Kereszthalál Dávid-csillaggal III.
Emlékezés a Soá nyolcvanadik évfordulójára
Komáromi Csaba, a Kézirattár muzeológusa háromrészes blogbejegyzésében a nyolcvan évvel ezelőtti holokausztra emlékezve, gyűjteményünk dokumentumain keresztül néhány olyan író sorsát ismerteti, akik a vészkorszak üldözöttjeiként nem érték meg a kataklizma végét és különböző módokon életüket vesztették. A megjelenített források (levél, búcsúlevél, tábori postai levelezőlap, körlevél, mentesítő irat, igazolvány, anyakönyvi kivonat, végrendelet, könyvdedikáció) egy olyan folyamat termékei, melynek feldolgozásához jelen bemutatásuk segítséget nyújthat. Megszületésük kényszere mindörökre minősíti a korszakot, melyben születtek.
Ivor Dénes levele Horváth Jánosnak
Ivor Dénes sport-, majd külpolitikai újságíró a Pester Lloyd, a Pesti Futár, a Magyar Hétfő, a Pesti Napló, a Reggeli Újság, majd a Nemzet belső munkatársa volt. Sokat utazott, élénken figyelte a nemzetközi diplomáciai eseményeket, számos interjút készített külföldi politikusokkal. Ő jegyezte az Egri csillagok első, 1923-as filmváltozatának forgatókönyvét a rendezővel, Fejős Pállal együtt. A film egyes darabjait épp idén találták meg.
Ivor (Deutsch) Dénes (1898–1945) levele Horváth Jánosnak ([Budapest], 1944. november 9., MNMKK PIM Kézirattár, 1971. évi kézirattári szórvány)
A nem beazonosítható címzetthez szóló, gyászkeretes levélpapíron az alábbi döbbenetes sorok olvashatók:
„Drága Janikám! Csak így írok az első órában, miután visszajöhettem az óbudai téglagyárból. A legutolsó pillanatban sikerült, mielőtt a többit elvitték volna a következő stációra: Pilisvörösvárra. […] akik egy szál kabátban bandukolnak most valahol, talán még a pilisi hegyekben. Lehet, hogy már csak vánszorognak. Lehet, hogy már azt sem. […] Svájci védőútlevelemet – nálam volt az egész idő alatt – nem kérték soha, nem is érdekelte őket. […] Kellner úr itt volt az este, s szerencséjére itt talált. Ő mondta, hogy milyen barátsággal gondoltál arra, hogy leírhatatlanul veszélyes helyzetemben segíts rajtam. Itt – Akácfa u. 32. (védett ház!) – meglátogathatsz. […] Igaz barátsággal: az elevenen megkopasztott Ivor”
A szintén munkaszolgálatos Varannai Auréllal készített 1989-es Vezér Erzsébet-interjúból tudjuk, hogy a vajdasági Újverbászon még együtt voltak büntetőszázadban 1944-ben. Végül az 1946. október 28-i Világosságban megjelent nekrológban olvashatjuk, hogy egy balfi tömegsírban találták meg holttestét.
Szerb Antal levele Kováts Albertnek, illetve Gere Kelemennének
Szerb Antal (1901–1945), ismeretlen felvétele, 1944 (MNMKK PIM Művészeti-, Relikvia- és Fotótár)
A máig nagy népszerűségnek örvendő prózaíró és irodalomtörténész a Vas utcai felsőkereskedelmi iskolában tanított 1926-tól egészen 1944 áprilisáig francia, angol, majd német és magyar nyelvet. A hatéves korában katolikusnak keresztelt, ebben a szellemben is nevelt Szerb az ekkor életbe lépő jogszabály miatt nem taníthatott tovább a fővárosi fenntartású iskolában, ezért kényszernyugdíjazták. Azt is tudomásul kellett vennie, hogy 1934-es Magyar irodalomtörténetét származása miatt visszavonták az iskolai könyvtárakból.
