Komáromi Csaba, a Kézirattár muzeológusa a nyolcvan évvel ezelőtti holokausztra emlékezve, gyűjteményünk dokumentumain keresztül néhány olyan író sorsát ismerteti, akik a vészkorszak üldözöttjeiként nem érték meg a kataklizma végét és különböző módokon életüket vesztették. A megjelenített források (levél, búcsúlevél, tábori postai levelezőlap, körlevél, mentesítő irat, igazolvány, anyakönyvi kivonat, végrendelet, könyvdedikáció) egy olyan folyamat termékei, melynek feldolgozásához jelen bemutatásuk segítséget nyújthat. Megszületésük kényszere mindörökre minősíti a korszakot, melyben születtek.

„Ők, kiknek testük nincsen már,
Csak mécsük rezg a ködben…”

(Pásztor Béla: Kereszt a ködben)

– írja naplójában Kemény Simon, a kikeresztelkedett, de akkor már zsidónak minősülő, állását vesztett, szívbetegséggel küzdő költő 1944 első napján a háborús körülményektől már igencsak szenvedő Budapesten, de tévedett. Alig több mint egy év múlva az ostrom alatt rommá lőtt budai házának kertjében német katonák a kerítéshez állítva agyonlőtték testvérével együtt – miután megásatták velük saját sírjukat.

1944 – a 20. század magyar történelmének legsötétebb esztendeje. A jogalkotásban 1938 óta elképesztő gyorsasággal bontakozott ki a folyamat, melynek során az időközben a határrevíziókkal megnövekedett lakosságú állam bizonyos – vallási, majd faji alapon megkülönböztetett – állampolgárainak csökkentette joggyakorlási lehetőségét, csorbította alapvető emberi jogait. A keresztény magyar állam tízezreket küldött munkaszolgálatosként a frontra, lényegében fegyvertelenül és kiszolgáltatottan az ország határain kívülre, vagy kényszerített munkatáborokba. Ebben az évben, a már nyilvánvalóan vesztésre álló háborúban, a szövetséges hitleri Németország politikájának nyomására deportálta több mint félmillió állampolgárát – jobbára megsemmisítőtáborokba.

Nyolcvan éve történt – és még most sem kommunikálunk róla megfelelő formában. Azért sem, mert a háborút követő országnak szükségszerűen – több szempontból, de a meggyilkolt honfitársak hiánya miatt mindenképpen – egy merőben új országnak kellett lennie.

Illusztrációként Kóra-Korber Nándor (1897–1953) gyűjteményünkben található grafikáit használjuk. A 15 linómetszetet tartalmazó, 369 – …Über alles in der Welt... (Bestialitas Teutonica) – Den Opfern des Dritten Reiches című mappáját az antifasiszta osztrák KZ-Verband adta ki Bécsben 1946 tavaszán, Ausztria felszabadulásának alkalmából, köszönetképpen a szövetséges hatalmaknak. Az alkotó a két háború közötti Erdély egyik legfoglalkoztatottabb könyvillusztrátora, többek között a Szántó György szerkesztette avantgárd Periszkop folyóirat munkatársa, az író első köteteinek is ő készítette az illusztrációit. 1928 óta élt Bécsben. Ez az alkotása a műtárgypiacon ma is igazi ritkaság. (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Ami íróinkat illeti, rájuk nézve ebben az évben az első nagyobb csapás a március 29-i kormányülésen született döntés volt: a zsidók, illetve zsidónak minősülők kizárása a színművészeti, illetve sajtókamarából. Április 29-én megjelent a 10.800/1944-es (majd folytatása, a 11.330/1944-es) miniszterelnöki rendelet, amelynek fő végrehajtója, az Országos Sajtókamara teljhatalmú ura, vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály újonnan kinevezett kormánybiztos június 16-án autodafét rendezett az érintett szerzők mintegy félmillió kötetéből. A rendeletben felsorolt szerzők műveit nem lehetett többé kiadni, már megjelent köteteik a közkönyvtárak polcairól a zúzdába kerültek, s a szabálykövető keresztény magyar honpolgárok számára ajánlott volt önként megszabadulni saját példányaiktól.

