„…foglalják le az összes érzékeimet…” I.
Egy kiállítás értelmezési lehetőségeiről
A múzeumpedagógia egyik legfontosabb célja, hogy a befogadók számára értelmezési utakat, lehetőségeket kínáljon fel azáltal, hogy transzparenssé teszi a múzeumi tartalmakat, vagy épp a bennük rejlő dialógus felől mutatja be azokat. Sóki Diána a 2020-ban Múzeumpedagógiai Nívódíjban részesített SZÖVEG-TESTEK. Csáth-kísérletek című kiadványt mutatja be, amelyet a Petőfi Irodalmi Múzeum CSÁTH – A varázsló halála című kiállításához készített, s amely egyszerre reflektál a tárlat medialitására, a bemutatott alkotó médiumhasználatára és a különböző érzékszervi tapasztalatok bevonására, miközben segíti a kritikai gondolkodást, valamint a kreativitásnak is teret adva alternatív szövegértelmezési módokat kínál fel.
SZÖVEG-TESTEK: Csáth-kísérletek (Fotó: Sóki Diána, PIM)
CSÁTH – A varázsló halála, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2019–2020. A kiállítás kurátorai: Molnár Eszter Edina és Sidó Anna. Látványtervező: Mihalkov György.
SZÖVEG-TESTEK: Csáth-kísérletek, szerk. Sóki Diána (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2019.)
Tanulmányomban az intermedialitás vonatkozásában mutatom be a kiadvány elméleti hátterét és felépítésének koncepcióját: számba veszem azokat a tartalmi elemeket, gyűjteményi darabokat és médiumokat, amelyek a kiadvány szerkezeti felépítését, szövegkorpuszát meghatározták. A multiszenzoriális tapasztalatszerzéssel és medialitással összefüggésbe hozható Csáth-szövegeket alapul véve térek ki az alkotó befogadói tapasztalataira, amelyek a kiadványban megjelenő és „elvégezhető” aktivitásokat, valamint a kapcsolódó online tartalmakat is inspirálták. A cikk következő részében pedig a kiadványba válogatott novellák szövegeiben megjelenő intermediális kapcsolatokra hozok példákat.
Intermedialitás az irodalmi kiállítás tükrében
Sándor Katalin Nyugtalanító írás/képek. A vizuális költészet intermedialitásáról című tanulmánya szerint a médiumok a kultúra olyan reprezentációs hordozói, amelyek alakítják a kommunikációt és a kultúra folyamatait, azaz a medialitás alakítja a diskurzust és konstruálja a tartalmakat. S minthogy ezek nem függetleníthetők a létrejöttüket meghatározó társadalmi, gazdasági, kulturális, elméleti és egyéb változásoktól, az irodalmi kiállításokban bemutatott gyűjteményi darabok nem csupán az íróhoz kötődő tárgyakként vannak jelen: amellett, hogy közvetítik az alkotó és a korszak mediális lehetőségeit, rávilágítanak arra a komplex rendszerre is, amelyben az irodalom működik.
Részlet a kiadványból (Fotó: Sóki Diána, PIM)
Az irodalmi kiállításokon bemutatott tárgyanyag kapcsán írja Palkó Gábor, hogy „az irodalom objektifikációja sajátos módon exponálja a tárgyakat.” A „filológiai tárgy” közvetítése című tanulmányában Uwe Wirthet idézi: „[a] szövegek a megmutatás aktusa során dologjelleget öltenek: dolgokká válnak, az irodalom anyagi »környezeteként«, »filológiai dolgokként« jelennek meg. Amikor meglátogatok egy irodalmi kiállítást, akkor nem olvasok, hanem filológiai dolgokat tekintek meg. Írott lapokat, felcsapott könyvoldalakat az »írásképszerűség« (Schriftbildlichkeit) móduszában észlelek, írásfolyamatok monumentális maradványaiként, mely folyamatok lezárulásával valami »jelentéses« vagy »jelentőségteljes« keletkezett: talán egy fontos irodalmi műalkotás.” Palkó Gábor megközelítésében az írásfolyamat-kutatások összekapcsolódnak az irodalmi kiállításokkal, hiszen azokban a szöveggé válás aktusát őrző tárgyak kerülnek színre. Ebből kiindulva úgy is fogalmazhatunk, hogy a szöveggé válás folyamataihoz tapadó tárgyakban az alkotót befolyásoló hatások, a különböző médiumokban megmutatkozó szemléletmódok öltenek testet.
