jellegéből adódóan egy a nők és a fotográfia kapcsolatát tárgyaló konferencia előadásai között is megjelent a fotóekphraszisz témája. Gáspár Balázs tanulmányában három írónő, Kaffka Margit, Lux Terka és Török Sophie írásaiban vizsgálta meg a fotó jelenlétét. E röviden kijelölt vizsgálati keretek között az alábbiakban a fotóreprezentáció szempontjából tekintem át Csáth Géza novelláit.
Csáth gyerekkori naplóinak egy része (MNMKK PIM, Kézirattár)
A fotó gyakori jelenléte Csáth gyerekkori naplójában arra engedi következtetni a kutatót, hogy a novellákban is sűrűn előforduló motívum lesz a fotográfia. Tematikai megközelítésből vizsgálva megállapítható, hogy Csáthnál nincs olyan novella, amely meghatározóan a fotó tárgya köré szerveződne. Kosztolányinál például három novellát is felsorolhatunk (A csúf lány, Fényképész, Nyolcvan ismeretlen arckép), amelyeknek központi motívuma, fő retorikai szervezője a fotográfia. Csáth novelláiban a fénykép motívuma epizódszerűen villan fel egy-egy szöveghelyen.
Az író műveinek fotóreferenciális vizsgálata szempontjából talán a legfontosabb mű Józsika című novellája. Az említett szöveg beszélője egy árva, a nagymama által nevelt kisfiú, Józsika, akinek a szemszögéből nyolc, szekvenciálisan tagolt bekezdésben ismerhetjük meg a napjait, mélázó gondolattöredékeit, félelmeit, a számára fontos embereket és környezetét. A különféle hangulatokat érzékenyen megjelenítő egységekben az egyes szám első személyű narráción keresztül belelátunk a gyerek intim világába, közvetlen közegébe és személyes érzéseibe. A poétikus hangvételű mű valójában a gyermeki szempontból bemutatott, hosszú mindennapokat tárja az olvasó elé, amelyben az időnek különleges szerepe van: a megélt események és az elvesztett emberek távolisága feszültségben áll a jelenben érzékelt idő mozdulatlanságával. A gyerek beszélő a történetben kapcsolatba lép a múlttal, a múltban történtekkel és különféle, onnan felsejlő emlékekkel és emberekkel. A múlttal különféle médiumokon, közvetítőkön keresztül lép kapcsolatba a beszélő: tárgyakon keresztül, ilyen például a sötétkék bársonyruha, amelyről a nagyapja jut eszébe; vagy a nagymama történetein keresztül, amelyekben elvesztett szüleiről mesél. Témánk szempontjából a legfontosabb múltfelidéző médium, amely által a beszélő előhívja emlékeit, az a családi fényképalbum, amelyben a szüleit ábrázoló portréfényképek találhatók.
Csáth szüleinek esküvői fotója, 1886 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
„Az ebédlőben leülök a szőnyegre, és a nagy képeskönyveimben lapozok, vagy az arcképalbumokat szedem elő. Benne van a szüleim arcképe sokféle változatban, különböző korokból. Legszebb az édesanyám egyik képe. Krinolinos szoknyában, olyan jókedvűen nevet; egészen kislány. Ott van az apám gyerekkori arcképe is. Magyar nadrágban, csizmában van levéve. Benn vannak az én arcképeim is. Születésem óta minden fél évről. Az egyiken sírásra áll a szám; egy ingben ülök egy óriási karszékben. Egy másikon még szoknyában támaszkodom egy asztallábhoz, és szopom az ujjam. Egy harmadikon karika van a kezemben, és hajtó. Akkor kaptam először nadrágot. Istenem, elmúltam ötéves, mennyire megváltoztam, hogy elrepült az idő! Szomorú elgondolni!”
A képek által megidézett, élettörténetszerű kitekintésben a kisfiú nemcsak a szüleit nézi vissza a fotókon, hanem önmagát is. A fényképeken észrevett változáson keresztül aztán a beszélő az idő múlásának materializálódását is érzékeli. Ez a rövid epizód a novella elején, rögtön a második szekvenciában kapott helyet. Szintén jelentékeny gesztus, hogy a szüleiről ezen a szöveghelyen kapjuk a legtöbb információt – ami arra is rámutat, hogy a régmúltra (a szüleire) való emlékezés fő mediális eszköze a fotó. A számára érzelmileg fontos és meghatározó aktorok ily módon a képeken keresztül reprezentálódnak. A képek által, a múlthoz való hozzáféréssel a beszélő saját maga időbeli távlataira is reflektál.
„Mi történt velem, valami szép, nagy dolog? Semmi. Még semmi. Semmit sem láttam. Mennyi idő kell még, hogy felnőjek, hogy megismerhessem, hogy miért érdemes élni? Ezt csak a felnőttek tudják, nem lehet kétség, csak ők tudják. Így gondolkodtam sokszor a félig lefüggönyzött ebédlőben. Nagy csend vett körül.”
