Az első Petőfi-életrajzok a kiegyezés előtt
Cenzúratörténeti adalékok
A Petőfi Irodalmi Múzeum Könyvtárában és Kézirattárában számos olyan dokumentum található, amely igencsak érdekes adalékokat szolgáltat Petőfi Sándor utóéletének 1850–60-as évekbeli történetéhez. A PIMblog egy korábbi írásában Rózsafalvi Zsuzsanna ismertette átfogóan a szabadságharc utáni Petőfi-kiadások alakulását, fókuszban az 1852-ben lefoglalt és bezúzott, az 1847–49 között keletkezett verseket tartalmazó Petőfi-kötetek históriájával. Owaimer Oliver irodalomtörténész, a PIM tudományos munkatársa bejegyzésében ezúttal azt mutatja be, hogy nemcsak a gyújtó hatású Petőfi-versek, de még az eltűnt poétáról szóló cikkek és könyvek megjelentetése is igen kockázatos vállalkozás volt az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés előtti években.
Lotz Károly: Petőfi halála, 1863 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
A szabadságharcot lezáró megtorlások utáni, neoabszolutista berendezkedés idején tiltották az ominózus forradalmi események és személyek ünneplését vagy ábrázolását; ekképpen a forradalmár Petőfi Sándor sorsáról és eltűnéséről sem lehetett nyilvánosan beszélni. Mindössze a politikai viszonyok lassú oldódásával, az 1850-es évek közepe táján jött el annak az ideje, hogy az elveszett költő életéről és tetteiről – ha szűkszavúan is, s kizárólag az irodalmi munkásságra fókuszálva – szólni lehessen. Ugyanakkor még ebben az időszakban is sok gonddal járt egy-egy Petőfiről szóló írás megjelentetése, ugyanis a szerkesztők és a kiadók joggal tartottak a nyomtatás utáni cenzúra és a rendészeti ellenőrzések kiszámíthatatlan szigorától. Bizonyos politikailag kényes témák (a szabadságharc történései, a politikai emigráció, az osztrák–magyar viszony s más aktuálpolitikai kérdések) feszegetése komoly egzisztenciális és anyagi fenyegetettséggel járhatott az alkotók, a kiadók, a nyomdák és könyvkereskedők számára. Az utólagos cenzúra és a rendőrségi ellenőrzés ráadásul meglehetősen következetlenül és kiszámíthatatlanul működött: a szerzők és a kiadók a napi politikai széljárásnak, valamint a hatósági hivatalnokok jóindulatának, túlbuzgóságának, szeszélyeinek és képességeinek voltak kiszolgáltatva. Ebből következett, hogy a kockázatok elkerülése végett az öncenzúra gyakorlata is általánossá vált a korszakban.
Gyulai Pál, Schrecker Ignác felvétele, 1864, Pest (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Az első jelentősebb, Petőfi szóló életrajzi (és esztétikai) tanulmány szerzője Gyulai Pál volt. 1854-ben írott Petőfi Sándor és lyrai költészetünk című esszéje meg sem kísérelte bemutatni Petőfi pályájának politikailag kényes mozzanatait, mindössze 1847 végéig, az Arany Jánossal való barátság kezdetéig mutatta be a költő életét. Az elsők között tapasztalhatta meg, hogy hiába az óvatosság és a körültekintő fogalmazásmód, az érzékeny témák kerülése mellett is rizikós vállalkozás az eltűnt költőről nyilvánosan értekezni. A fiatal, pályakezdő irodalmár gondjait növelte, hogy a cikkéért kapott tiszteletdíj fontos pénzügyi beviteli forrást jelentett (volna) a számára. A Pesti Napló, mely korábban szívesen közölte volna az írást, igencsak kifogásszerű érvekkel utasította vissza a kéziratát: a munka terjedelmére és a tárgyválasztás érdektelenségére (?) hivatkozott. A Délibáb című lapot szerkesztő Jókai Mór ennél nyíltabb volt: megvallotta, hogy a sajtórendőrség miatt nem meri közölni az írást. (Jókai ugyanis pár héttel korábban már összetűzésbe keveredett a hatóságokkal egy Petőfiről és Kerényi Frigyesről szóló Tompa Mihály-költemény miatt.) Gyulai a megjelenés előtt többeknek – például Arany Jánosnak – is panaszkodott a munkája körüli kiadási nehézségekről és az ezzel járó megélhetési gondjairól:
„A »Pesti Napló« biztosított, hogy megveszi. Tegnap azt izente, hogy igen hosszu, hogy Petőfi nem is olly nevezetes egyeniség, sat[öbbi]. Jókaihoz’ vittem. Ő meg nem meri közleni a cenzura miatt. Egy hónapig ingyen dolgozni, se pénz, se posztó – nem tréfa, hanem azért nem ölöm meg magam, habár rettentő czudar állapottal vagyok.”
