A Petőfi Irodalmi Múzeum Könyvtárában található egy posztumusz kiadott Petőfi-kötet két variánsa, melynek története sokat elárul a Bach-korszak könyvkiadásának nehézségeiről és a cenzúraviszonyokról.

E kötetek, melyek sikeresen megmenekültek a bezúzás elől, múzeumunk kincsei közé tartoznak, hisz nem, vagy alig maradt belőlük példány. Közreadójuk és megőrzőjük is Emich Gusztáv volt, aki az emlékezet szerint a lefoglalás elől menekítette ki a versesköteteket a nyomdájából.

Emich Gusztáv 1841-ben nyitotta meg könyvárusi üzletét Pesten, a Barátok (ma Ferenciek) terén. Petőfi még ebben az évben megkereste a főképp szépirodalmi munkákkal foglalkozó Emichet a versei kiadására vonatkozó kéréssel – ekkor még sikertelenül. A költő és a kiadó majd csak első közös munkájuk, a még Petőfi költségén kiadott Felhők ciklus sikerét követően vonta szorosabbra munkakapcsolatát: Emich 1845-ben a Szerelem gyöngyeit megvásárolta a költőtől, s ezután – a Hartleben által közreadott Hóhér kötele kivételével – valamennyi kötetének közreadója lett. A munkakapcsolat különös dokumentuma az az 1846. június 22-én kelt szerződés, mely az 1970-es évi szórványgyarapodással érkezett a Petőfi Irodalmi Múzeumba. A megállapodás szerint, mely az Összes költemények ezer példányára vonatkozott, Petőfi Sándor átadta Emich Gusztáv pestbudai könyvárusnak a János vitéz, A helység kalapácsa, Salgó, Versek I–II. kötete, Cipruslombok Etelka sírjáról, Felhők, továbbá az addig még ki nem nyomtatott költemények kéziratait. Ennek ellenében Emich Gusztáv a kiadások jogáért 500 Ft-ot fizetett Petőfi Sándornak. A szerződést aláírta és saját pecsétjével ellátta Emich Gusztáv könyvárus, valamint szignózta Petőfi Sándor 1846. június 22-én Pesten. A múzeumunkban található példányon még az is kiolvasható, hogy a költő a vételárat két részletben vette fel: 1846. augusztus 28-án és 1847. március 18-án.

Forrás: PIM Kézirattár

A jogok birtokában Petőfi műveinek első gyűjteményes kiadása 1847. március 15-én jelent meg, és valójában az 1846-ig született verseket tartalmazta. A váratlan és fokozódó siker hatására azonban újabb egyezség köttetett a felek között. Emich, aki ekkor már a Honderű című társasági lap és több sikeres szerző, például Kuthy Lajos műveinek megjelentetője volt, megvásárolta Petőfi összes munkájának mindenkori kiadási jogát 1500 pengőért.

Ez a szerződésforma nem idegen, de nem is új a korszakban. Hasonló megállapodást kötött a rivális könyvkiadó Heckenast Gusztáv Kisfaludy Sándorral és Jósika Miklóssal. 

E második, 1847. június 26-án kötött kontraktus szerint a költő az 1847-es összkiadást örökáron átadja kiadójának, és egy 1848. január 1-én keletkezett záradék szerint ezentúl megírandó költeményeit köteles lekötni és átengedni Emichnek. Ennek a megállapodásnak – melynek szintén egyik, mindkét fél által aláírt és személyes pecsétjükkel ellátott példányát őrizzük – az eredményeképpen Petőfi egy feljegyzőfüzetbe másolta be a költeményeit, hogy bemutathassa a kiadójának. (Az 1847-es füzetet meg is őrizte Petőfi hagyatéka, mely ma is megtekinthető az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában.) Emich a szerződés birtokában a már kizárólagos joggal birtokolt műveket is újra meg kívánta jelentetni, s 1848 februárjában újabb kiadást rendezett sajtó alá, melynek első kötetében az 1842–1844 közötti versek, a másodikban pedig a folytatás, az 1846 végéig született alkotások kaptak helyet. A kötet vörös kötéstáblát kapott, a fedélen, fedélháton és a gerincen díszes aranyozott dombornyomással, keretezéssel, színes pávatollas metszéssel, az előzéklapon Barabás Miklós Petőfi-portréjával jelent meg.

Forrás: Országos Széchényi Könyvtár

Az Életképek, mely Heckenast Gusztáv érdekeltségébe tartozott, és amelynek Petőfi munkatársa volt, az 1848. február 6-i számban már hirdette is az elkészült munkát: „Megjelentek Petőfi összes versei Emich Gusztávnál második igen csinos kétkötetes kiadásban. Áruk: 3 frt.” 