Az első levél címzettje volt kollégája szentandrási Kováts Albert, aki szintén angol–francia szakos tanár, közös művük pedig a Don’t say… But say… – Mit hibáznak el leggyakrabban az angolul tudó magyarok? (Cserépfalvi, [1939]) című nyelvhelyességi szószedet. Kováts rövid ideig bújtatta is Szerbet, akit azonban 1944. június 5-én másodjára hívtak be munkaszolgálatra. Kezdetben raktárakban, élelmiszer-elosztóban dolgozott, még mezőgazdasági munkát is végzett, majd a zuglói Romil Zománcárugyárban dolgozott az akkori Nürnberg (ma Ilka) utcában. Többek közt itt gyártották új szabadalomként az újságokban is hirdetett „tűzbiztos, légoltalmi érték-tokot”, melyben – szükség esetén – mindenki levihette legfontosabb értékeit az óvóhelyre. November legvégén indították a fővárosból a nyugati határszélre a „kivételezett”, sok esetben fővárosi értelmiségi internáltak között, először Fertőrákosra, majd Balfra szállítják testvéröccsével együtt. Sárközi György költő, hírlapíró és Halász Gábor irodalomtörténész is a társai: többen többször próbálják mindannyiukat menteni, de inkább a hivatalos „kötelékben” maradnak, a másik nélkül nem hagyják el a keretet.
Novemberben Szerbet nagyon megverik, ezután már alig áll a lábán, utolsó levelét ebben a helyzetben írja rokonainak, dr. Gere Kelemenné dr. Rémi Ibolya gyermekorvosnak és leányának, a később szintén gyermekorvos Gere Klárának. Addig tapasztalt nyugodt és bizakodó hangvételét a depresszió elfojtja. Testi erejével lélekereje is eltűnik, enni sem akar már. 1945. január 27-én veszti életét – a halotti anyakönyv szerint – végelgyengülésben, valójában minden bizonnyal agyonverték.
Mindkét levél szövege megjelent intézményünk kiadásában (Szerb Antal válogatott levelei, s. a. r., jegyz. Nagy Csaba, PIM, 2001).
A Munkaszolgálatosok Országos Szervezete levele Szerb Antalné Bálint Klárának
Mint láttuk fentebb, érintett íróink nem kis része a nyugati határszélen, Sopron környékén, vagy ettől kicsit nyugatabbra, már Ausztria területén fekvő táborokban vesztette életét – irgalmatlan körülmények között. A Harmadik Birodalom keleti határát védendő Niederdonau elnevezésű erődvonalat kellett kiépíteniük, hogy a Vörös Hadsereget feltartóztassák. Sáncot ástak többnyire hosszú kilométereken keresztül, olyat, amit egészséges ember egyszerűen átugrik. Összesen több mint harmincezer legyengült munkaszolgálatos magyar zsidó dolgozott itt teljesen értelmetlen cél miatt a háború utolsó hónapjaiban. Harmaduk az időjárási és munkakörülmények, az ellátás hiánya, a járványok, valamint a keretlegények kegyetlenkedései következtében halt meg.
„Balf messze van – osztrák határszél –, tömegsírokat megnyitni engedélyek, bürokratikus tennivalók sorát, és különböző szervek, intézmények közbejöttét jelentette. És persze rengeteg pénz, »szakmunkások«, szállítóeszközök előteremtését. Szerb Antal exhumálásához az állam hozzájárult – Keresztury volt akkor a vallás- és közoktatásügyi miniszter –, még valami pénzt is adtak, de, most jön a de: a zsidó hitközség megmakacsolta magát, és leszögezte, hogy ez nem egy személy magánügye, hanem közügy, ott kb. 560 embert temettek, s vagy hazahozom mindet, vagy marad Szerb Antal a tömegsírban. Magyarul: a pokol tüzén sült gesztenyét velünk akarták kikapartatni, mert az exhumálásokat ugyan mindenki tőlük várta, de tehetetlenek voltak, s úgy vélték, hogy Szerb Antal személye biztosítja majd az áldozatok nagy, »demonstratív« temetését. Én ezt a feltételt is vállaltam, és lassanként kialakult egy kis konzorcium, amelynek én voltam igen kevéssé vidám elnöke”
– írja Emlékeimből című cikkében az Új Írás 1968/1-es számában.
Bálint Klára Szerb maradványait (több száz bajtársáé mellett) Budapestre szállíttatta, a Kerepesi temetőben helyeztette örök nyugalomra, ahol Radnóti Miklós és Sárközi György is sírhelyet kapott. Halász Gábor holttestét nem sikerült azonosítani.
A túlélők lehetősége lett, hogy a művészet eszközeivel számot adjanak az átélt élményekről. A magyar holokausztirodalom először bőséges memoárjaival, naplóival és beszámolóival adta meg a feldolgozás lehetőségét, majd sorra születtek a regények, versek, színdarabok – napjainkig is. Számos fontos műalkotás látott napvilágot, és talán nem véletlen, hogy több korábbi jelöltség ellenére, eddigi egyetlen irodalmi Nobel-díjunk is a nyolcvan esztendeje történt események megörökítésének köszönhető.
Komáromi Csaba