A Petőfi-esszé, mely az első igazán jelentős értekező írás volt Gyulai pályáján, s amelyért később a „Petőfi-irodalom magalapítója” jelzővel illették sokan, végül a kissé eldugott, Toldy Ferenc szerkesztette akadémiai közlönyben, az Új Magyar Muzeumban látott napvilágot. Ismeretes tény, hogy Gyulai néhány évvel később egészen közel került a Petőfi családhoz, hiszen feleségül vette Szendrey Júlia testvérhúgát, Szendrey Máriát. Így a Szendrey-lányok édesapjával, Szendrey Ignáccal és a költő testvérével, Petőfi Istvánnal közösen igyekeztek gondoskodni az árva Petőfi Zoltán megfelelő neveltetéséről.
Gyulai Pál levele Petőfi Zoltánhoz, Pest, 1867. június 28. (MNMKK OSZK Kézirattár)
A politikai helyzet 10 évvel később sem javult érdemben. Sőt, az első teljes és átfogó Petőfi-életrajz elkészítője, Zilahy Károly még nehezebb utat járt be, amíg közölni tudta a munkáját 1864-ben. A rossz emlékű Alexander Bach belügyminiszter regnálása már több éve véget ért, ám cenzurális szempontból a rövid alkotmányos időszakot követő, 1861 végén bevezetett, rendeleti úton működtetett Schmerling-provizórium sem teremtett kedvezőbb helyzetet. A sajtóellenőrzés szigora és gyanakvása egy csöppet sem mérséklődött – sokkal inkább fokozódott. Árulkodó, hogy a Zilahy-féle Petőfi-életrajz előzetes sajtóbéli közlése épp azon a ponton akadt el a Fővárosi Lapokban, ahol az értekezés a költő 48-as szerepvállalására tért volna rá.
„Petőfi-életrajzának közlését azért kellett megszakasztanunk, mert a költő élete a folytatásban már oly időszakhoz ért, melyet jelenleg érinteni nem lehet.”
– értesítette olvasóit a hetilap szerkesztője.
A biográfia könyvként való árusítása is hatósági akadályokba ütközött. A hivatalos eljárásról a PIM Kézirattárában található magyar és német nyelvű rendészeti dokumentumok tanúskodnak. Joseph Worafka pest-budai rendőrigazgató lefoglalta a könyvet, mert vélekedése szerint az egy bizonyos ponttól fogva inkább az 1848–1849 események ismertetését nyújtja, semmint Petőfi életrajzát; jóllehet a szerző e tendenciózus szándékát leplezni igyekezett. A könyv visszaszolgáltatásának és kiadásának feltétele a 105–110, 143–144 és 146–149 oldalakon található szövegrészek elhagyása volt, melyek a 48–49-es országos politikai események kontextusában tárgyalták a költő pályáját. Zilahy Károly föllebbezett műve elkobzása és betiltása ellen. Tiltakozása már csak azért is indokolt volt, mert munkája meglehetősen kritikusan mutatta be a forradalom napjait és a költő abbéli szerepvállalását. Erre a szerző is utalt egy befolyásos ismerőséhez intézett panaszos hangú magánlevelében:
„De íme, loyalis akarok lenni – egyszer életemben – s »nem vesznek be«, hanem könyvecskémet lefoglalják.”
