„Az irodalom visszaperli nekünk a valóságot”
Én-esetek Visky Andrással és Szegő Jánossal
Hogyan jelennek meg az író valós élményei egy regény fiktív terében? Mi történik, amikor a szerző legszemélyesebb élményeit veti papírra és tárja nyilvánosság elé? Mi a különbség napló és fikció között? Az Én-esetek beszélgetéssorozatunk során a Halálom esetén elégetendő! – Írói naplók kiállításunkhoz kapcsolódva kortárs szerzőkkel járjuk körbe ezeket a kérdéseket. Az első alkalommal Visky András volt a vendégünk, akivel Szegő János, a Magvető kiadó szerkesztője beszélgetett naplóírásról, felejtésről, az autofikció térnyeréséről. A Közönségkapcsolatok és Rendezvényszervezési Főosztály munkatársa, Márton Brigitta beszámolója következik.
Visky András (Fotó: Labancz Viktória)
„Mi köti össze Balit és Pannonhalmát?” – indította a beszélgetést Szegő János egy akár vetélkedőbe is illő kérdéssel. A válasz az est témája fényében talán nem annyira meglepő: Visky András naplói. A bali napló a 90-es évek elején jelent meg a Jelenkorban, a pannonhalmi napló pedig 2023-ban három részben a Literán, amikor Visky a Pannonhalmi Főapátság rezidens írója volt.
„A pannonhalmi napló tulajdonképpen úgy született, hogy jelezték, jó néven vennék, ha egy napló is megszületne ez idő alatt. Ez kezdetben megrémített, mert a saját munkámra szerettem volna koncentrálni, de végül úgy alakult ki ottlétem ritmusa, hogy szépen belefért a naplóírás is, és elkezdett örömet okozni, hogy minden napnak a végén naplót írtam”
– árulta el a Visky a szöveg keletkezéséről.
Kiemelte, hogy számára a rituális attitűd is összeköti a két helyet, ugyanis Bali szigetén a helyi táncosoktól látott erős kifejezésmód megváltoztatta a színházhoz való viszonyát, ekkor fordult érdeklődése a lélektani realista színháztól a rituális színház felé.
Naplóírási szokások
Visky András családjának 20. századi történelme radikálisan befolyásolta az intimitást és a magánéletet, hiszen súlyos következményei lehettek egy naplónak vagy levélnek, ha avatatlan kezekbe került. Ennek tükrében Szegő arra is rákérdezett, ez hogyan hatott a naplóírási és levelezési szokásaira.
„Mi egy privilegizált helyzetben voltunk, mert tudtuk, hogy nekünk nem kell naplót vezetni, mert a Securitate vezet rólunk. Én 1400 oldalt örököltem, apám több mint hatezret. Nagyon intim dolgok is szerepelnek benne, nemcsak besúgói jelentések, hanem lehallgatási jegyzőkönyvek is, ami egy nagyon sajátos formája a naplónak”
– mutatott rá Visky. Számára a legizgalmasabb az volt, hogy az anyagok alapján rekonstruálja, kikkel beszélgetett, mivel az albérletükben három nyelven folyt a társalgás, de mindezt románul jegyezték le, ami számos félreértéshez vezetett. Akkoriban teljesen szabadon fogadtak bárkit, „ez a szabadságunk abból fakadt, hogy áttetsző módon éltünk, az adott erőt, hogy ugyanazt mondtuk, amit gondoltunk” – idézte fel.
Én-esetek Visky Andrással és Szegő Jánossal (Fotó: PIM)
Visky a jegyzetei nagy részét most is kézzel írja, mert meglátása szerint ez jobban igénybe veszi a testet, ezáltal lelassul a gondolat, közben máris kommentálja, amit ír, mondatokat talál. A klasszikus értelemben nem vezet naplót:
„Mindig is készültem erre a regényre, és prózaíró barátaim, Esterházy, Láng Zsolt és Kovács András Ferenc azt mondták, hogy rendes regényt csak akkor lehet írni, ha naplót írsz. Amit én mindig is vezettem, az inkább gondolatnapló, amiben nem a cselekvések vannak. A regényíráshoz jobb, ha a történést jegyzed le, nem pedig azt, amit kivált belőled, mert amikor írod, majd úgyis kiváltja belőled írás közben. De én erre nem vagyok alkalmas.”
Emlékek, felejtés
A Kitelepítés végén azt írja Visky, hogy:
„A közösen megélt Gulag-évek [...] különböző, olykor egymást kizáró, de legalábbis párhuzamos valóságok lenyomatát hozták létre a lélekben. A valóság, sőt még a töredékei is emberi konstrukciók.”
Ebből kiindulva az emlékezésről és a felejtésről kérdezte Szegő. Visky megosztotta, hogy legkisebb gyermekként sajátos viszonya van az emlékezethez:
„A legkisebb gyermek minden testvérének az emlékeit is emlékezi, sokkal nagyobb anyagból tud dolgozni. Éppen ezért mindig is fikcióban él, mert nem tud különbséget tenni a saját és a nagyobb testvérei emlékei között, még akkor is, ha torzítja a testvérek emlékeit, mert élettényként járja át a családi emlékezet.”
Visky András (Fotó: Éder Veronika)
Írás közben viszont nem emlékezni akar, hanem belépni egy valóságba, és addig dolgozik, jegyzetel, amíg ez sikerül. Ilyenkor a valóság elkezd „valóságosan” működni számára, és létrejönnek dialógusok, nemcsak személyek között, hanem tárgyakkal és érzetekkel is. És ezek idéztek fel benne olyan emlékeket, amelyeken sokszor meglepődött, hogy emlékszik rájuk.
