Kaffka Margit novelláinak fogadtatástörténete hasonlóan alakult, mint a nagyregényeié, vagyis elsősorban az önéletrajz és a női sorsok ábrázolása felől értelmezték azokat. Mindezek mellett elbeszélései kapcsán is érdemes számot vetni Kaffka epikai modernségével, hiszen novelláinak nőalakjai kísérletező prózapoétikai eljárásokkal kapcsolódnak össze, és e kettő folyamatos párbeszédét, kereszteződését figyelhetjük meg a szövegekben. Mészáros Zsolt, a Művészeti, Relikvia- és Fotótár főmuzeológusa az egyik ilyen metszéspontot vizsgálja tanulmányában az írónő első novelláskötetének formabontó ruhaleírásain keresztül.

Báli ruha a Les Modes című francia divatlapból (1905), Source gallica.bnf.fr / BnF

Ezzel szemben a Diadal című novellában az öltözködés motívuma az én és a szubjektív idő viszonyába ágyazódik. Az egyes szám első személyű elbeszélő egy késlekedő vonat miatt néhány órát szülővárosában tölt, ahol séta közben feleleveníti gyerekkorát és abból egy számára meghatározó eseményt. Közbeszólásaival, utólagos reflexióival folyamatosan megtöri az elbeszélést, váltogatja a múltat és a jelent, ezáltal egymásba nyitja a kettőt, akár egy mondaton belül, mint a következő idézetben:

Az elbeszélői hang nemcsak az időben mozog, hanem a térben is: az utcákat róva észleli a jól ismert épületeket, és az azóta emelt újakat (iskola helyén emeletes vendéglő, Gőzfürdő, Városi tornaterem). A modernizáció folyamataival szembesül, miközben tudatában a város emlékbeli és aktuális topográfiája összemosódik. Tizennégy éves korának helyszíneire és történéseire emlékszik vissza. Édesapja halála után három évig kolostorban nevelkedett, majd onnét hazatérve más családba csöppent, ugyanis édesanyja másodszor is férjhez ment, és a házasságból két gyerek született. Visszahúzódó, eszes, élénk fantáziájú kamaszként jellemzi akkori önmagát, akit különc és kitűnő tanuló volta miatt iskolatársnői nem különösebben kedveltek: 

Csoportkép (1900), Fortepan / Mészöly Leonóra

A kamasztest és a kamaszlélek félszeg esetlenségeit hangsúlyozza a ruházata, ami visszahat testtartására, járására. A lelógatott táska súlyánál fogva meggörnyeszti, a nagy cipő bizonytalanná teszi lépteit, ebből kifolyólag sűrűn a lába elé kell néznie, mindez hozzájárul elszigetelődéséhez. Az elbeszélésben visszatérő rá vonatkozó minősítés, hogy ügyetlen, sokáig nem ismeri az órát, a pénz értékét, egy szem cukorért padszomszédja készíti a kézimunka feladatát, de középkori céhekről és lovagrendekről szóló dolgozatával feltűnést kelt. A család ekkor úgy dönt, hogy tanulnia kell és kenyeret keresni, mert „csúnyának indulok, és úgy sem fog senki feleségül venni”. Tehát ügyetlenségét elsősorban a középosztálybeli nőeszményhez (kézimunka, csinos külső) viszonyítva határozzák meg, ami kizárólag a házasság nyélbe ütése szempontjából ítéli meg és intézi a dolgokat. A család róla alkotott véleményét, miszerint csúnya és ügyetlen, nem utasítja el, elfogadja, mint ahogy hordja nagynénje viselt ruháit. Viszont a kor társadalmi nemi konvencióin túl megmarad a maga számára egy terület, a képzelet:

Magányos játékai és álmodozásai során hol vonatvezető, hol várkisasszony, de mindig „főszemély és főcselekvő”.

Az elbeszélő visszaemlékezése egy konkrét eseményre fut ki, amit visszatérően bagatellizál (csacsiság, gyerekség), holott felnövekvéstörténetében bevallottan központi szerepet játszik: „ami nélkül, érzem, egészen másforma volnék én, mint amilyen most vagyok.” Keresztanyja ötlete nyomán beíratják tánciskolába, mert valamiképp „ügyeskednie” kell. Az órákat eleinte unja, mivel a fantázia szabadságához képest a valóság korlátaival szembesül, amihez testi tapasztalatok is társulnak. A táncórán „füzőben és szűk cipőben lépegetni […] nyirottfejű, izzadtkezű kamaszok” között. Szorongva figyeli társnői másfajta életét, a flörtök, pletykák, szójárások számára idegen nyelvrendszerét. Míg az iskolában otthonosan mozog, édességgel és leckeírással biztosítva ottani pozícióját, itt védtelennek érzi magát egy ellenséges közegben. Leginkább fő ellenfelétől, a harminckét ruhás Iréntől tart. Valahogy aztán megtudja, hogy társai összefogtak ellene, és kitalálták, hogy a próbabálon nem fogja senki felkérni táncolni. Szembesül gyerekkorának elmúltával, a társadalmi érvényesülés és pozíciószerzés nemi különbségeivel, a nő értékének viszonylagosságával egy férfiak uralta világban:

„Oda eljön anyám, a nénik és keresztanyám is készül, aki beíratott, és ott táncolni kell, kell, szégyen vagy diadal függ a kicsi frakkok szeszélyétől.”

