„…foglalják le az összes érzékeimet…” III.
Egy kiállítás értelmezési lehetőségeiről
A múzeumpedagógia egyik legfontosabb célja, hogy a befogadók számára értelmezési utakat, lehetőségeket kínáljon fel azáltal, hogy transzparenssé teszi a múzeumi tartalmakat, vagy épp a bennük rejlő dialógus felől mutatja be azokat. Sóki Diána a 2020-ban Múzeumpedagógiai Nívódíjban részesített SZÖVEG-TESTEK. Csáth-kísérletek című kiadványt mutatja be, amelyet a Petőfi Irodalmi Múzeum CSÁTH – A varázsló halála című kiállításához készített, s amely egyszerre reflektál a tárlat medialitására, a bemutatott alkotó médiumhasználatára és a különböző érzékszervi tapasztalatok bevonására, miközben segíti a kritikai gondolkodást, valamint a kreativitásnak is teret adva alternatív szövegértelmezési módokat kínál fel. Az irodalom és az irodalmi kiállítás intermedialitását, valamint Csáth Géza írásainak multiszenzoriális nyomait feldolgozó első rész után a második részben a SZÖVEG-TESTEK gyakorlati „működése" került a fókuszba, amelynek folytatásában Sóki Diána összegzése is olvasható.
Zeneiség
Az Este és A Kálvin téren novellák különböző mozgások és tevékenységek beemelésével a város hanghatásait, a város ritmusát elevenítik meg:
„Az utca néhány percre kiabálásoktól volt zajos; majd újra csend lett. Egyforma, hangulattalan nyugalom következett. Valahonnan a mezőkről bekalandozott a hajnali szél és megzörgetett néhány nyitva hagyott ablaktáblát. Azután kocsizörgés hallatszott több utcából. Álmos, kóbor leányok csöngettek be a kapukon. A lámpákat oltogatták.”
„Mire delet harangoznak, a Kálvin téren már hatalmas forgatagban gomolyognak a gyalogló emberek, a fogatok, a villamosok, a terhes szekerek, s közöttük a lovasrendőr árvalányhaja, s a vasutas piros zászlója egészen reményvesztetten integetnek […].”
Szöveges kísérlet Csáth Géza novellájával (fotó: Sóki Diána, PIM)
Ugyanez a „zörej” van jelen az Ópium című novellában, ám ennek elbeszélője torzítva, bántó élességgel érzékeli a város, a „társadalom zaját”:
„A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje meg a színes függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő, ritmusos lármájával áthatol mindenen, és követelően hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye, s amit ők élnek, az maga az élés.”
Az Eroica című novella konkrét utalás, sőt „rájátszás” Beethoven harmadik, Esz-dúr szimfóniájára. A novellában nem csupán a konkrét zenei utalások révén érhetjük tetten a Csáth számára zenetörténeti jelentőséggel bíró szimfóniáját, de a történet dinamikája, lüktetése és szimbolikája is erre törekszik. Különösen érdekesek a szövegben megjelenő zeneművek:
„Most erővel Chopin-mazurkát akart húzatni, és mivel a cigány egyet se tudott, hát végre beleegyezett egy régi, de kedves valcerbe, amelyet gyermekkorom óta nem hallottam sehol. Kétszer megállította a zenét, hogy »csendesebben és lassabban«.”
A Kaleidoszkóp oldal kifejezetten rájátszik Csáth Géza zenéhez való viszonyára
A szöveg bárója egyfajta karmesteri szerepbe kerül, ahol a zene a gyerekkor dallamát szinte öntudatlanul idézi föl benne.
Néha a novellák szereplői beszélnek zenéről, például A sebész orvosa:
„Az időnek köszönhetjük az V. szimfóniát is, a Beethoven sorsszimfóniáját – amelynek haláltáncszerű témájában a másodpercek kérlelhetetlen egymás után való lepergését halljuk. S mindez semmivel se fejez ki többet, mint amikor az egész közönséges emberek felsóhajtanak: »bizony, öregszünk!«”
A haláltánc témája köszön vissza az Eroica bárójának végső táncában, de megláthatjuk az Apa és fiú szövegében is:
„Keresztülment a nagy folyosón, és még néhány elkésett orvosnövendék látta, amint viszi a csontvázat, melynek kezei, lábai valami különös táncot jártak, amint a borotvált arcú ember ügyetlenül magához ölelte. A fiú az apját.”
