Komáromi Csaba, a Kézirattár muzeológusa háromrészes blogbejegyzésében a nyolcvan évvel ezelőtti holokausztra emlékezve, gyűjteményünk dokumentumain keresztül néhány olyan író sorsát ismerteti, akik a vészkorszak üldözöttjeiként nem érték meg a kataklizma végét és különböző módokon életüket vesztették. A megjelenített források (levél, búcsúlevél, tábori postai levelezőlap, körlevél, mentesítő irat, igazolvány, anyakönyvi kivonat, végrendelet, könyvdedikáció) egy olyan folyamat termékei, melynek feldolgozásához jelen bemutatásuk segítséget nyújthat. Megszületésük kényszere mindörökre minősíti a korszakot, melyben születtek.

Körmendi Zoltán és Radnóti Miklós levele Szalai Imrének és feleségének, Rott Margitnak

A többször publikált levél – mely a magyar irodalomtörténet-írásban a magyar írótársadalom holokausztáldozatainak jelképévé magasztosult – Radnóti Miklós ma ismert utolsó levélszövege, amit egy pálya- és bajtársa által küldött levelezőlap verzójára írt közös ismerősüknek. A lapot küldő Körmendi Zoltán a Galilei Kör ifjúsági tagozatának volt tagja, a Szocialista Diákok Szervezetének képviseletében búcsúzott Adytól a temetésén, 1919-ben.

Körmendi (Frim) Zoltán (1898–1945), ismeretlen felvétele, 1930 (MNMKK MNM)

Számos verse, novellája és kritikája jelent meg a Népszavában, a Magyar Hírlapban, a Szép Szóban vagy a Korunkban, valamint egy novellás- és egy verskötete. Többszöri munkaszolgálat után került az egyik utolsóként létesített koncentrációs táborba, az ausztriai Gunskirchenbe. Itt 1945 első hónapjaiban mintegy tízezer magyar zsidó rendkívül rossz körülmények között várta a felszabadító csapatokat – vagy a szenvedésektől megváltó halált. A beteg foglyokat a hörschingi kórházba szállították, Körmendi mellett itt halt meg Gelléri Andor Endre is flekktífuszban.

A levél címzettjét, az építész és író Szalait Körmendi a Galilei Körből, Radnóti pedig a Vajda János Társaság tagjaként ismerhette meg, együtt szerkesztették a Kortárs című folyóiratot 1929 és 1931 között. A lap munkatársai közül Forgács Antal, ifj. Vajda János és Tamássy György szintén az üldözött áldozatok között volt. A két világháború közötti időszak jelentős irodalmi fóruma, a Vajda János Társaság történetét Szalai írta meg 1975-ben.

Pásztor Béla levelei szüleinek és feleségének, Vadász Irénnek

Pásztor (Popper) Béla (1907–1943?) ismeretlen felvétele, 1930-as évek (MNMKK PIM)

Nemzedékének egyik legígéretesebb költője volt, Kárpáti Aurél indította el a pályán, egyetlen verskötete az 1939-es Méregkóstolók. Weöres Sándor a vele közösen írt Holdaskönyv című ironikus-groteszk versciklust a Sorsunk hasábjain közölte 1947-ben – ekkor még nem lehetett tudni, hogy hazatér-e valaha a társszerző. Weöres Kossuth-díjának összegét tíz általa tehetségesnek gondolt fiatal költőnek ajánlotta fel 1970-ben, s ezt a „díjat” az értelmetlen halált halt költőtárs barátról nevezte el.

Pásztort 1942-ben vitték el munkaszolgálatra, és a következő év elején az ukrajnai harcmezőn eltűnt. Egy ideig Zelk Zoltánnal közös században szolgált, az ő visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Pásztor keresztény felesége és annak tábornok rokona révén a mielőbbi hazatérésben reménykedett, ezzel ámította sorstársait is. Fennmaradt leveleinek egyre kétségbeesettebb a hangvételük. Gyomorfekélyére hivatkozva kéri, hogy szerezzenek felmentést a katonai szolgálat alól, pénzt, ruhát küldet, ír a bónozásról (a tábori kölcsönök adásvételéről, melyet a hozzátartozók itthon egyenlíthetnek ki a megbízottakon keresztül). Mindig közösen ír családtagjainak, a szülők és az asszony valószínűleg külön-külön válaszolnak.