Csáth Géza (balról a harmadik) rokon gyerekekkel, 1898 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
A fényképeken nézhetővé válik az idő a beszélő számára, amit erős érzelmi töltetű, helyenként szentimentális monológban fejt ki. A képek tehát a konkrét személyek felidézésén túl intenzív érzelmi megéléseket és emlékeket is előhívnak a beszélőben. Reflexiójában a kisgyerek beszélő felnőttekkel szembeni ambivalens viszonya szintén megmutatkozik: a lenézés és a csodálat egyszerre. A fényképnézés aktusa a novellában az olvasáshoz hasonló, kontemplatív művelet, amely alapvetően intellektuális, befelé forduló tevékenység. A szövegben még egy helyen találkozunk a képek nézegetésének aktusával, mégpedig az utolsó, nyolcadik részben: „Ha nagymama így este magamra hagy, rögtön csöngetek a dadának, és megkérem, hogy maradjon benn, szedje elő a régi, bekötött képes újságokat, és nézzük a képeket.”
A képnézés (fotók és egyéb albumok) intellektuális tevékenységének háromszori említése a novellában arra a kulturális gyakorlatra, tevékenységre hívja fel a figyelmet, amely a vizuális percepció egyik fontos, az olvasással összemérhető mozzanata lehetett, és előkelő helyet foglalhatott el a polgári nevelésben, művelődésben.
Figyelemre méltó párhuzam mutatható ki a naplókban leírt, családi fényképnézegetésen alapuló emlékezési gyakorlat, valamint a novella fent idézett epizódjában leírt fényképnézési aktus között. Csáth 1903. március 23-i bejegyzésében egy a novellában leírtakhoz meglehetősen hasonló, a fotográfia médiumán keresztül végzett emlékezési gyakorlatot ír le.
„Este találtam a könyvszekrényben a fotográfiák között kis Ilonkának két legutolsó arcképét. Az egyiken Lacival ülnek egymást átkarolva. […] A másik képen Ilonka maga van. Csípőre tett kézzel, mosolygó arccal. Magyaros pruszlikban (Etelkének 1896-ban csináltatták, tehát 8 éves korára, és neki már jó volt), a fején valami ócska pólyapántlikából meg selyem nyakkendőből összecsavart sipka díszlik. És milyen boldog… »Nem tudom elhinni, hogy ez a gyerek meghalt … úgy … várom, hogy … majd kijön egyik … vagy … másik … szobá … ból …« (Így szól anyika, miközben sírva a képet nézi.) Némán kézről kézre adjuk és nézzük, nézegetjük.”
A naplóban a család nézegeti a róluk készült fotókat, amiken keresztül az elveszett családtagra, Ilonkára emlékeznek, és ezáltal a történeteit, a személyét idézik meg. A novellarészletben a kisgyermek, Józsika emlékszik vissza szüleire az albumban őrzött fotográfiák által. A fotó itt a narráció olyan eleme, amely által a novella szereplője – jelen esetben a történet narrátora – a múltról beszél. Ez a mediális csatorna a novellában beolvad a nyelv retorikai eszközkészletébe, amelyen keresztül a múltban történt események közvetítődnek a beszélő és így az olvasó felé.
Csáth Géza (jobb szélen) testvéreivel, Dezsővel és Etelkával 1892 körül (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Az Irén mama című novellában a fotó az idő múlásának tárgyi szimbólumaként jelenik meg:
„Telt-múlt az idő. Sándor megházasodott. Elküldte a felesége arcképét. Elküldte a kisfia arcképét... Végre egy szép októberi napon rászántam magam, hogy meglátogatom.”
A rég nem látott ismerős életében bekövetkezett nagy változásokat, mint a házasság és a családalapítás eseménye, az ezekről készült képek testesítik meg. A beszélő azáltal érzékeli az idő előrehaladtát, és azáltal értesül a történésekről, illetve lesz részese a történéseknek, ismerőse életének, hogy megkapja ezeket a fényképeket. A novella ugyanakkor a fotóhasználatnak azt a XIX–XX. század fordulóján bevett polgári gyakorlatát is bemutatja, hogy a családok képek elküldésével számoltak be a meghatározó életeseményekről a tágabb rokoni és baráti környezetnek.
A doktorné című novella egyik részletéből a fotózásnak a családi, privát gyakorlatához képest egy másik aspektusa tárul fel: a fényképezés ebben a szövegben egy köztéri, vásári környezetben megjelenő szórakozási mód. A novellában a beszélő a fővárosban találkozik egy orvostól elvált asszonnyal. A véletlen találkozást követően a doktorné és a beszélő összefutnak a Central kávézóban, ezt követően a főhős egy délutánon át kísérgeti a hölgyet különféle ügyek intézésére. Az ismert előzmények után a városban jártában-keltében még néhányszor összetalálkoznak. Egy alkalommal a beszélő a Városligetben látja meg a doktornét.