Képiség
Az arcot ért különböző hatások szöveges megfogalmazását párhuzamba állíthatjuk azzal a felfogással, ahogyan Csáth Géza a modern festészetet szemléli a már idézett önéletrajzában.
„Az arcunk a tükörben merev, idomtalan színfoltokban jelenik meg, amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk” – olvashatjuk az Ópium című novellában. A foltokban megjelenő arc olyan, mint egy expresszionista festészeti eljárás leírása. De az arc lehet vászon is, ami a fény megfestése által kap többletjelentést A kályhában:
„A kályha tüze pirosra festette ezeket a könnyeket, és úgy látszott, mintha vért sírt volna a szegény árva diák.”
Ugyanígy érdemes a befogadói pozíció felől is megvizsgálni a szövegeket. A kályha szereplője mint műalkotást fogadja be a tűz játékát:
„Ott ült a nagy, zöld bőr karosszékben, a kályha mellett, s nézte a sárga, kék, táncoló lángnyelveket, a sápadó-piruló parazsat, papírszeletet dobott be, és gyönyörködve figyelte, mint hamvad el a gyönge jószág a tűz ölelő karjai között.”
A CSÁTH – A varázsló halála című kiállítás (Fotó: Gál Csaba, PIM)
A varázsló kertje című novella gyerekszereplői is egy képet szemlélnek a kerítés mögött állva. A szöveg színkezelése festői hatást kíván elérni:
„Sajátos növényvilág tenyészett itt. Hosszú szárú, kürt alakú virágok, amelyek szirmai mintha fekete bársonyból volnának. A sarokban liliombokor, óriási kelyhű fehér liliomokkal megrakodva. Mindenütt elszórva alacsony, vékony szárú fehér virágok, amelyeknek egy szirma, csak egy szirma, gyenge piros színű volt. Úgy tetszett, hogy ezek bocsátják azt az ismeretlen, édes illatot, amelyet szagolva az ember azt hiszi, elakad a lélegzete. A kert közepén egy csomó bíborpiros, kövér virág terpeszkedett. Húsos, selymes fényű szirmaik hosszan lógtak le egészen a magasra nőtt haragoszöld színű fűbe. Mint egy kaleidoszkóp, úgy hatott ez a kis csodakert.”
Ez a szövegrész – a benne megjelenő kaleidoszkóp kifejezés révén – párhuzamba állítható A zeneszerző fejlődése című Csáth-textussal:
„Egyszer egy kisfiú, aki zongorázni tanul ugyan, de éppenséggel semmi szorgalmat nem fejt ki és a skálajátéka határozottan igen rossz, egy napon a zongora mellett üldögél, próbálgat rajta, üti, kínozza a hangszert. Amint így kevergeti a hangokat, mint ahogy a kaleidoszkópban a színes papírokat vagy üvegeket szoktuk rázogatni, egyszerre csak megüti a fülét egy akkord, egy melódiatöredék, egy ritmus.”