Kiállítás az intermedialitás tükrében
A CSÁTH – A varázsló halála című kiállítás az író halálának századik évfordulója alkalmából jött létre, és mint ilyen, a halál felől nézve kérdez rá arra, hogy hol a helye ma Csáth Gézának az irodalmi kánonban. A tárlat a mentális problémákkal küzdő morfinista középpontba állítása helyett a teljes aktív alkotói korszak átfogására tesz kísérletet, és hangsúlyt fektet Csáth Géza befogadói oldalára, azaz az őt ért mediális hatásokra is.
A CSÁTH – A varázsló halála című kiállítás (Fotó: Gál Csaba, PIM)
Áfra János a múzeumi élményben fontos szerepet betöltő textualitással kapcsolatban veti fel annak lehetőségét, hogy az irodalmi művek befogadását megelőző és meghatározó műcímekhez hasonló funkciót tulajdonítsunk a kiállításcímeknek is. A varázsló halála alcím Csáth Géza egyik legismertebb novelláját idézi. A kiállítás azzal, hogy az életrajzi eseményeket a fiktív irodalmi szövegekkel állítja párhuzamba, párbeszédet teremt az élettörténet és a fiktív szövegek narratívája között. A tárlat egyik utolsó elemeként A varázsló halála című novella nem ismert szövegvariánsát láthatjuk: az 1908-ban kiadott novelláskötet kitépett lapjait Csáth Géza autográf tintaírásos javításaival. Ez a „filológiai tárgy” egy aktív, a szövegeit tudatosan formáló alkotó kézjegyét őrzi. S minthogy 2004-ben ugyanezzel a címmel jelent meg az In memoriam sorozat Csáth-kötete, kettős fénytörésben is megkísérelhetjük a kiállítás címének értelmezését: a cím egyszerre kapcsolódik az alkotó recepciótörténetéhez, azaz a halála és a mentális problémái felől értelmezett írói életművéhez, illetve az írói attitűdnek a naplókban tematizált és a fikciós művek motívumait megalapozó szabad szövegkezeléséhez.
A kiállításban egyszerre megjelenő novella-, esszé- és zenekritika-részletek, valamint személyes feljegyzések tehát a fikció és az alkotói életút egymásba játszását implikálják, amelyhez a színpadképet idéző enteriőrök teremtenek értelmezési keretet. Ilyen például a felvezető folyosó, amely tükreivel és növényeivel egyértelműen idéz meg az alkotó számára fontos motívumokat: a kertet, a tavaszt, a nemiséggel összekapcsolódó növényvilágot, az önarcképet és a megfigyelést, a pszichoanalízist. A tükör látványelemként több helyen is megjelenik a kiállításban. A folyosó tükreiben a látogató Csáth Géza szövegeivel szemlélheti magát, vagy éppen Csáth Géza visszafelé felírt szövegét tudja olvasni egy szemközti tükör segítségével. A kiállítás egy későbbi pontján a már morfiumfüggő – ezáltal a fokozódó kényszerképzetektől szenvedő – orvos-író arcképét látjuk egy borotválkozótükörben, ahogy épp az alkotás elvesztésének félelmét artikulálja számunkra.
