Fotó és irodalom összetett és sokféle kapcsolatát vizsgálja Kaffka Margitról szóló blogbejegyzésében Gáspár Balázs, a Petőfi Irodalmi Múzeum Művészeti, Relikvia- és Fotótárának muzeológusa. A vizualitás, a látás és a láttatás Kaffka életművének és ezáltal recepciójának is meghatározó motívuma, miközben az alkotótevékenységére reflektáló személyes és nyilvános megnyilatkozásaiban is rendre feltűnik fotográfia és írás analógiája. 

Székely Aladár: Kaffka Margit, 1912 körül (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Fotó és irodalom kapcsolata többféle módon tematizálódik Kaffka Margit szövegeiben és azok kapcsán: az írás és a fotografálás hasonlósága és/vagy különbözősége; az ábrázolhatóság kérdése; és a fotó mint téma, motívum. A versekben megszólaló lírai én, illetve Kaffka a saját, illetve a mások róla szóló írásaiban egyfajta, a fényképezőgéphez hasonlatos médiumként jelenik meg, vagy előhívja a fotográfia médiumához kapcsolódó jelenségeket.Mindez három szinten érzékelhető: a lírai és prózai életműben, a művek recepciótörténetében, illetve az önreflexív kijelentésekben. A szem, a látás, a vizualitás Kaffka Margit írásainak alapvető eleme – az új dolgok (meg)látása, a más módon való látás, láttatása központi jelentőségű az író életművében, ahol a látás gyakran összekapcsolódik a szubjektum megismerési lehetőségeivel, az új dolgokkal való találkozással. Kaffka munkásságának recepciótörténetében is feltűnően sokszor megjelenik a fotográfia médiuma mint a költői vagy írói technikák megjelenítésére szolgáló analógia; továbbá a személyes reflexiókban is helyet kap ez a motívum.

„én átkozott üvegvalóm…”

Kaffka Margit képpel, verssel. Nyugat-levelezőlap (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A Kaffka életművében központi jelentőségű, 1909-ben megjelent Én, szegény… című vers – ez szerepelt a Nyugat 1910-es években Kaffkáról kiadott levelezőlapján – már a legelső sorban („Két szemem erővel feszítettem nagyra, kerekre: Nézzen!”) hangsúlyozza a világ vizuális (meg)tapasztalásának fontosságát – mintegy az ember világba való megérkezésének pillanatára is utalva, amelynek szimbolikus momentuma a szemek kinyitása. Bár a látás mellett számos más érzékelési mód megjelenik, a vizualitás végig központi elem marad.

A világ érzékszervekkel való megközelítésének kudarca („Ó, – most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán! / De nem lelem.”), az érzékelhető jelenségek mögötti titok, valamiféle, a fizikai világon túli lényeg megtalálásának lehetetlensége nyomán az én olyan médiumként jelenik meg, amely a külvilágból a hozzá érkező tapasztalatok sokféleségét nem képes autentikus módon befogadni. Ennek belátását követi:

– az üveg képe, amely átereszti a hozzá érkező fényeket és árnyékokat, anélkül, hogy azokat megváltoztatná, a fényképezőgép működésének képzetét hívja elő; a nyilalló pillanat és a fény rövid ideig való sejtése, látása pedig hasonló az expozíció pillanatához, amely az idegre, vagyis a fényérzékeny anyagra hat. Habár maga a vers éppen azt jeleníti meg, hogy az lírai én, illetve a szöveg nem képes a dolgok mögött lévő valami megragadására, a szó azáltal kerekedik felül a képen, hogy fel tudja mutatni önmaga elégtelenségét.

F. Váncza E.: Kaffka Margit, é.n. (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Az 1910-es évek elején számos másik Kaffka-versben is megjelennek a fotográfiához kapcsolható jelenségek, például a látás problematikája és a tükör, tükrözés motívuma. Néhány részlet más versekből:

„a fotografáló gép vak hűségével…”

Karinthy Frigyes a Tallózó évek kötetről így írt 1911-ben:

Ebben a megközelítésben a lélek különböző benyomásai és az alkotások, vagyis a versek között maga a költő, a „fotografáló gép” áll ott közvetítő médiumként, aki vagy ami, a „vak hűsége” által nem rendezgeti az előtte található látványt, hanem azt a maga valójában, egyfajta pillanatképként képes megjeleníteni. Kaffka, írja Karinthy, „hatni csak a nyers és puszta képpel, kapcsolattal akar, úgy és abban a percben, ahogy és amikor létrejött.”