Foglalkozás a CSÁTH – A varázsló halála című kiállításhoz kapcsolódóan, ahol a résztvevők zenére alkotnak (fotó: Sóki Diána, PIM)
Érdemes mindezt összevetnünk a Modern muzsika című írásával, amelyben a zenét a festészeten keresztül igyekszik megragadni:
„Először ott kígyózik a hegedűkön és a fuvolákon, majd átterjed a violára és a csellóra. Ezer színben csillog és tündöklik. Az idegeinkbe és vérünk csöppjeibe eszi magát. Egyszer kék fénykévékben jelenik meg előttünk Grahl-lovag misztikus alakja, majd a muzsika sárga, vörös, zöld és ibolyaszínű lámpáinak túlvilági fényében tündöklik. Ezekben a beállításokban meg kell éreznünk Wagner új művészetének logikáját. És ha erre képesek vagyunk, akkor már, amidőn a fuvolákon és a hegedűkön a leghalkabb, legleheletszerűbb intonációban halljuk a Grahl-szólamot, már akkor előre érezzük, kívánjuk és akarjuk azt a pillanatot, amidőn a cintányér is belecsap az összes hangszerek diadalordításába, és a művészi gondolat bennünk hátborzongató fizikai gyönyörben éri el a tetőpontot. Hasonló ez a művészi kiviteli mód – ámbár hívságos dolog analógiákkal dolgozni – egy Rembrandt-képhez, amelyben a legvilágosabb foltok ragyogó felületei köré csoportosulnak az árnyékok. Itt minden a fény kedvéért van. Az árnyékok csak ennek a fénylő területnek a diadalát szolgálják. Igaz, s itt az analógiának hibája, hogy ez a csúcspont a muzsikában időbeli elhelyezésű, de az is igaz, hogy célzata hasonló művészi értelmű, mint a kép központi világos területe.”
Múzeumpedagógiai kiadvány
Bognár Petra A multiszenzoriális fejlesztés lehetőségei az oktatásban című szakdolgozatában igyekszik röviden, történeti kontextusba helyezve összefoglalni, hogy egy múzeumi befogadótérben hogyan van jelen az érzékszervi tapasztalatszerzés:
„A felvilágosodás koráig a látást egy felületesebb és gyerekesebb megismerési módnak tekintették, s ezzel szemben a tapintás volt a tekintélyesebb és megbízhatóbb érzékszerv a vizsgálódás szempontjából. Majd a tudományos és filozófiai áramlatok eredményeként a 18–19. század fordulópontján »az alacsonyabb érzékeket, mint tapintás, szaglás és ízlelés, diszkvalifikálták a múzeumi gyakorlatból« és a látás vált egyeduralkodóvá, vagyis »Mindent a szemnek, semmit a kéznek!« Az optikai birtokbavétel didaktikus attitűddel párosult: »a monologikus információátadás a műtárgy érdekét szolgálja, […] a szem képes távolságot tartani, ezért nem erodálódik a kiállított tárgy állapota.« Azonban a tanítás és kulturális nevelés szempontjából megfosztott bennünket a tapasztalás lehetőségétől.”
Grafika: Csepella Olivér
Ezzel szemben hangsúlyozza azt, hogy: „Testük elválaszthatatlanul összekapcsolódik a kognitív elsajátítás lépéseivel.” Hasonló gondolatot fogalmazott meg Juhani Pallasmmaa (múzeumi épületet is tervező) finn építész is A bőr szemei című tanulmányában:
„Az érzékelés, a gondolkodás és az öntudat székhelyeként felfogott test szerepéről, valamint az érzékelésnek az artikulációban, az emlékezésben, a szenzoriális válaszokban és a gondolkodásban betöltött jelentőségéről szerzett meggyőződésem azóta csak tovább erősödött és visszaigazolódott.”
A CSÁTH – A varázsló halála című kiállítás aktivitásra hívta a látogatót, aki kinyithatott fiókokat, hallgathatott zenét, miközben különböző művészeti alkotásokkal találkozott, ezzel egy olyan egyedi befogadói szituációt teremtett, amelyben a látogató a látáson kívül más érzékszervi tapasztalatszerzésre is lehetőséget kapott. A kiadvány tartalmainak kidolgozásakor ugyanolyan fontos volt, hogy maga a hordozó is reflektáljon az irodalmat meghatározó medialitásra, a múzeum gyűjteményére és anyagiságára, az alkotáson keresztül kialakítható értelmezési keretekre, az érzékszervi tapasztalatszerzés fontosságára. A kiadvány formájának meghatározásakor döntő szempont volt, hogy könnyen kézbe lehessen venni, az egyik oldalán jelenjen meg a tartalom, a másik oldalán viszont legyen lehetőség a jegyzetelésre. Ahhoz, hogy az olvasó hozzájusson a tartalomhoz, fel kell tépnie a borítót – ez az első beavatkozás, amit a kiadvány vár a felhasználótól.