„A fényképészbódéból jöttek ki, és halálra kacagták magukat az arcképükön, amely, úgy látszik, éppen akkor készült. Azután bementek a lovardába, ahol, mint ki van írva, 40 fillér lefizetése mellett öt percig lehet lovagolni. Úgy látszik, ki akarták magukat mulatni, és nem lehettem kétségben felőle, hogy a tervük teljes mértékben sikerülni fog.”
A leírt szituációban a fotóztatás egy vásári mulatozási aktus, amely egyenértékű a többi, hasonló műfajú szórakozási lehetőséggel. A könnyed szórakozás kedvéért készített képek csak önmagáért a pillanatért, egy tünékeny élmény érdekében készültek. Itt nyoma sincsen az előző novellákban (Józsika, Irén mama) tapasztalt, a fotóhoz kapcsolódó személyes érzelmi viszonyulásnak. Ezen a szöveghelyen a fotó nem több mint egy vásári mutatvány, amely így egy efemer tárgyi valóságot is jelent egyben.
Csáth Géza (jobb oldali asztalnál) családja és hölgyek társaságában, 1906 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Csáth a maga korának társadalmi közegében ismeretes és használatos fotózási és fotóhasználati szokásokat jeleníti meg novelláiban. A családi közegben lapozgatott fényképalbum, a tágabb ismeretségi körnek elküldött, fontos életeseményeket megjelenítő fotográfiák, valamint a szélesebb körben, szórakozásra használt vásári fotográfia a fényképhasználat három olyan módozata, amelyek jól tükrözik a társadalom és a fotográfia viszonyának különböző regisztereit, mindemellett számos, a naplóban leírt, fényképre vonatkozó élménnyel és gyakorlattal állíthatók párhuzamba.
Különösen a Józsika című novella szövegrészletei megmutatták, hogy mikroszinten, azaz a társadalom legkisebb egységénél, a családnál a fényképek hogyan válnak az emlékekről való gondolkodás szerves részévé és azok felidézésének médiumaivá. Emellett azt is kellően érzékeltetik, hogy az amatőr családi fotózás kezdeti korszakában egy család hogyan vette birtokába ezt a technológiát, majd ennek produktuma, a fotográfia miként épült be a családi emlékezési rituálékba.
A tanulmány megjelent a PIM Studiolo sorozatának A varázsló kertje: tanulmányok Csáth Gézáról című kötetében.
Sidó Anna
Bibliográfia
Csáth Géza, Mesék, amelyek rosszul végződnek: Összegyűjtött novellák, szerk. Szajbély Mihály (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1994).
Csáth Géza, „Méla akkord: hínak lábat mosni”: Naplófeljegyzések 1897–1904, szerk. Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály (Budapest: Magvető Könyvkiadó– Petőfi Irodalmi Múzeum, 2013), 63–68., 71–72., 77.
Gáspár Balázs, „Magyar írónők és a fotográfia – Lux Terka, Kaffka Margit, Török Sophie”, in Fotográfusnők: Konferenciakötet, szerk. Fisli Éva, Plank Cs. Ibolya, E. Csorba Csilla, Fejős Zoltán és Szabó Magdolna (Budapest: Magyar Fotótörténeti Társaság, 2020), 168–174.
Kiss Noémi, Fekete-fehér: Tanulmányok a fotográfia és az irodalom kapcsolatáról (Miskolc: Műút, 2011).
Krieger, Murray, „Kép és szó, tér és idő: Az ekphraszisz témája iránti lelkesedés – és elkeseredés”, Helikon 63, 4. sz. (2017): 501–525.
Lénárt Tamás, Fény-írás és a rögzített pillanat: Irodalom és fotográfia kollíziói a XX. század magyar kultúrtörténetében, Doktori értekezés (Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2011).
Lénárt Tamás, „Laterna magica, ikon, fotográfia: Optikai médiumok Pilinszky János írásaiban”, Helikon 63, 4. sz. (2017): 580–589.
Lénárt Tamás, Rögzítés és önkioldás: Fotografikus effektusok és fényképészek az irodalomban (Budapest: Kijárat Kiadó, 2013).
Markója Csilla, „A mérleg nyelve – Kép és regény: Nádas Péter párhuzamosai”, Enigma 18, 67. sz. (2011): 67–135.
Szajbély Mihály, Csáth Géza élete és munkái: Régimódi monográfia (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 2019).
Visy Beatrix, „Fénykép és szöveg, fénykép az irodalomban”, Helikon 63, 4. sz. (2017): 495.