Elmesélt egy olyan megrendítő élményt is, amikor az emlékezet áttörte a tudatát. Egy temesvári író-olvasó találkozón odalépett hozzá egy hölgy azzal, hogy a regényben szereplő Dukáth Józsi bácsi az ő édesanyja nagybátyja volt. Az édesanyja meglátogatta egyszer őt a lágerben, és mesélt a lányának arról, hogy volt ott egy család hét gyerekkel. Ekkor Viskynek abban a pillanatban eszébe jutott, hogy a hölgy édesanyját Verának hívták.
Visszatérés a Duna-deltai Gulagra
A legemlékezetesebb visszatérése a 90-es évek elején volt, amikor Esterházy Péter – akit akkor még nem ismert személyesen – megkereste őt mint a Duna szakértőjét, hogy menjenek el oda együtt. Erre az ajánlatra nem tudott nemet mondani, és végül Péter lelkész testvérével kiegészülve mentek el – ez a hármas jelenik meg a Hahn-Hahn grófnő pillantásának utolsó fejezeteiben. Elképesztő tapasztalat volt számára, megkeresték a saját helyüket is, de abból semmi nem maradt meg, még a temetőt is felszámolták.
Visky András és Szegő János (Fotó: PIM)
Esterházyról egyébként az az emléke maradt meg, hogy állandóan ír. A testvére parókiájáról indultak a Duna-deltába, ahol este mindig bejelentette, hogy ő félrevonul a füzetkéjével. Azt is említette, hogy amikor legutoljára találkoztak:
„Akkor is ültünk, beszélgettünk, és néha-néha benyúlt a zakója zsebébe, kivett egy kis papírt, lejegyzett egy szót, és visszatette. Ezt elkezdtem irigyelni tőle, de én olyan reménytelenül szétszórt vagyok, hogy mindenki más kabátjában volnának céduláim, csak a saját kabátomban nem.”
Álmok
Záró kérdésként Szegő az álmairól kérdezte Viskyt, aki elárulta, hogy a regény megírása óta békésebbek lettek a lágerről szóló álmai. Mostanában az iskolával és az egyetemmel kapcsolatban vannak nyugtalan álmai, hiszen az első diplomáját mérnöki egyetemen szerezte, amit nem szeretett volna. Ennek apropóján elmesélte, hogy a tanítványainak is el szokta mondani, hogy a bölcsészek is érthetnek a matematikához, és fordítva, illetve, hogy ahhoz, hogy jó író legyen valaki, egy másfajta tudás szükséges, ami sehol nem szerezhető meg.
„A tanítványság ugyanakkor nagyon fontos, több embernek is a tanítványává kell válni ahhoz, hogy az emberek esélye legyen egy saját nyelvet megtalálnia.”
Visky András (Fotó: Éder Veronika)
A Látó folyóiratnak volt egy álomlátó száma, ahova ő is írt egy katasztrofálisnak érzett álomnaplót. A naplózás folyamata alatt zseniális álmai voltak, de reggelre elfelejtette őket, pedig arról is álmodott, hogy majd ezt lejegyzi.
„Mindig elfelejtem az álmaimat, miközben álmodó vagyok. A gyermekkori lágerálmaimra viszont emlékszem, mert azok nagyon félelmetesek voltak. Például a regényben szereplő kígyókban semmi fikció nincsen. És közben az apa ugye börtönben van, az anya nem tud románul, a legkisebb gyermek minden abszurditást magára vesz, messiási komplexusa fejlődik ki, ami aztán az álmaiban tükröződik, hogy megmentse az anyját valamitől, és ezért állandó veszélyben van, ez elég sokáig megmaradt.”
Irodalmi díjak
Az est végén a közönség kérdezhetett Visky Andrástól, ekkor kerültek szóba az irodalmi díjak, amelyek „nem zavarják”, nagyon megtisztelő számára a figyelem, de a könyv megírásának a ténye, amelyet megígért az édesanyjának, számít neki a leginkább:
„Amikor megnyomtam az entert, és elment a kiadóhoz a könyv, lejöttem a dolgozószobámból, és azt mondtam a feleségemnek, hogy mostantól bármelyik pillanatban meghalhatok, mert békességgel a szívemben halok meg.”
VIsky András és Szegő János (Fotó: PIM)
Autofikció
Majd az autofikció jelenségéről kérdezték, véleménye szerint ez a kortárs valóságérzékelés módozataival függ össze:
„Az autofikciónak a mostani menetelése azzal függ össze, hogy valóságvesztésben vagyunk, tehát virtualizálódott az életünk, és amikor jön valaki, és azt mondja, hogy ez most valóság, amiben ez az én nagyon erős tud lenni, akkor az irodalom mintegy visszaperli nekünk a valóságot. De a tétje közben meg nagyon nagy ezeknek a könyveknek, én is megpróbáltam, hogy megússzam, és a testvéreim neveit más nevekkel helyettesítsem. De egyszerűen annyira hazugok voltak a mondatok, hogy nem tudtam írni a könyvet. Aztán a testvér szóösszetétellel ritualizálódott. Ez felszabadított, akkor már tudtam, hogy bármit megírhatok, mert ez olyan ellenálló, mint egy szerzetrend, megvannak a saját rítusai, és ekkor szabadon engedhettem a fikciót is.”
Önmagát viszont „fikciópártiként” azonosítja. Szerinte a fikció nem alacsonyabb rendű megismerése a valóságnak, ellenkezőleg: a fikció éppen azokat a vonatkozásait tárja fel, amelyek minden más előtt rejtve vannak.
Márton Brigitta