Kner Imre levele Keszi Imrének

Kner Izidor és Kner Imre (1890–1945?), Székely Aladár felvétele, 1922 (wikipedia)

A levélíró a Gyomán nyomdát alapító Kner Izidor legidősebb gyermeke, apja cégtársa, majd örököse, a kiadót ő tette igazán érdekeltté a hazai irodalom számára – megtalálva az egyensúlyt a gépi tömegtermelés és a művészi kivitelezés között. Munkaköre miatt is sokat levelezett, magánlevelezése darabjainak jelentős részét már publikálták. Az egykor náluk házitanítóskodó, szintén zsidó származású írónak szóló levél most először jelenik meg. Lehetséges, hogy Keszi a Libanon kiadásában ekkor megjelent, ősi bibliai történeteket feldolgozó, vegyes műfajú írásokat tartalmazó kötetét, A várakozók lakomáját küldte el Knernek. (A könyv el nem adott példányait három hónapon belül bezúzták.)

Keszi Imre a Kner család tagjaival, ismeretlen felvétele, 1930-as évek (MNMKK PIM)

A nyomdatulajdonos ekkorra már igen nehéz helyzetbe került. Noha az 1939-es törvény óta egy zsidó üzemnek a közszállításait csökkentenie kellett, a levélben említett Endre öccse (aki ekkor már valószínűleg halott, munkaszolgálatosként 1943-ban eltűnt a Don-kanyarban) első világháborúban szerzett érdemeiért kapott frontharcos kitüntetései miatt mentesültek a jogszabály alól. A cég a közigazgatási nyomtatványok terén piacvezető volt, márpedig ebben az időszakban megfeszített tempót diktált a magyar közigazgatás, miközben alkalmazottaik egy részét is felváltva behívták munkaszolgálatra. Kner Imre napi közel 20 órát dolgozott, de minden megrendelést teljesített. 1944. április 4-én az 1918/19-es szerepvállalása (a gyomai Nemzeti Tanács jegyzője volt) ürügyén letartóztatták, két hétig volt a helyi iskolában elzárva néhány társával. A letartóztatása elleni fellebbezését automatikusan elutasították, és április 21-én a fővárosba szállították a Mosonyi utcai toloncházba. Április 26-án még írt családjának a nagykanizsai internálótáborból, május 13-án átadták a sárvári kisegítő toloncháznak. Innen hat nap múlva indult az első, ezerfős transzport Auschwitz felé. Lehetséges, hogy nem ez volt számára a végállomás, és még megérte a következő év elejét. Addigra már a gázkamrában végezte 73 éves édesanyja, Kner Izidorné és felesége is. Zsuzsa lányuk kijutott a táborból, és 1945 júniusában hazatért Gyomára. A cég örököse, annak átvételére felkészített fia, Mihály, miután közvetlen szeretteitől megfosztatott, és az államosítás réme egyre erőteljesebben fenyegette, 22 évesen önként búcsúzott az árnyékvilágtól ugyanezen év decemberében.

Székely Tibor személyi dokumentumai és levelei feleségéhez, Késmárky Dórához

Székely (Spitzer) Tibor (1908–1945), igazolványkép, 1939 körül (MNMKK PIM)

Felkészült és nagy munkabírású sajtómunkásként kezdte pályafutását, az Új Idők, a Budapesti Hírlap, a Pester Lloyd kötelékeiben dolgozott. Főleg a városi polgárság életével foglalkozott, a pesti nagyvárosi miliő érzékeny tollú ábrázolója, korának népszerű szerzője volt. Németből és franciából több művet fordított. Hagyatékában megmaradt személyi dokumentumainak sorozata rávilágít a rezsim bürokratikus erőszakára, mellyel fokozatosan ellehetetleníti és átminősíti az íróhoz hasonló sorsú állampolgárait, hogy aztán fizikailag is megszabaduljon tőlük.

Feleségének a munkaszolgálatból írott levelezőlapjai rávilágítanak az állandó bizonytalanságra és az önámítás gesztusaira is:

– írja utolsó megmaradt híradásában már Bodrogkeresztúrról, 1944. november 1-jén. 1945 elején a Sopron melletti Ágfalván a kiütéses tífusz fertőzésébe halt bele, ahogyan csak ezen a településen még több mint nyolcszázan.

Komáromi Csaba