Zilahy Károly portréja, Vasárnapi Újság, 1879
Zilahy fellebbezése végül célt ért, noha az ügy írásos dokumentációja arról árulkodik, hogy az alsóbb döntéshozatal „a’ fenforgó politicai viszonyoknál fogva” egyáltalán nem támogatta volna Zilahy kérelmét. Szerencsére Forgách Antal kancellár és Pálffy Móric helytartó meglehetősen autonóm módon jártak el e kérdésekben, így a Petőfi-életrajzot is „feltétlenül szabadon bocsátandónak” rendelték el. Zilahy február végén nyújtotta be a könyvét rendőrségi ellenőrzésre, s az ügye körülbelül két hónapig húzódott. A tavasszal megjelent kötet volt az ifjú irodalmár utolsó életében kiadott műve: a mindössze 25 éves, sokat betegeskedő Zilahy a könyv megjelenése után néhány nappal tüdőbajban elhunyt, 1864. május 15-én. Utolsó napjait nemcsak elmélyülő betegsége és a munkája megjelenése körüli aggodalmak árnyékolták be. A levelezése arról árulkodik, hogy komoly anyagi gondok is nyomaszthatták, hiszen ahogy tíz évvel korábban a pályakezdő Gyulainak, úgy Zilahy számára is fontos bevételi forrás volt e vállalkozás.
„Én csak »Petőfi «-met féltem. Pedig isten úgyse kiadhatnák, […] Mit gondol ön, remélhetek-e? 555 előfizetőt ugyan kaptam. Nem szeretném visszaadni nekik az előfizetési pénzt, mert akkor, mint facér journalistának fölkopnék az állam”
Zilahy Károly Petőfi Sándor életrajza c. művének lefoglalásával kapcsolatos kormányzati iratok, Pest, Buda, 1864. márc. 3.–1864. ápr. 24. és k. n. (MNMKK OSZK Kézirattár)
Petőfi Sándor életét persze nem csak az irodalmárok kívánták földolgozni: az írók és a költők is kiváló művészi alapanyagot fedeztek föl benne. A Petőfi életét bemutató irodalmi művek e tekintetben markáns műfaji elkülönülést mutatnak: a szabadságharc után keletkezett emlékversekben, ha erősen áthallásos formában is, de gyakorta fölfedezhetjük a csatában eltűnt vagy meghalt Petőfi megjelenítését; míg a bővebb és konkrétabb kifejtést igénylő prózai alkotások jóval tartózkodóbbak e tekintetben. Erre reflektált az első, Petőfiről írott életrajzi (kis)regény írója, Szokoly Viktor is az 1858/59-ban megjelent Regényes rajzok Petőfi Sándor életéből című műve végén:
„Megvalljuk, hogy Petőfit további élete, szerelmei, a világ szinpadáni működése, s tragikus eltünése sokkal alkalmasbbá teszik regényhőssé, s hogy már magának a kornak ecsetelése – mely hazánk s irodalmunk történetében oly nevezetes epochát képez, – a mint egy részről az iró részére e szerény cikkeknél sokkal nehezebb s kényesebb, úgy más részről hálásabb feladat.
Erősen hisszük azonban, hogyha a prózairó tolla nem is mer e rajzhoz fogni, a lant húrja nem marad érintetlen a nagy lírai hős megéneklésében.”
Szokoly Viktor a költő életének legjelentősebb mozzanatai helyett Petőfi vándorszínészi éveit mutatta be, azt a korszakot, amelyről akkoriban még alig néhány adat volt ismert. A regénye tehát kitalált elemekkel, a korabeli népszerű irodalom sémáival elegyedett. Nem véletlen, hogy Gyulai Pál megsemmisítő kritikát írt a regény második, 1862-es kiadásáról, mondván: „Mi ez, életirat-e vagy regény? Egyik sem a kettő közül”. Ahogy az sem véletlen, hogy a biográfiakísérlet hamar elfelejtődött a szigorú kultúrpolitikai viszonyok enyhülésével, hiszen a kiegyezés után rögvest a „valós” életrajzi figura felé fordult a figyelem a Szokoly-féle kitalált zsánerhős-költő helyett.