Osztályteremben (1908), Fortepan / Saly Noémi

Rettegve várja az estét, és amikor aznap délután felölti az ünnepi alkalomra csináltatott kék színű batisztruháját, meglepődik, mert felfedezi a tükörben saját szépségét, amely egyébként a kívánt nőideálhoz közelíti: 

Végül nem marad partner nélkül a bálon, a táncmester Alányi úr jóvoltából, aki megneszelve a készülő heccet, a szomszéd városból szerez neki erre az alkalomra három fiatalembert, majd látva sikerét, a helyiek is felkérik. A ruha olyan szimbolikus tőkeként működik a báljelenetben, amelynek birtoklása kijelöli az egyén helyét a nemileg kódolt társadalmi hierarchiában, és jelentésessé teszi a többiek számára. Erre utal az elbeszélésben a fiatal fiúk és a „kicsi frakkok” közötti jelentésátvitel, vagy Irén „asszonyosan díszes lila színű ruhája”. Ezt ismeri fel a főhős, amikor rokokószerű öltözékében a megváltozott külsejéhez és az alkalomhoz illőn kezd viselkedni, és hódolóiként kezeli a beszervezett diákokat: 

A főhős önbizalmat merít az első báli ruhájából, illetve az ahhoz kapcsolódó társasági sikeréből. Ugyanakkor tisztában van vele, hogy a sikert nem magának vagy toalettjének, hanem táncmesterének és a látszatnak köszönheti. A családja és környezete által példaként eléje állított középosztálybeli férfi és női eszmények ironikus megvilágítást kapnak a „kicsi frakkok” szókapcsolat, vagy Irén erőfeszítése révén, ahogy nagylány módra hordozza az uszályát. A főhős „ünnepelt leány”-ként való viselkedése pedig nem annak természetességén, magától értetődő mivoltán, hanem konstruáltságának tapasztalatán alapul:

A Diadal modern időkezelése az emlékezet és az én kontextusában a Színek és években tér majd vissza, és válik szintén fő szervezőelvvé. A novellában végighúzódó múltba nézés – a későbbi regényhez hasonlóan – az elbeszélő korábbi énjének keresésével jár együtt olyanformán, hogy távolságot tart tematikai és nyelvi szinten jelenkori és akkori énje között: „Keresem az akkori lépteim nyomát, de hányszor szétfújhatta azóta!”, vagy „csupa tragikomikus esetlenség volt az egész gyerek, aki voltam”. A ruha motívuma összefügg az identikus folytonosság ezen időbeli megszakítottságával. Az elbeszélő valamikor hozzátartozó, de ma már idegennek ható holmiként hivatkozik rá:

Lányportré (1900), Fortepan / Fortepan

Az öltözék így lesz a múló idő és a változó én jelölője, mint ahogy a Színek és évek narrátora felsóhajt:

Rákai Orsolya Kaffka korai novellái kapcsán jegyzi meg, hogy közöttük sok felnövekvéstörténetet találunk. Ide sorolható a Diadal is azzal a kitétellel, hogy nem lineáris vonalú fejlődést beszél el. Felrajzol ugyan egy középosztálybeli nőeszmény felé vezető felnövekvéstörténetet, amelyet családi, közösségi, irodalmi minták (anya, keresztanya, Irén, Neville kisasszony) szegélyeznek, de épp a fordulópontnál szakítja félbe. Az így keletkezett hiány és az azt megelőző elbeszélői eljárások inkább kikezdik és aláássák a kamaszlányt kirekesztő, nemileg kódolt társadalmi normarendszer és az őáltala interiorizált csúnya, ügyetlen minősítések érvényét. Az elbeszélő jelenben elejtett utalásai sejteni engedik, hogy önálló lett, dolgozik, hiszen egyedül utazik, és szavaival élve a vonat visszaviszi a „kénytelen sürgölődésbe”. A három fiú nevét elfelejtette, de hálával gondol rájuk, „amiért megcsinálták az első-utolsó bálom hangulatát és öntudatossá érlelték bennem egy kissé az embert és az asszonyt.” Mindez azt sugallja, hogy sikerült a való életében főcselekvővé válnia, vagy legalábbis a bál után afelé indult el.

Mészáros Zsolt