A CSÁTH – A varázsló halála című kiállítás (Fotó: Gál Csaba, PIM)
Az utolsó teremben egy szilánkosra tört tükör darabjai jelzik a széthulló, önmagát egészként, egységes narratívában rögzíteni képtelen Csáth életének lezáró szakaszát. Ahogy a honlapon olvasható ajánló szövegéből is kiderül, a tükörmotívum olvasási stratégiát kínál: „A […] kiállításban mi is beállíthatjuk »lelki tükörrendszerünket«, amellyel a befogadás különféle útjai nyílnak meg előttünk.” A kiállítás nyitóidézetévé emelt szövegrészlet, amelyre utal az ajánló, Csáth Géza Richard Strauss Salome című zenedrámájáról írt cikkéből származik:
„Motívumokról, a melódiákról, a ritmusról, szóval ezekről az úgynevezett formai, zenei alakulatokról nem lehet beszélni. Ki kell nyitnunk a fülünket, a szívünket, be kell állítanunk a lelki tükörrendszerünket, amellyel először a benyomásokat, másodszor saját magunkat a művészi élvezés pillanatában, és harmadszor a vizsgálódó énünket figyeljük meg, és akkor nem fog érdekelni semmi más bennünket, mint az, hogy kicsoda Strauss Richard, és hogy kik vagyunk mi magunk, és hogy ami eközben esik, jó vagy rossz-e?”
Ha a kiállítást felvezető folyosóról a kisebb tér irányába indul el a látogató, egy 20. század eleji fotóalbum lapjait megidéző térbe érkezik, ahol az édesapa, id. Brenner József által készített amatőr fotográfiákból összeállított családi archívum elevenedik meg. A családtagokat, családi eseményeket, fontos helyszíneket megörökítő fotók között akár olyan megdöbbentő és intim képekkel is találkozhatunk, mint amilyen a halálos ágyán fekvő kistestvér, Ilonka portréja. A fotó médiumán keresztül érzékeny pillanatokat, idillinek elképzelt hangulatokat érhetünk tetten, amelyek a gyerekkori naplók bensőséges világát idézik. A fényképészet iránt érdeklődő, zenekedvelő apa alakja a gyerekek által is továbbvitt családi mintára mutat rá.
Csáth Géza családjával. A kis Brenner József a kép bal szélén a földön ül, Kosztolányi Dezső az álló sor jobb oldalán látható, fehér nyakkendőben, 1900 (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Azzal, hogy a gyerekkor felől indulunk el a kiállításban, valójában egy alternatív bejárást választunk, amelyben a pszichoanalízisben kiemelt jelentőségűnek tekintett korai életszakasszal ismerkedünk meg elsőként egy olyan térben, amely a felnőttkort tárgyaló kiállítóterek hátterében húzódik.
A kiállítás a fotó, a naplók, a művészeti alkotások, hanganyagok, könyvek segítségével komplex módon mutatja be az alkotó befogadói oldalát, az általa képviselt, medialitást tematizáló szemléletmódot. Az elsődleges bejárási útvonal szerint a folyosóról egy nagyobb térbe lépve A hármasművész terembe jutunk, ahol a kurátori szövegben a következő olvasható: „Különleges írói hangja összművészeti látásmódjából és szinesztéziaszerű világérzékeléséből fakad. Novellái rendkívül érzékiek, egyszerre találhatók meg bennük zenei ritmusok, a színek harmóniái, valamint az illatok fülledt hangulata.” Csáth gyerekkorától kezdve akkurátusan feljegyezte naplójában a számára inspirációs forrást jelentő könyveket, festményeket és zeneműveket, amelyek egy részét a kiállítás is bemutatja, párhuzamba állítva saját munkáival: rajzaival, egyetlen fennmaradt festményével, zenei szerzeményeivel és írásaival. Egy vitrin okosüveg felületén egy, a tavasz témájára írt novelláiból, zenéiből, valamint személyes forrásainak kapcsolódó soraiból megalkotott animáció látható és hallható, amely – az üveg mögött bemutatott kéziratok és kották életre keltésével – a hármasművészetet könnyen átérezhetővé teszi a látogató számára.