Szokoly Viktor: Petőfi életéből: regényes rajzok, Második kiadás, Pest, 1862 (MNMKK PIM Könyvtár)
A költő életét megörökítő prózaírók közül nem annyira Szokoly Viktor, sokkal inkább Jókai Mór tekinthető a legjelentősebbnek. Gyulai Pál mellett ő volt Petőfi Sándor emlékezetének legnagyobb hatású alakítója a 19. század második felében. Az író először a Tarka élet című, 1855 tavaszán megjelent, vegyes műfajú könyvében gyűjtötte össze a Petőfi Sándorhoz köthető emlékeinek egy részét: e kiadvány indította el a Petőfiről szóló írásainak hosszú sorát. 1856 telén – némi késedelemmel – a Tarka élet második kötetével jelentkezett, mely szintén tartalmazott rövidebb anekdotákat a költőről, majd 1858-ban a két könyvet együttes, „szokatlanul csinos” kiadásban is utánnyomták. A könyvhirdetésekből kivehető, hogy mindenekelőtt a Petőfiről szóló szövegek keltették föl az olvasók figyelmét és vásárlókedvét: „a Petőfi Sándorrali apró események leginkább fogják érdekelni a közönséget.”
Jókainak persze könnyebb dolga volt, mint Gyulainak vagy Zilahynak, hiszen a tudományos biográfiák készítőivel szemben bátran válogathatott a költő életeseményei és pályaszakaszai közül, valamint művét eltolhatta akár az irodalmi fikció irányába is. A Tarka élet legterjedelmesebb életrajzi írása legalábbis éppen ezeket a lehetőségeket aknázta ki, jóval sikerültebb módon, mint ahogy azt a pályakezdő Szokoly Viktor tette volt. Az Egy magyar költő életéből: Regény és mégsem regény című novella már az általánosító főcímével („egy magyar költő”) és a referencializáló életrajzírói szándékot erősen elbizonytalanító („regény és mégsem regény”) alcímével is jelezte, hogy nem egy minden tekintetben pontos, tudományos igényű életrajzot tart az olvasó a kezében. Az anekdotikus biográfia Petőfi költői pályájának fölívelését mutatta be: az irodalmi élet kulisszái mögé engedett betekintést, különböző szemelvényeket emelve ki a poéta életéből. A Petőfi Irodalmi Múzeum őriz egy példányt a Tarka élet első, 1855-ben kiadott kötetéből. A könyv csonka és hiányos, a 144. oldal után véget ér. Egyedi értékét az adja, hogy Arany János könyvtárából származik, aki a könyv első kiadásából egy dedikált példányt kapott Jókaitól, a következő bejegyzéssel: „Arany Jánosnak barátilag Jókai Mór”. A nagyszalontai könyvtárkatalógus Arany Juliska könyvtárának hiányzó darabjai között említi a kötetet. Megjegyzendő, hogy az Arany család könyvtárában nem voltak gyakoriak a Jókai által dedikált könyvek. Könnyen elképzelhető tehát, hogy épp az egykori közös barát, Petőfi eltűnése fölötti közös veszteség- és gyászérzet váltotta ki Jókaiból a könyvajándékozás gesztusát. A kötet legfőbb érdekessége, hogy néhány Arany Jánostól származó széljegyzet is található benne. E könyvbeírások arról árulkodnak, hogy a költő – érthető okokból – az életrajzi referenciákra érzékeny módon olvasta a munkát: ahol Jókai leginkább csak egy vidám anekdotát kívánt közölni a költőről, a valós szereplők nevének elhallgatásával, ott Arany a ténylegesen megtörtént életrajzi eseményeket rekonstruálta, a széljegyzetben rögzítve az anekdota szereplőinek valós adatait.