A jogszabályokban említett szerzők közül a következők hagyatékát vagy hagyatékrészét őrzi intézményünk: Balázs Béla, Barta Lajos, Barta Sándor, Biró Lajos, Dénes Zsófia, Déry Tibor, Dormándi László, Erdős Renée, Fenyő László, Fenyő Miksa, Füst Milán, Gellért Oszkár, Gergely Sándor, Hárs László, Heltai Jenő, Ignotus Pál, Kahána Mózes, Karinthy Frigyes, Kemény Simon, Kiss József, Kóbor Tamás, Komlós Aladár, Lestyán Sándor, Lesznai Anna, Molnár Ferenc, Nagy Endre, Osvát Ernő, Peterdi Andor, Révész Béla, Somlyó Zoltán, Szántó György, Szilágyi Géza, Várnai Zseni és Zelk Zoltán. Ők azok, akikről 1944-ben jogszerűen nemhogy írni nem lehetett, de akiket olvasni sem volt tanácsos többé. A felsoroltak közül az év elején öten nem voltak az élő sorában, a többiek viszont – a korábban külföldre menekültektől eltekintve – heteken belül az életükért küzdöttek, hisz hazánk március 19-i német megszállását követően elszabadult a pokol. Egészen addig – a megszállt területeken utolsóként – a zsidó polgárok legalábbis létbiztonságban élhettek az ország határain belül. A megszállást követően azonban a magyar állam kevesebb mint két hónap leforgása alatt – a többi megszállt országhoz képest is példátlan ütemben – küldte saját állampolgárait (döntően a vidék teljes zsidóságát) a biztos halálba.

A Magyar Nemzetbiológiai Intézet körlevele a Kelet Népe szerkesztőségének (Budapest, 1940. jún. 28. MNMKK PIM Kézirattár, Móricz Zsigmond-hagyaték)

Az Egészségpolitikai Társaság „a magyarság minőségi és mennyiségi emelésének vizsgálatára” (többek között „fajtaelemeinek” genetikai elemzésére, a „fajelemek és népcsoportok biológiai értékéről” való kataszter készítésére) alakítja meg a nyilvánvalóan antiszemita, fajvédelemre összpontosító Magyar Nemzetbiológiai Intézetet 1940. május 31-én, mely első, alapvetően revizionista propagandakiadványát (A húszmilliós magyarságért – A Magyar Nemzetbiológiai Intézet programmja) küldi recenzióra különböző lapoknak, így a Kelet Népének is. A körlevél mintegy ellenőrzésképpen visszaigényli a recenziót közlő lapszámokat a címzettektől. Az egyik aláíró Antal Lajos belgyógyász, népesedésbiológus, a magyar biologizmus „atyja” volt. A lapok hada hozza is a kívánt recenziót, ám a Móricz szerkesztette Kelet Népe – tudomásunk szerint – nem.

A nyolcvan évvel ezelőtti eseményekre emlékezve, gyűjteményünk dokumentumain keresztül néhány olyan író sorsát ismertetjük, akik a vészkorszak üldözöttjeiként nem érték meg a kataklizma végét és különböző módokon életüket vesztették.

Elek Artúr levele Gyulai Mártához

Elek (Fischer) Artúr (1876–1944), Székely Aladár felvétele, 1915 (MNMKK PIM)

A címzett Gyulai Márta író, újságíró, a Nyugat munkatársa, a lap legendás főszerkesztőjének, Osvát Ernőnek a szerelme volt. A levélíró Elek Artúr író, műfordító, művészettörténész – a revolvert 1929-ben maga ellen fordító Osvát rá bízta irodalmi hagyatékának gondozását és nem mellesleg Gyulai Márta patronálását is. Jóllehet évek teltek el úgy, hogy Elek Artúr nem kereste fel személyesen Gyulai Mártát, levélben tartották egymással a kapcsolatot. 1944 márciusától több levelet is küldött neki, melyekben az Osvát-hagyaték elhelyezésével kapcsolatban arra kéri, vegye fel a kapcsolatot régi barátjával, a Rádióélet című hetilap kiadójával, vitéz Farkass Jenővel, aki vállalta a csomagok őrzését őrszentmiklósi (ma: Őrbottyán) ingatlanában. (E csomagok közé tartozhattak azok az Elek–Osvát-hagyatékból származó dokumentumok, többek közt Babits első verskötetének kéziratai, amelyeket a PIM 2019-ben gyűjteményezett.)