A CSÁTH – A varázsló halála című kiállítás (Fotó: Gál Csaba, PIM)
A századfordulón az emberi testről való gondolkodás nagymértékben megváltozott, s ebben nagy szerepe volt többek között a női egyenjogúságra való törekvésnek, a társadalmi berendezkedés átalakulásának, az első világháború traumájának és a pszichoanalízis térnyerésének is. Csáth Géza 1909-ben lett a Moravcsik Ernő által vezetett Ideg- és Elmekórtani Klinika gyakornoka. Ezt az időszakot idézi meg a kiállítás fehér csempékkel kirakott, legkisebb terme, párhuzamba állítva az orvosi tevékenységet kora és közege művészetfelfogásával, művészeti törekvéseivel. Csáth Géza irodalmi szövegeiben is fontos szerep jut az orvosi szemnek, a testi tapasztalatok érzékletes bemutatásának, amit érdemes az intermedialitás szemszögéből bemutatnunk. A humántudományok testi fordulatával (corporeal turn) is összefüggésbe hozható fenomenológiai intermedialitás-kutatások értelmében az intermedialitásra úgy is gondolhatunk, mint érzéki, szenzuális folyamatra, egyfajta interszenzuális befogadásmódra. Vajon milyen befogadó volt Csáth Géza? Hogyan közelített a zenéhez, a szöveghez, a képhez, miként tekint az emberi testre és az érzékelésre?
Csáth Géza és a multiszenzoriális tapasztalatszerzés
A SZÖVEG-TESTEK bevezető idézete Csáth Géza Puccini című esszéjéből származik:
„A kultúrember élvezetei mindig összetettek. Az öntudat szűk határain kívül élő énünket, vagy mint mondani szokás: az öntudat küszöbe alatt lakozó énünket is szeretjük foglalkoztatni. És a komplikált, kombinált élvezetekkel ezt tesszük. Ezzel már tágítjuk az öntudat kapacitását is. Muzsikáljanak, beszéljenek nekem, mutassanak be ragyogó ruhákat, díszleteket és pózokat, füstöljenek drága illatos olajokat, traktáljanak ínycsiklandó ételekkel, italokkal, adjanak a kezembe finom selymeket és bársonyokat és mindezt egyszerre – foglalják le az összes érzékeimet –, csak azt kívánom, hogy a végeredmény művészi élvezet legyen, a lélek artisztikus kielégülése legyen.”
A SZÖVEG-TESTEKhez készült szöveges kísérlet (Fotó: Wilhelm Anna)
A különböző érzékszerveken átszűrt tapasztalatok írásbeli rögzítése több helyen is tetten érhető Csáth Géza esszéiben, cikkeiben. A mindennapi városi környezet érzékelésének leírása is ilyen megfigyelői tapasztalatokat rögzít A pesti dalban, amilyen például a halláson keresztül megtapasztalt, szinte zeneműként vagy zenei forrásként működő és megfigyelt Pest:
„A pesti utcákat nem a csárdák látják el zenei anyaggal. A nagykörúton, Tisza Kálmán téren és a Rádai utcában az éjfél után hazatántorgó lumpok immár nem azt a virágot siratják, amelyik »elhervadt a nyáron« és nem a »darúmadarat« idézik, aki valahová útnak indult, mint például Nagy János uram szokta Kecskeméten, ha becsudálkozva hazaballag a kocsmából. Az utcán szaladgáló és árukat szállító iparosinasok, rikkancsok, csibészek, varrólánykák se törődnek többé a »holttesttel«, amelyet »kitettek az udvarra«. A pesti dalokat, a pesti utcák zörgő zenéjének elröppenő füttyszólamait az orfeumok, az operettszínházak és kabarék szállítják.”