Jókai Mór, Schrecker Ignác felvétele, 1863-66 között (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Az egyik anekdota Pulszky Ferencről szól, aki 1846 őszén a Nógrád megyei Szécsényben egyfajta írói menedékházat (azilumot) szeretett volna létrehozni, ennek ellenére nem segített Petőfinek, amikor a költő 500 pengőforintos kölcsönért fordult hozzá. Jókai egyszerűen „egy gazdag magyar főúrként” utalt Pulszkyra, akinek szerepeltetése leginkább abból a célból volt szükséges a novellában, hogy ellenpontozza az „emberséges könyvárus” (Emich Gusztáv) históriáját. Jókai novellájában Emich az utcán leszólította a gazdag arisztokratától hazafelé sétáló, anyagi gondoktól terhes, bús költőt; s mikor az elpanaszolta neki a problémáját, ott helyben átadott neki 500 forintot a megjelent versei második kiadásáért. Jókai ekképpen örökítette meg a történetet a 35–36. oldalon:
„Ez időben éppen híre futamodott, valamennyi hírlap sietett hirdetni, variálni, kommentálni, hogy egy gazdag magyar főúr elhatározá magában, miszerint a magyar irodalom lételét biztosítani fogja, nagyszerű áldozatokra készül, sőt már építtetett is egy tornyot a jószágán, amelyet azilumnak szánt jámbor poéták számára, ahol ott ellakozzanak, ő gondoskodván étel-, ital- és csizmáról, s ott énekeljenek, mint boldog fürjek a búzában.
Ez az eszme nagyon magasztaltatott akkor a hírlapokban. Petőfi gondolá, hogy akinek ilyen nagy torony van a fejében, az tán attól sem fog megijedni, hogy őneki ötszáz forintot adjon – kölcsön, egy év alatt pontosan visszafizetendőt.
A főúr különben is jó ismerőse volt Petőfinek, ennélfogva azt válaszolta neki, hogy pénzzel ugyan meg nem vigasztalja, hanem ha tetszik a toronyban lakni, hát ottan szívesen látja.
Mint a debreceni csizmadia mondta a színészeknek: fizetni nem fizetek, hanem a csizmáitokat megrepetáltatom.
Petőfi csak azt sajnálta, hogy minek kért?
Útközben elbúsultában összevetődik egy emberséges könyvárussal, azt kérdi tőle, hogy mi baja? Petőfi mondja, hogy az atyja tönkrejut, és ő nem tud ötszáz forintot kapni, hogy megsegítse. – Hisz az legkevesebb – mondá a könyvárus –, vannak önnek művei! – És rögtön kifizetett neki 500 forintot, megjelent versei második kiadásáért."
Figyelemreméltó, hogy Arany János a gazdag főúr, Pulszky Ferenc nevét a lap szélére is odaírta: megjelölve az anonim anekdotaszereplő mögötti létező közéleti személyiséget. A könyvárussal fölfestett – csakugyan valószerűtlen – jelenet mellé pedig azt írta: „Confusio!” [’zavar’, ’keveredés’]. Úgy tűnik, mintha Arany a valós történetesemények hű rekonstruálását várta volna Jókai történetétől, s emiatt kifogásolta írótársa életrajzírói módszerét, azaz az eseményeket kiszínező, cselekményesítésben érdekelt, anekdotikus elbeszélésmódját. Hasonló figyelhető meg a Prielle Kornéliával esett rövid kaland elbeszélése során is: Jókai tapintatosan „egy kedves művésznőként” utalt a színésznőre, Arany azonban odaírta széljegyzetként a valós történeti személy nevét.
