„A hajóknak, hajócskáknak mindig március idusa van”
Március 15. és az írói naplók
1848. március 15-ét a szabadságharc elvesztése óta ünneplik Magyarországon, noha a kezdetekben ez csupán magánkörben volt lehetséges. Az ünnepnap 177 éves története az írói naplókban is lenyomatot hagyott. Mit árulnak el ezek a feljegyzések a szerzőjükről, s a korról, amelyben születtek? A PIMblog ünnepi blogbejegyzésében a PIM írói naplókat bemutató Halálom esetén elégetendő! című kiállításában is szerepet kapó március 15-i naplórészletek olvashatók a kurátor, dr. Borbás Andrea válogatásában.
Lapok Petőfi Sándor naplójából, Pest, 1848 (MNMKK PIM, Könyvtár)
Petőfi Sándor naplója, mely önálló röpirat formájában jelent meg a Landerer és Heckenast nyomdánál Lapok Petőfi Sándor naplójából címmel, a nyilvánosságnak szánt cikksorozat volt, s nem valódi diárium:
„Pest, március 15-én 1848.
Szabad a sajtó!... – Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szívembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugarai.
Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs... Vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?
Üdvezlégy születésed napján, magyar szabadság! először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvözellek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet!
Oh, szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemzetünk utolsó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt... s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség!
Ezzel köszöntlek, ez legyen útravalód az életben. Élj boldogul! nem kívánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugodt élet fél halál, de legyen mindig férfierőd a vészeken diadalmaskodni!
Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő... szép vagy te, szebb minden országbéli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek. Jó éjszakát!... ha elalszom, jelenj meg álmamban úgy, amilyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek!”
1850 és 1859 között legfeljebb kisebb kocsmákban nyílt lehetőség az évforduló megünneplésére. 1860-ban zavargások törtek ki. A pesti egyetemisták gyászmisét szerveztek a szabadságharcban elesett honvédek emlékére, a rendőrséget azonban kivezényelték a templomok bejáratához, a fiatalok így végül többszöri próbálkozást követően a Kálvin téri református templomban gyűltek össze. A gyászmise után a tömeg koszorúzni indult előbb a ferencvárosi, majd a kerepesi temetőhöz, de itt is katonák állták útjukat. A demonstrálók a koszorúkat végül a kerítésen át dobták a temetőbe, miközben a katonák előbb szuronnyal próbálták visszatartani az addigra már több száz fősre duzzadt tömeget, majd tüzet nyitottak. A sortűzben hárman sérültek meg, de egyikük, Forinyák Géza joghallgató két héttel később belehalt a térdlövésébe, ezzel pedig utólag is március 15-e mártírjává vált. A diák temetése április elején az egész fővárost megmozgató hatalmas rendszerellenes tüntetéssé duzzadt.
Csáth Géza 1898-ban mostohaanyjával, Budanovits Ilonával, id. Brenner József felvétele (MNMKK PIM, Művészeti-, Relikvia- és Fotótár)
1867-et, a kiegyezést követően szabadabbá, de továbbra is óvatossá vált a megemlékezés. A 11 éves Csáth Géza 1898-ban, amikor a fél évszázados évforduló alkalmából hallgatólagosan már elfogadták március 15-e megünneplését, a következőket jegyezte le a naplójába:
„1898. március 15.
Ma a szabadság napja van, ezelőtt 50 évvel vívta ki a magyar nemzet a sajtószabadságot. [...] Ma ötven éve volt a Talpra magyar! kinyomtatásának napja, a Tizenkét pont. Táncsics kiszabadítása, diadalmenet a budai várba, mind olyan dolgok, melyek kell, hogy az ember lelkét büszkeséggel töltsék el, hogy oly nemzetnek a fia, aki már annyi bajon ment keresztül, és amelyet annyiszor sújtott a balsors.”
Csáth Géza rajzos naplóbejegyzése 1900. március 15-én (MNMKK PIM, Kézirattár)
Érdekes adalék, hogy ekkor még az 1848-as törvények szentesítésének napját, április 11-ét tették állami ünneppé.
Kaffka Margit naplójának tanúsága szerint 1915-ben már az iskolai ünnepségek is a megemlékezések részévé váltak. A Budapesten tanító írónő bejegyzése sokak számára ismerős élményt idéz meg. (Férje, Bauer Ervin épp Galíciában teljesített katonaorvosi szolgálatot.)
