„Eljött ismét a karácsony! Ugyanazzal a fénnyel, mint azelőtt, de nem ugyanazon hatással, poézissel. Oh, miért is van az úgy, hogy minél több évvel gazdagodunk, annál inkább szegényedünk idealizmusban? Emlékszem még kiskoromra: mily kéjes remegéssel vártam a karácsonyt, a karácsonyfát, melyet a kis angyalok hoznak, mily boldogsággal számláltam előtte a napokat: »hányat alszunk« még? S íme...! No de, elmúlik minden.” 

„Karácsony. Első karácsony, mikor nem kapom meg az érzelmes rohamot, mely gyermekkorom óta kísért. Nyugodt vagyok, jókedvű, és örülök az ajándékoknak, köztük egy miniatűr rádiónak, mely nem nagyobb, mint egy fényképezőgép, nem kell hozzá antenna, mindenütt megszólaltatja a világot, ahol akad egy közönséges villanykapcsoló. Ez a század csodája – rejtélyesebb és félelmesebb, mint a repülőgép. Tíz év múlva a karkötőóra nagyságában és alakjában viseljük csuklónkon a rádiót.” 

„Soha egy karácsonyeste nem folyt le sírás nélkül. Én kálvinista vagyok, a feleségem lutheránus. A karácsonyeste egyáltalán, egy mozzanatában sem folyt le az én gyermekkorom szokásai szerint. Kezdődött a karácsonyfa-előkészületekkel, amiket gyűlöltem, mert én gyerekkoromban nem láttam karácsonyfát, ellenben a feleségem úribb eredetét demonstrálta vele, hogy ő igen. De a szerelem miatt, némi szívét fájdító ellenszegüléssel mégis belementem, és mindig én gyújtottam fel a fát, és én csengettem a mozsárral angyali üdvözletet, ha rajtam áll, én a gyerekekkel díszítem. Tudom is én. 

Aztán jött az ima s ének, a tót cselédek körülülték az asztalt, és tótul énekeltek, magyarul is. A magyar lutheránus ének is tót volt nekem. Aztán egy református karácsonyi éneket is, de persze senki nem tudta, és én vagy ordítottam az éneket, vagy sírva hallgattam el. Sírtam, mert soha egyetlen karácsonyestét a szüleim vagy testvéreim nálam nem töltöttek. Hogy lehet úgy élni két embernek együtt, hogy az egyik a végtelenségig akar, a másik a végtelenségig lemond. [...] 6 óra 10. Lefekszem.” 

„Hajnali ébredés, a hajdani karácsonyi másnapok boldog nyugtalanságával: ki az ágyból, át a tisztaszobába, megnézni nappali fényben is a fát, valóság-e?” 

„Ma karácsony estje. Most jöttem fel szobánkba. Sütő András (Kék álhalál) írásából nagyon szép karácsonyi színdarabot rendeztek a tévében. Ezt meghatódva néztem. Szép napunk volt, bár egész délelőtt álmos voltam, keveset aludtam éjjel, meleg volt a szoba, a gyomrom is fájt.

[...] Fél hatkor megnéztük […] a Regősének filmünket. Zelkné is velünk. Ezalatt M[ária] a karácsonyfát felöltöztette. Énekeltünk alatta, eljátszottam a pásztorolást, hasra feküdtem, horkoltam. Vacsora után is énekeltünk [...]. Piros borral koccintottunk. B. kért, meséljek az iszkázi karácsonyokról. Sokat beszéltem. M M[ária] csillagszórót gyújtott, gyertyákat cserélt a fán.” 

„Szent karácsonyeste, s nincs egyetlen gondolatom, amely az alkalomhoz illene. A tévében láttam egy bájos újromantikus olasz filmet (Boldog karácsonyt, papa!) a nagyapa és az unoka barátságáról, azt megkönnyeztem, de egyébként semmi. A tévé átvette (vagy elvette) az embertől a képzeletét, s az ember belső élet nélkül maradt.” 

„Babitstól megkaptam Adalbert Stifter: Ausgewählte Werke in VII. Bändent karácsonyra. Előzőleg hallotta tőlem, hogy mennyire szeretem Stiftert, és most, hogy Király Györgytől az én Baudelaire-fordításom átnézéséért 200 koronát kapott, ezzel lepett meg.“

 „A karácsony szerencsésen elmúlt; kölcsönkért pénzen számos ajándékot vettem.” 

„Egész délelőtt alvás, vagyis heverészés, olyan jó, délben megyünk csak ki, délután lógás az ünnep előtti városban – pénztelenül. Olyan jó volna ajándékot venni, olyan soknak tudnék, és sírni kell az örömtől és szégyentől, mikor Mik felhoz nekem egy töltőtollat. Nem is tudom, milyen pénzen, nem akarja elárulni.”

„A tavalyi mintha tegnap lett volna. Egyre szegényebbek lesznek az ajándékok, és egyre zűrzavarosabb a világ.”