Az utolsó, többször publikált levél Elek halála napján keletkezett, s mire a címzett kézhez kapta, a levélíró már nem élt. Elek Artúr miután előző nap megkapta a gyűjtőhelyre szóló behívóját, gondosan végrendelkezett, elintézte saját és mások rábízott dolgait, majd beváltotta korábbi szóbeli ígéretét: főbe lőtte magát, s még aznap a kórházban elhunyt.

Láng Ida dedikációja Balogh Istvánnak Tündöklő híd című verseskötetében

Láng (Weinfeld) Ida (1897–1944) verseskötete (magánkiadás, Bp., 2011)

Láng Ida a Békés vármegyei Vésztőn született, első ismert verse 1926-ban jelent meg. Jóban volt, sőt interjút készített a helyi ismert íróval, Sinka Istvánnal. Bár vidéki lapok és antológiák rendszeresen közölték verseit, egyetlen, 75 költeményt tartalmazó kötete csak 1944 elején jelent meg a Múzsa Kiadó gondozásában. A PIM Könyvtárában őrzött példányt az 1930-tól működő Gyóni Társaság alapító elnökének, Balogh Istvánnak és feleségének dedikálta a szerző. (A költőnő 1933-ban az első világháború alatt a krasznojarszki hadifogságban elhunyt, békéscsabai kötődésű költő, Gyóni Géza hagyatékának őrzésére, emlékének ápolására alakult irodalmi társaság rendes tagja lett.)

Nem sejtette még ekkor, mi vár rá. Békéscsabán családjával a gettóba költöztették, ahonnan a törékeny egészségű asszonyt kórházba kellett vinni. A csabai zsidókat 1944 júniusában a helyi vasútállomás melletti dohánybeváltóban kezdték gyűjteni, hogy aztán marhavagonokban a Lengyel Főkormányzóság felé indítsák őket. Ide még a kórházban ápoltakat is átszállították, s ezt már szervezete nem tudta elviselni, feltehetően öngyilkos lett. A város Széchenyi-ligeti neológ izraelita temetőjében nyugszik. Hátramaradt családtagjai (férje, fia és leánya) Izraelben telepedtek le a kataklizma után. Eddig ismert műveit 2011-ben rendezték kötetbe.

Rába Leó Angelo Rotta apostoli nunciushoz

Rába (Rabinovics) Leó (1901–1944 [?]), ismeretlen felvétele, 1940-es évek (MNMKK PIM)

A dokumentum szerzője író, újságíró, műfordító, a Franklin Társulat, a Hungária Könyvkiadó és Nyomda cégvezetője, majd a Tábor Kiadó munkatársa, a Fiúk! Miénk a jövő! című cserkészregény, valamint több sikeres rádióelőadás szerzője és előadója, Gyergyai Albert és Thurzó Gábor írók barátja volt. Asszimilált, római katolikus vallású, a zsidó hagyományokkal kevéssé törődő, fővárosi értelmiségi család tagja, akit csak az ún. harmadik zsidótörvény tett újra „zsidóvá” – s így üldözött állampolgárrá.

Rába Leó bajtársaival fogalmazott levele Angelo Rotta apostoli nunciushoz (Budapest, 1944. november 12. MNMKK PIM Kézirattár, Rába György-hagyaték)

Rotta bíboros XII. Piusz pápa hazai képviselőjeként a frissen kinevezett Sztójay-kormányt már márciusban mérsékletre intette a zsidóellenes jogszabályok tekintetében, később többször tiltakozott az újabb és újabb rendeletek ellen. Májusban a deportálások megállítását követelte, s szerepe volt abban is, hogy a pápa egyenesen a kormányzónál tette ugyanezt. Augusztusban sikerrel lépett fel az újabb deportálások ellen. Más semleges államok, így Svájc és Svédország mintáját követve, de rajtuk is túltéve november elejétől védőakciót szervezett: a nunciatúrán mintegy 15 000 oltalomlevelet adott ki elsősorban a katolikus vallású munkaszolgálatosok védelmében (ekkortól tömegesen keresztelték meg a zsidó vallásúakat), s így pápai „védett századok” keletkeztek. Alighanem ez a közvetve a Szentatyához szóló dokumentum is ehhez a tevékenységhez kapcsolódik. Nem tudhatjuk, hogy eljutott-e a címzetthez legalább egy példánya, vagy csak el nem küldött kísérletként értelmezhető.