A novellák esetében az alábbi megközelítési módokkal találkozik a „használó”: Olvasás előtt, Szövegtest, Beavatkozás, Kiállítás, Gondolatok egy test felett. Az Olvasás előtt a ráhangolódást szolgálja, olyan helyzeteket, tevékenységeket ajánl az olvasónak, amelyek valamilyen módon a szövegekben is megjelennek. Így például A varázsló kertje című novella esetében arra hív, hogy egy olyan helyszínt válasszon olvasásra, ami számára ismeretlen, ahol korábban még nem járt. A kályha című novellánál ki lehet próbálni, hogy milyen fölmelegített papírlapon olvasni a szöveget. A Beavatkozás elnevezésű részben mindig a szöveggel, a szöveget hordozó lappal lehet valamilyen műveletet elvégezni. A Kiállítás című rész egy-egy, a kiállításon is szereplő tárgyat mutat be, ami asszociációs módon kapcsolódik a felkínált novella témájához, tartalmához, motívumához. A Gondolatok egy test felett pedig valamilyen kitekintést jelent a fikcióból, ahol naplók, levelek részleteit lehet olvasni. A novellák olvasásához lehetőségünk van saját magunk által „megkomponált” zenei környezetet teremteni a Kaleidoszkóp elnevezésű oldal segítségével. Itt a novellák egyes szavai alá zenei loopok kerültek.
SZÖVEG-TESTEK: Csáth-kísérletek (fotó: Sóki Diána, PIM)
A kiadvány elején rövid használati utasítás is olvasható, amely arról tájékoztat, hogy milyen hozzáállással érdemes nekilátni a szövegek befogadásához, értelmezéséhez:
„10 szövegrészlettel szeretnénk más-más perspektívából bepillantást nyújtani Csáth Géza életművébe. Ezek, illetve a hozzájuk kapcsolódó online felületen elérhető különleges hangok és a megidézett tárgyak segítségével arra hívunk, hogy készítsd el saját »kipreparált szöveggyűjteményed«, vagy akár formáld, alkosd meg saját Csáth-képed! Kísérletezzünk! Mi történik, ha nemcsak olvassuk, de tapintjuk, halljuk, látjuk, bebarangoljuk Csáth szövegeit? Ha hasonlóan Csáthhoz, a művészeti ágak és a tudományok között kalandozva keresünk asszociatív kapcsolódási lehetőségeket?”
A kiállítás múzeumpedagógiai kiadványa kísérletezésre hív, amely során az olvasás, a befogadás élményét párhuzamba állítja az alkotói folyamatokkal. A befogadó, aki egyben „használó” is, a multiszenzoriális tapasztalatszerzésen keresztül reflektál a tartalmakat konstruáló és a diskurzust alakító medialitásra, valamint a szöveggé válás folyamataira. A médiumok használatának tudatosításán keresztül pedig a mediális váltásokra és az érzékszervi tapasztalatokra fókuszál. A kiadvány az alkotói attitűdre építve közelíti meg a szövegekkel való munkát, az elemzéseket, amelyekben előképek, motívumok keresésére, kreatív párbeszédre hívja a befogadót, illetve arra, hogy fókuszáljon érzékszervi tapasztalataira, szerezzen analóg élményeket. A kiadvány bázisát maga a kiállítás és annak magja, a bemutatott gyűjtemény jelentette.
Sóki Diána
Bibliográfia
Csáth Géza, „A zeneszerző fejlődése”, in Csáth, A muzsika mesekertje…, 23–27.
Csáth Géza, „Modern muzsika”, in Csáth, A muzsika mesekertje…, 54–59.
Bognár Petra, A multiszenzoriális fejlesztés lehetőségei az oktatásban (Budapest: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, 2019).
Pallasmaa, Juhani, A bőr szemei: Építészet és érzékek, (Budapest: Typotex Kiadó, 2018).