„1915. március 15.
Ünnepély az iskolában. Semmi stílus, semmi művészet. Borzalom, rosszul lettem. Kinn gyönyörű tavasz.”
Kaffka Margit 1915-ben, Electra Fényképészet (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Március 15-e 1928-ban vált hivatalos keretek közt megtartott nemzeti megemlékezéssé, melyet azonban az 1950-es években eltöröltek. Lakatos István 1955. március 15-én így vallott erről:
„A magyar szabadság igazi ünnepén a városban semmi ünnepi. Én saját magamban nagyon mélyen megültem ezt a napot. Majdnem írtam egy verset is.”
Karinthy Ferenc jegyzete alapján a körülmények 1969-ben is igen hasonlóak voltak:
„1969. március 14.
Holnap március 15., és nincs egyetlen zászló a városban. De bezzeg lesz itt lobogóerdő március 21-én, a tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján! Hát még április 4-én! Érthetetlen ez a fafejű, ostoba, vérforraló és persze nacionalizmusra ingerlő merevség, vakság. Mi baja lenne a rendszernek, ha megünnepelnénk ezt a napot? Sőt, kissé még kompromittálnák is vele, mint mindent, aminek hivatalos íze van. De csak azért sem engedik, így gerjesztik az emberekben a bosszúságot, dacot.”
Karinthy Ferenc naplóbejegyzése 1969. március 14-én (MNMKK PIM, Kézirattár)
A megemlékezések hiánya Nagy László 1975-ös lírai bejegyzésében is erősen megjelenik:
„1975. március 15.
Ébredtem fél kilenckor. Egy kővel megrakott uszály most vonul el az ablakomnál. Kicsi nemzeti zászló a farán. A hajóknak, hajócskáknak mindig március idusa van. Két kokárdát hoztak a diákok tegnap. Feltűzve egy kis kartonra. Felirat: »március van, s határtalan az élet«.”
Nagy László naplóbejegyzése 1975. március 15-én (MNMKK PIM, Kézirattár)
S bár március 15-e 1989-ben volt először munkaszüneti nap, s csupán 1990 óta hivatalos nemzeti ünnep, egyben a magyar sajtó napja, Karinthy Ferenc már 1986-ban országos ünnepségsorozatról számolt be:
„1986. március 15.
Végre megünnepli az egész ország. Már túlságosan is. A tévében a bemondó kokárdával mond be, és országos ünnepségek, zászlódísz. A végén még ettől is elveszik az emberek kedvét.”
Igaz, nyolc nappal később helyesbített:
„1986. március 23.
Na, én is okos ember vagyok. Mit írtam ide március 15-én. Most meg hallom: a felvonuló, ártatlanul énekelő diákokra gumibotokkal támadtak a rendőrök, a lányokat fellökdösték, összeszedték a személyi igazolványokat, fényképeztek végig, többeket bevittek, s akiket túlságosan megvertek, aláírattak velük egy írást, hogy elestek, azért a púp a fejükön, véres az arcuk. Ilyen nálunk egy békés március 15.”
Tőzsér Árpád (Fotó: Magyar7/Archív felvétel)
A Kossuth-díjakat először a 100. évforduló alkalmából, 1948-ban adták át. Tőzsér Árpád 2004-ben kapta meg a díjat, amiről így számol be naplójában:
„2004. március 15.
Budapest, Deák tér. Pedig ha felismernének, legalábbis leütnének. Ötmilliós csekk a zsebemben, aranyozott Kossuth-szobor a táskámban. Ülök a Deák tér egyik padján, nagy békességben, s derűsen nézek bele a napfényes március 15-ébe. Gorcsev Iván, Rejtő ismert hőse érezhette így magát a göteborgi gőzös fedélzetén napozva, miután Noah Bertinus professzortól kártyán elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Egyenesen a Szent István-bazilikára látok, zúgnak a harangok a tornyában, előttem, körülöttem 1848-as lovashuszárok parádéznak – mintha még ez mind az én tiszteletemre történne: egy órája sincs, hogy a Parlament kupolatermében átvehettem a Kossuth-díjat.”
Borbás Andrea