A Hosszú baráti levélben a szagláson keresztül is „érzékeli” a várost. Szerzett impresszióit a város közegének, tereinek, társadalmi berendezkedésének feltérképezésére használja:
„Tehát elsősorban Budapestről. Az első napokban igen rosszul éreztem itt magam. A zaj, a porszag – egy sajátságos piszokszag, annak a szemétnek a szaga, amelyet a szobalányok a porrongyukból, szőnyegekből kiráznak – elkábítottak, elkedvetlenítettek és elkeserítettek. (Ezen a szagon érezni lehet, hogy olyan szobákból származik, amelyekben sokan laknak és sokan alszanak. És ez Pesten így is van. A magunkfajta ember például vidéken három-négyszobás lakást tarthat a lakbérből. Budapesten ma legfeljebb kétszobásat. Ugyanaz a por, szemét, amely vidéken megoszlik négy szobára, itt koncentrálódik kettőre, egyre.)”
Grafika: Csepella Olivér
Csáth Géza egy olyan befogadói attitűdöt körvonalaz, amely az érszékszervi tapasztalatokat is bevonja az értelmezési folyamatba. Olvasóként az írókkal és szövegeikkel kapcsolatos benyomásait igyekszik más médiumokkal, a zenével és a képzőművészetekkel párhuzamba állítani. Ebben pedig nagy szerepet tulajdonít a testi tapasztalatoknak. Elemzéseiben tetten érhető például a szövegalkotás folyamatának zeneként való megragadása, Az isteni kertben olvasható a következő:
„Szomoryt gyötrik az élet szépségei, nagyszerűségei, és gyönyörködik a szenvedéseiben, rettenetességeiben. Képzeljünk egy zongorát, amelynek nincsen pedálja. Minden hangra és zörejre az összes húrjaival rezonál. Ilyen Szomory. Finom női ének, durva ordítás, székrecsegés… a húrok fölzendülnek reá? A zörejeket a visszhangban szétbontják az összetevő zenei hangokra és a muzsikában is kimutatják, megtalálják a zörejeket. Szomory érzi az életet. Nézi a színeit, szagolja, hallgatja, tapintja, ízleli. Merőben érzéki szemlélet az övé. Az érzékei frissek, elevenek, mohók, telhetetlenek. Imádja a szépet, mindent szépnek lát… helyesebben: nála minden érzéklet kiváltja azt a kielégülési érzést, amit más embernél csak a szépség érzékelése idéz elő. Boldog állapot-e ez vagy boldogtalan?… más kérdés. Meg kell érte fizetni, annyi bizonyos […].”
Ez a szemléletmód hasonló ahhoz, amit már Puccini című esszéjében is kifejtett a kultúrember kapcsán. Csáth Géza alkotója és befogadója „a komplikált, kombinált élvezetekkel” „érzi az életet”, néz, szagol, tapint és ízlel.
A vizuális tapasztalatszerzés megfogalmazása során a befogadó az alkotó érzékelési folyamatainak médiumává válik a művön keresztül, amit ekképpen fogalmazott meg a Jegyzetek egy új rajzgyűjteményről és a művészetekről című esszéjében:
„Csak nézni kell ezeket a rajzokat, és hamarosan médiumaivá leszünk a művésznek. Minden kapcsolatot megértünk, és az ópiummámor logikáját hamarosan átérezzük. Hiszen valamennyiünkben megvannak azok a csírák, amelyekről a részegség kinöveszti a mesebeli fákat, erdőket és rengetegeket, hiszen minden emberen egyformán hat (vagy hatna) az ópium, és a legszegényebb fantáziát is megtermékenyítené, nekilendítené és fölszárnyazná. A művészet pedig megcselekszi velünk, hogy ezt az utat, amelyet a mámor állapotában megjárt, visszafelé tehetjük meg. Mi a mámor végére érkezünk és annak a nyomán, amit a költő nekünk elmesél, haladunk vissza az álomképek birodalmában.”