Rába Leó életútjának végső stációiról alig rendelkezünk adatokkal. 1944. december 1-jén az óbudai Goldberger Textilgyárból vitték el, ebben a hónapban adott utoljára életjelet magáról, előző hónapban, súlyos betegségben hunyt el Nándor nevű bátyja. 1945 márciusában állítólag Crawinkelben (Türingia) látták. Nyoma veszett, rokonai hasztalan kerestették szintén munkaszolgálatos egyetemi bölcsészhallgató unokaöccsével együtt. Ez utóbbi, Rába György költő, író, irodalomtörténész végül hazatért. Rába Leó felesége és két gyermeke szintén túlélték a megpróbáltatásokat, később az Egyesült Királyságban telepedtek le.

Szomory Dezső a Magyar Zsidók Központi Tanácsa által kiadott igazolványa és végrendelete

Szomory Dezső (Weisz Mór) (1869–1944) a Magyar Zsidók Központi Tanácsa által kiadott igazolványa (1944. [április], MNMKK PIM Kézirattár, 1979. évi kézirattári szórvány)

A Nyugat első nemzedékének legidősebb tagja. Az egykor sikeres drámaíró darabjait 1939 után már nem játszhatták a színházak, csak a Wesselényi utca 7. alatt működő, kizárólag a zsidó hitközség tagjai által látogatható Goldmark-teremben volt bemutatója a felújított Takáts Alice című színművének (az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület szervezésében; bemutató: 1941. november 4., utolsó előadás: 1944. március 11.). S közben alig maradt lap, melyben egyre ritkuló cikkeit publikálhatta. Pályatársai nagy részét túlélve, a megaláztatásokat egyébként is nehezen tűrő idős alkotónak a szellemi életből való kirekesztés minden állomását el kellett viselnie. Óbudai, Lajos utcai otthonából költözött munkaszolgálatra vitt öccse (Szomory Emil újságíró) lakásába, a Szent István körút 13. alatti házba 1944 kora őszén. Itt ismerkedett meg Tabéry Géza író sógornőjével, Edelmann Hedviggel, aki segítette a hétköznapjait. Szomory őt bízta meg kézzel írott végrendeletének megőrzésével és – alkalomadtán – végrehajtásával. Szeptemberben svéd menlevelet kapott Raoul Wallenberg aláírásával. A meggyengült egészségű, megtört és búskomorrá vált írónak azonban innen is mennie kellett: élete utolsó heteit a Pozsonyi út 22. alatti csillagos házban töltötte, egy földszinti cselédszobában. Miközben a főváros ostroma zajlott, átélt bombázást, razziát, az éhezésben csontsovánnyá fogyott. 1944. november 30-án megállt a szíve – két nappal később a Kozma utcai temetőben hantolták el.

Szomory Dezső végrendelete (1944. [október], MNMKK PIM Kézirattár, 1979. évi kézirattári szórvány)

Tabéry Ivánné publikálta a rábízott végrendelet szövegét a Haladás című lapban 1946 októberében. A nyilvánosság erejében bízott, így kívánta elérni, hogy a hagyatéki eljárás során felbukkant vér szerinti örökösök ne tudjanak a végrehajtásba beleszólni. Később kiderült, hogy a végrendelet jogi értelemben érvénytelen: a gondosan javított, többször átírt dokumentumról éppen az aláírás hiányzik. Lehetséges, hogy Szomory mindvégig fenntartotta a javítás lehetőségét. Mivel legközelebbi rokonát, az öccsét Auschwitzban megölték (és nem érte meg 1944 végét Horváth Árpád színigazgató sem, akire szellemi örökségét bízta), 31 örökösé lett az a néhány bútor, mintegy 500 könyv és két kézirat, ami az író után maradt a hagyatéki eljárás 1949-es lezárultával.

A végrendeletet záró Utolsó kívánságaim című kódában Szomory a zsidó Heine Childe Harold című, akkor éppen száz éve publikált verséből idéz:

A halott Byront megidéző vers gesztusával utasítja el a pályatársai közül egyébként Ady, Tóth Árpád, Osvát Ernő, Krúdy és Kosztolányi koporsóját is fedő egykori Jókai-leplet, és nem mellesleg a zsidó rituális mosdatást. Nagyvonalú lemondása ezen privilégiumokról groteszk mementóvá válik, hisz halálakor egyikre sem volt esélye.

Komáromi Csaba