Máté Olga: Kaffka Margit, é.n. (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Schöpflin Aladár 1912-ben a következőképpen jellemezte az írót:

Ez a leírás is a fényképezőgép, illetve az objektív mechanizmusát jeleníti meg, ugyanakkor itt nem a belső állapotok, hanem az üveg túloldalán lévő világ, illetve a másik exponálódik az azt leképező látásban.

Míg Karinthynál és Schöpflinnél a fotográfia, illetve az ahhoz kapcsolódó jelzők vagy a médiumot megjelenítő képek negatív jelzőket, képzeteket vonzanak (Karinthynál „vak hűség”, „zűrzavar”, „céltalan”, „lelketlen”, Schöpflinnél „kegyetlenség”, „hidegség”), addig paradox módon mindez az írás aktusában, az irodalmi szöveg felől már értékként tételeződik (Karinthynál „finom és érzékeny versek”, „gyöngéd és finom leírások”, „intim”, Schöpflinnél „mindenfelől megvilágított teljesség”, „[Kaffka] minden alakot meg tud eleveníteni”, „mindent teljesen, tisztán akar láttatni”).

Electra fényképészet: Kaffka Margit, 1915 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

„…tán csak fényképfelvételek az írásaim”

Az alkotótevékenységére reflektáló személyes és nyilvános megnyilatkozásaiban is feltűnik fotográfia és írás analógiája. Egy 1899-es, barátnőjének írt levelében ezt olvashatjuk:

Kaffka itt úgy írja le a képek szavakban való rögzítésének folyamatát, mint amely során a belső tartalmak, gondolatok (képek) a tudat (fényképezőgép) közvetítő médiuma által sugarak (fénysugarak) formájában jutnak el a papírig (a fényérzékeny anyagig).

Az Érdekes Újság Dekameronjában 1912-ben megjelent önéletrajzi írásában magát az irodalmi alkotást hasonlítja a fényképhez:

Máté Olga: Kaffka Margit, é.n. (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Kaffkának ez a kijelentése utal a legegyértelműbben írás és fénykép kapcsolatára, a két technika lehetséges viszonyára. A mondatban lévő „tán csak” azonban kérdésessé teszi a fénykép és az írás viszonyát – utalhat arra, hogy az „állandó kimenés” közben kevés ideje maradt az írásra, és ennek az egész életút felől értelmezett pillanatszerűségét hangsúlyozza; vagy pedig az írásait nem találja elég jónak, ezért „csak” fényképfelvételek.

„És a fényképem…”

Kaffka verseiben az én számára a valósághoz való hozzáférés során kiemelt szerepe van a vizualitásnak, képiségnek. A fénykép egy olyan megismerési formát jelentett, amely a valóságot tükröző módon képes megjeleníteni – ez hol elégtelenként (Én, szegény…), hol a világ leírására alkalmasként (A város) tűnik fel. A Kaffka látására, alkotására a fotográfia médiuma felől közelítő reflexiók mind olyan módon jelenítik meg a fényképet, amely csak tükrözi a külső világ képét. Kende Dániel A Fény című folyóiratban – amely a fotográfia művészetként való elismerését propagálta – 1909-ben megjelent A művészi fényképezés helye a jelenben című írásában azt írja:

Ezt a felfogást reprezentálják a fentebb említett példák is. Így az Én, szegény… soraiban keresett lényeg, a megismerés végső soron – az írás és a fotográfia médiumának párhuzamai ellenére – mégiscsak a szóban, a szövegben van. Szó és kép viszonyát Kaffkánál jól jellemzi a Mária évei című, 1912-ben megjelent regényének egy levélrészlete. A főhősnő Máriától levelezésük során fényképet kér az ismert író, Seregély. Mária vonakodik, és a levelében írtak azt sejtetik, hogy a kép semmit nem tud hozzátenni az írás által már ismertekhez. „És a fényképem. – Tudja-e, hogy egyszer már be is csomagoltam az egyik levélbe, aztán kivettem megint. Egy rendesen fésült, vékony arcú, fehér blúzos nőcske, aki egykedvűen néz maga elé. – Annyival többet kell ismernie már belőlem.”

Gáspár Balázs