Részlet a kiadványból (fotó: Sóki Diána, PIM)
Több helyen is megfogalmazza a művész karakterét, gondolkodik az alkotói attitűdről, miközben zeneszerzőket, írókat, festőket elemez, A zeneszerző fejlődése című zenei írásában például így:
„A zeneszerzőket, művészetük fejlődésének természete szerint, két csoportra osztanám. Az elsőbe tartoznak azok, akiket született zeneszerzőknek neveznék, az abszolút muzsikusok. Ők már szinte gyermekkorukban eljutnak a formák tökéletes megértéséhez. A második csoportba azokat sorolnám, akik inkább művészek, költők és egyetemes törekvésüknek: hogy kifejezzék magukat, csak egyik megnyilvánulása a zene. Ők a dolog mesterségbeli részét nehezen tanulják, aránylag lassan haladnak és nagy fáradsággal jutnak el oda, hogy urakká lesznek az anyag felett. Az első csoport legjellemzőbb képviselője Mozart, a másodiké Wagner.”
Önéletrajzában is megemlíti azokat a művészeket és művészeti megközelítésmódokat, amelyek leginkább hatással voltak rá:
„Festő akartam lenni. Bizarr színkeveréseimet és elnagyoló vázlatszerű rajzolási modoromat azonban rajztanárom kinevette, és elégségest adott. Annál nagyobb volt az elégtételem, amikor egy szegedi kiállításon Rippl-Rónai pasztelljeiben igazolását láttam mindannak, amit rajzolásról, festésről magamban elgondoltam. Ugyanígy jártam a dalaimmal is. Kezdettől fogva szabad atonális harmonizálást, aszimmetrikus ritmuskombinálásokat alkalmaztam bennök. Apám kijelentette, hogy amit írok, az nem zene, később azonban, amikor Budapesten először hallottam Debussyt, ugyanaz a nagy öröm volt részem, mint Szegeden, mert bizonyítva láttam, hogy amit a levegőben megéreztem (a szülői háznál Grieg volt a »legmodernebb« szerző), az csakugyan az új idők művészi kifejezésmódja, amit megsejtettem – az a modern művészet.”
Sóki Diána
Bibliográfia
Áfra János, „A textualitás szerepe a múzeumi élményben”, Szépirodalmi Figyelő 14, 2. sz. (2015): 35–45.
Csáth Géza, „A pesti dal”, in Csáth, A muzsika mesekertje…, 98–100.
Csáth Géza, „A zeneszerző fejlődése”, in Csáth, A muzsika mesekertje…, 23–27.
Csáth Géza, „Az isteni kert”, in Csáth Géza, Rejtelmek labirintusában: Összegyűjtött esszék, tanulmányok, újságcikkek, szerk. Szajbély Mihály, 114–123 (Budapest: Magvető Kiadó, 1995).
Csáth Géza, „Hosszú baráti levél”, in Csáth Géza, Mesék, amelyek rosszul végződnek: Összegyűjtött novellák, szerk. Szajbély Mihály, 501–506 (Budapest: Magvető Kiadó, 1994).
Csáth Géza, „Jegyzetek egy új rajzgyűjteményről és a művészetekről”, in Csáth, Rejtelmek labirintusában…, 106–114.
Csáth Géza, „Puccini”, in Csáth, A muzsika mesekertje…, 7–20.
Csáth Géza, „Salome”, in Csáth Géza, A muzsika mesekertje: Összegyűjtött írások a zenéről, szerk. Szajbély Mihály, 324–326 (Budapest: Magvető Kiadó, 2000).
Dánél Mónika és Sándor Katalin, „Intermedialitás”, in Média- és kultúratudomány: Kézikönyv, szerk. Kricsfalusi Beatrix, Kulcsár Szabó Ernő, Molnár Gábor Tamás és Tamás Ábel, 283–287 (Budapest: Ráció Kiadó, 2018).
Palkó Gábor, „A »filológiai tárgy« közvetítése”, Szépirodalmi Figyelő 14, 2. sz. (2015): 46–56.
Sándor Katalin, Nyugtalanító írás/képek: A vizuális költészet intermedialitásáról (Kolozsvár: Erdélyi Múzeum Egyesület, 2011).
Szajbély Mihály, szerk., A varázsló halála: In memoriam Csáth Géza (Budapest: Nap Kiadó, 2004).