A filológusoknak három, egymástól némileg különböző szedésváltozatot sikerült azonosítaniuk az azonos formátum mögött, ebből vonható le az a következtetés, hogy a kelendőség és a cenzúra közbelépése miatt Emich háromszor szedette ki a gyűjtemény szövegét. 

1850-ben, az osztrák rendőrség által Emich Gusztáv Barátok terei utcai üzletében tartott házkutatást követően a kiadói készleteket – melyek korábban már átestek a cenzori procedúrán – lefoglalták, csak nagy nehézségek árán kapta vissza a példányokat a kiadó. 

Az 1847 nyarán kötött szerződés értelmében tehát Emich életműkiadóvá lépett elő, így a költő halála után is jogot formálhatott az összkiadás közzétételére. Szendrey Júlia átadta a kiadónak a számára hozzáférhető, 1847 és 1849 között született, javarészt publikálatlan műveket, s így Emich 1850 nyarán hozzáláthatott egy új, posztumusz kötet nyomdai munkálataihoz. A kötetbe bekerült versek köre és szövege is magán viseli a kiadói öncenzúra erőteljes nyomait. A kiadás a keletkezési idő szerint rendezett elbeszélő költeményekkel indul: a Bolond Istók, a Szécsi Mária, Az apostol és a Lehel vezér-töredéket szintén kronologikusan követik az 1847-től 1849-ig keletkezett kisebb költemények. Ezzel a sajtó alá rendező a korábbi Összes költemények és a Petőfi által kialakított struktúrát tartotta szem előtt. Az 1848-as és 1849-es keletkezésű versek a tartalomjegyzék szerint is erősen hiányosak. Ez magyarázható a kéziratok, szövegek hozzáférhetetlenségével, azonban Emich inkább a várható hatósági ellenőrzésre volt tekintettel. Kihagyta a forradalmi tárgyú verseket, a Nemzeti dalt, A Királyokhoz, A honvéd című verseket, amelyeket röplapokon is terjesztettek és könnyen hozzáférhetőek voltak, más művek, pl. Az apostol pedig szövegváltoztatásokkal jelentek meg. 

Forrás: PIM Könyvtár

Emich ezúttal tehát már óvatosabb volt, hisz tisztába került a hatósági ellenőrzés működésével. A Bach-korszakban az előzetes cenzúrát felváltotta az utólagos hatósági revízió: a kiadványt elkobozták a hatóságok, majd bezúzhatták a még bekötetlen íveket, ami komoly gazdasági következményekkel járt. A kiadó minden óvatossága ellenére ez történt a Petőfi Sándor újabb költeményei (1847–1849) – Egy kötetben esetében is. Emich nemcsak a költő miatt, hanem a sajtószabadságot és a szabadságharcot támogató lapja, az 1848-as Reform miatt is fokozottan a hatóságok látókörébe került.

A bezúzásra ítélt kiadványból azonban néhány példányt – mely majd csak utólag kapott kötéstáblát – sikerült megmenteni. Múzeumunk az egyetlen teljes, címlappal ellátott, egybekötött variánst őrzi, mely Emich tulajdonában volt, s ő menekítette ki a nyomdából.

Forrás: PIM Könyvtár

A példányban látható a kiadó ex librise is, ugyanazzal a címerrel, mely a pecsétjein is feltűnik. 

Forrás: PIM Könyvtár

A szintén ritkaságnak számító, párhuzamosan készülő, azonos tartalmú, csupán formátumban eltérő kétkötetes változatból is birtoklunk egyet, mely a Petőfi Társaság gyűjteményéből származik Lévay József bejegyzése szerint.  

Forrás: PIM Könyvtár

Az újabb költemények kétkötetes variánsa egy másik példányának íveit egy nyomdász az inge alatt csempészte ki a Kígyó utcai üzletből, ez a csonka példány, Szász Károly adományának köszönhetően, ma az Országos Széchényi Könyvtár Törzsgyűjteményében kutatható. E kétrészes Petőfi-kiadás történetét egy névtelen szerző a költő egykori pozsonyi barátjára, lakótársára, a Temérdek álnéven író Jeszenszky Danóra emlékezve osztotta meg a Budapesti Hírlap 1906. december 14-i számában írott visszaemlékezésében. 