Jókai Mór: Tarka élet, Pest, 1855 (MNMKK PIM Könyvtár)
Az 1863-ban megjelent Politikai divatok azonban már nemcsak a Petőfit jól ismerő, közeli barátok rosszallását váltotta ki, hanem egynéhány olvasó fölháborodását is. Többen művészi melléfogást, erkölcsi hibát, sőt kegyeletsértést emlegettek a mű kapcsán – holott ez a regény ábrázolta elsőként regényben a költő csatatéri halálát. Az ellenérzések oka az egyik regényhős, Pusztafi karaktere volt, akiben az olvasó könnyen az elveszett költőre ismerhetett. A regénybéli Petőfi-imágó azonban nem tűnik el örökre, hanem visszatér a szabadságharcból, és cinikus, alkoholista csavargóként éli tovább elzüllött életét. Mellette egy másik Petőfi-alteregó is feltűnik a regényben: Zeleji Róbert, aki szintén menekülni próbál a segesvári csatából. E ponton a két Petőfi-figura sorsa elkülönbözik: míg Pusztafi túléli az ütközetet, Zeleji meghal, és a társa égeti el a holttestét. A regény azonban nem egyszerűen az elveszett poéta kétféle lehetséges sorsát mutatta be a karakterkettőzés által, hanem egyéb történelmi szereplők történetei is beleíródtak a mozaikos és kavalkádszerű utalásrendszerbe. A mű keletkezésének és kiadásának története – melybe beleszövődik az író börtönbüntetésének históriája is – pedig legalább olyan szövevényes, mint a regényé.
Először három közleménynyi mutatvány jelent meg a műből a Magyar Sajtóban 1862 októberében. A mutatványok vélhetően egy Emich Gusztávnál kéthetente megjelenő, tizenkét füzetes kiadás népszerűsítését szolgálták volna, mely edíció első darabja 1862 októberétől kapható is volt, azonban Jospeh Worafka pest-budai rendőrbíró a második füzet közlését megakadályozta. Jókai 1862. november 27-én jelentette be a sajtóban, hogy a füzetes közlés cenzurális („nem tőlem függő”) akadályok miatt lehetetlenné vált, s a teljes regényét újra kell dolgoznia. 1862 decemberében újabb mutatvány jelent meg a Magyar Sajtóban, amely azonban már a tárcaregényre jellemző publikációs gyakorlatot tükrözte, hiszen a művet a frissen alapult A Hon tárcarovata közölte teljes terjedelemben 1863 januárjától októberig. A teljes mű végül egyben, könyv formátumban is megjelent 1863. november 21-én. Az 1863 őszén kiadott könyv első kötetének címlapján 1862-es dátum szerepel: vagyis az 1862 őszén kiadott füzetek nem mentek kárba, hiszen bele lettek kötve az editio princepsek kiadásába. Jókai állítása szerint a „parancsoló körülmények miatt” kénytelen volt bizonyos részleteket összevonni, emiatt az egy évvel korábban ígért hat helyett a regény mindössze négy kötetnyi terjedelemben jelent meg, háromféle kiadásban: „4 kötet 4 frt, csinoskötésben 5 frt, ajándék kiadás 6 frt.” (Pesti Napló 1863. dec. 12.). A kiadás pontos körülményei igen bizonytalanok, a filológiai kutatások Jókai 1862/63-ben tett állításait és az 1894-es Nemzeti Kiadáshoz készített utószóban közölt visszaemlékezését rendkívül ellentmondásosnak találták. Egy 1863 március idusán kelt, Verzeichniss jener innländischen Druckwerke, deren Verboth in Wirksamkeit steht [Azon belföldi nyomtatványok jegyzéke, amelyek betiltása érvényben van] című táblázatos kimutatás szerint azonban a regényben eredetileg valóban szerepelt volna egy hiányzó, Egy nap melynek története van című, a március 15-i eseményeket részletesen tárgyaló fejezet, melyet Jókai az A ki a sorsot kényszeríti című fejezetbe dolgozott bele még az első, 1862-es Magyar Sajtó-béli közléskor, átírva az eredeti (ismeretlen) szöveget, törölve a Worofka irányította rendőrigazgatóság által kifogásolt részeket.
Emich Gusztáv: Előfizetési felhívás Jókai Mór legújabb regényére, Politikai divatok, Pest, 1862 (MNMKK PIM Könyvtár)
A ködös és kalandos kiadási körülmények hátteréhez adalékot szolgálat a regény előszavának alakulástörténete is. Az első, Előszó a «Politikai divatok» című regényhez című változat 1862-ben jelent meg a Magyar Sajtó augusztus 31-i számában a mű előfizetési felhívásának mellékleteként, augusztus 18-i keletkezéssel. Jókai ekkor még azt hangsúlyozta, hogy a szövegben kifejezetten a személyes emlékeit örökítette meg:
„Ki ne tudná, csak másfél évtized alatt hány politikai eszme vált uralkodó divattá közöttünk; hány áldozatot és mily nagyokat vitt magával, a kiknél az több volt, mint divat, s a kik hívek maradtak még akkor is eszméikhez, midőn azok már kimentek a divatból? E korszakot igyekezett visszatüntetni regényem, melynek bizonyosan számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy több munkája volt benne az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek.”
Az 1863 novemberében megjelenő, négykötetes könyvformátumú kiadásban azonban egy kiegészített verziója jelent meg az Előszónak, mely egy utolsó bekezdéssel bővült. A záró szakasz visszavonta és módosította a regény történelmi hűségét hangsúlyozó, korábbi állításokat, és inkább a mű fikciós vonásait hangsúlyozta:
„Ismerős alakokat egyébiránt ne keressen e regényben az olvasó. A fényképezés szép tudomány, de nem művészet. Az életírás a historikus feladata, nem a költőé. Regényem nem élő személyeket, hanem a kort igyekezett híven visszaadni.”
Jókai tehát valamikor 1862. augusztus 18–30. és 1863 novembere között módosított regénye meghirdetett koncepcióján, az erősebb fikcionaliáltság felé billentve a szövegét, vélhetően nem függetlenül az említett 1862 október végi rendészeti szankciótól.
Összegzésül elmondható, hogy Petőfi Sándor életének irodalmi megörökítése a kiegyezés előtti másfél évtizedben nem pusztán esztétikai vagy életrajzi kérdésként jelent meg: a fönt bemutatott életrajzi kísérleteknek gyakorta éles politikai – és sokszor igen komoly egzisztenciális és pénzügyi – tétje is volt. Emiatt irodalmárok és írók – Gyulai Páltól Zilahy Károlyon és Szokoly Viktoron át Jókai Mórig – az életrajzi pontosság és szabatosság, a művészi és szórakoztató igény, valamint a szigorú cenzurális elvárások szempontjai között egyensúlyozva készítették munkáikat.
Jókai Mór: Politikai divatok, Pest, 1862 (MNMKK PIM Könyvtár)
Szakirodalom:
Kiss József, A Petőfi-költemények kiadásának története 1850-től 1945-ig, Könyvszemle 95(1979/1): 43–61. kerényi 2008 – Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete. Kritikai életrajz, Bp., Osiris, 2008, 471–493.
Deák Ágnes, „Zsandáros és policzájos idők”: Államrendőrség Magyarországon 1849–1867, Bp., Osiris, 2015.
Deák Ágnes, Suttogások és hallgatások: Sajtó és sajtópolitika Magyarországon 1861–1867, Bp., Osiris, 2018.
Arany János Összes Művei XVI, Levelezések II. (1852–1856), s. a. r. Sáfrán Györgyi, Bisztray Gyula, Sándor István, Bp., Akadémiai, 1982.
Az OSzK Évkönyve: 1968–1969, szerk. Dezsényi Béla, Bp. 1971.
Szokoly Viktor, Regényes rajzok Petőfi Sándor életéből, Pest, Vahot Imre, 1859.
Gyulai Pál, Petőfi életéből. Regényes rajzok. Irta Szokoly Viktor. Második kiadás. 1862. Kiadja Emich Gusztáv, Szépirodalmi Figyelő 2(1862).
Hász-Fehér Katalin szerk., Arany János nagyszalontai könyvtárának és széljegyzeteinek katalógusa, Bp., Universitas, 2019.
Jókai Mór, Tarka élet, Pest, Landerer és Heckenast, 1855.
Owaimer Oliver