„E kiadványt a nyomda az akkori politikai viszonyok miatt titokban kezdte készíteni. Mielőtt azonban az utolsó ivek is megszáradtak volna, a hatóság vizsgálatot indított, a kiadvány összes füzetlen iveit lefoglalta és hivatalból megsemmisítette. Az irók erről értesültek ugyan, de Temérdeket mégis meglepte, midőn a vele egy házban lakó nyomdászok egyike biztosabb megőrzés végett a megsemmisített kötet egy példányával megajándékozta. A féltett kincs iveit a nyomdából inge alatt csempészte ki. Temérdek titkát később csak Reményi Edének árulta el. A világhírű magyar hegedűs akkoriban Petőfi szobra javára hangversenyezett. A hóditó hegedűs itthon Temérdektől csikarta ki a legnagyobb áldozatot, mert Reményi megjelent barátjánál s kijelentette, hogy neki és vendégeinek addig hegedül, mig a rejtegetett Petőfi-példányt meg nem kapja. Vágya teljesült s a kötet ezután a világjáró művész utitársa lett s ezután mindig belőle merített lelkesülést, midőn hires Petőfi-hangversenyein a közönséggel magával ragadta. Reményi halálával a Petőfi-kötetnek is nyoma veszett. Temérdek folyton kutatott utána s csak élte utolsó éveiben érte az a meglepő örömhir, hogy a kötet a Magyar Nemzeti Muzeum könyvtárába került. A bejegyzés szerint Szász Károly volt az ajándékozó. Noha ő a bejegyzésben csak azt említi, hogy a kiadásból csak ez az egyetlen példány menekült meg, azok előtt, a kik Reményi Ede és Szász Károly benső barátságáról tudnak, nem lehet titok az, hogy a kötet hogyan kerülhetett Szász Károly birtokába. Midőn Reményi itthon volt bucsuhangversenyen, bizonyára a féltett nemzeti kincs sorsát biztosítani kivánta. Utóbb azonban kiderült, hogy egy teljes példányt maga a kiadó is elrejtett és megőrizett. Ennek a címlapja is megmenekült s rajta az 1852-es évszám olvasható."

A balsikerű vállalkozást követően még egy ideig nem volt lehetséges az összegyűjtött művek kiadása. Azonban érdekes a kiadó tervének utóélete. A következő években bár néhány javított kiadást közzétett a kiadó, a Petőfi-költemények első összkiadását az Emich Gusztáv kiadóvállalatából 1868-ban részvénytársasággá alakult Athenaeum valósította meg. A nagy formátumú, egykötetes, képes díszkiadást az 1870-es évek elején hazánk legkiválóbb grafikusművészei, köztük Lotz Károly és Székely Bertalan illusztrálták, a szövegek összegyűjtésével és elrendezésével Greguss Ágost egyetemi tanárt, esztétát bízták meg. 1869-ben elhunyt id. Emich Gusztáv, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. alapítója, ekkor választották igazgatósági taggá Greguss Ágostot, aki ráadásul Petőfi személyes ismerőse volt. Petőfi 1845-ben, mint költőtársához, verset írt, 1847-ben azonban az Összes költemények bírálata miatt már durván támadta. Greguss többéves munkával szerkesztette a kötetet, egybevonva az Összes költemények és az Újabb költemények anyagát. Fölvette az utóbbiak közül politikai okok miatt addig kimaradt darabok zömét, másoknak megcsonkított szövegét kiegészítette, összegyűjtötte a zsengéket, a töredékeket is, s „Toldalék”-ként a kötet végére illesztette. Ide olvasztotta be a Gyulai Pál által szerkesztett, s 1863-ban a Pfeifer kiadónál megjelent Petőfi Sándor vegyes művei I–III. versanyagát is, A helység kalapácsa kivételével, amely a „Nagyobb költemények” közé, a törzsanyagba került. Több forradalmi darabot azonban még mindig nem tartott kiadhatónak. A cím, Petőfi Sándor költeményei is kerülte az összes jelzőt. A kötet 65 illusztrációt tartalmazott, a költő portréját Jankó János rajzolta meg. Az aláírás nélküli rövid előszót Gyulai szövegezte. A díszkiadás később több alakváltozáson ment át, több színvariánsú kötéstáblával is megjelent – jelentős sikert aratva a közönség körében. 

Forrás: PIM Könyvtár

Az 1852-es kötet tehát egy érdekes epizód a Petőfi-kiadások történetében, és ékes példája a cenzúrával és hatósági ellenőrzéssel küzdő kiadók kiszolgáltatottságának.  

Rózsafalvi Zsuzsanna