A Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményalapú kiállítássorozattal ünnepli fennállásának 70. évfordulóját, ennek egyik – már megvalósult – állomása A tárgyak társasága című tárlat, amely amellett, hogy a Kézirattárban, a Könyvtárban és a Művészeti, Relikvia- és Fotótárban őrzött írói gyűjteményekből, azaz az írók legkülönfélébb gyűjtéseiből válogat, nyolc kortárs író és költő gyűjtési szokásaira és általában a tárgyakhoz való viszonyára is rákérdez. A kiállításhoz készült interjúk ott nem hallható részletei is olvashatók a PIMblog nemrég indult interjúsorozatában. Eddig Bartis Attila és Tóth Krisztina gyűjtési szokásaiba nyerhettek betekintést a PIMblog olvasói, ezúttal pedig Kukorelly Endrét kérdezzük. A tárgyak és a gyűjtés kapcsán szó esik sok minden másról: naplóírásról, alkotásról, országjárásról, dokumentálásról és művész barátságokról is.

Kukorelly Endre a PIM Írók az ablakban portrésorozatában (fotó: Gál Csaba, PIM)

PIM: Samunadrág című kötetében szerepel egy vers, a Gyűjten, ebből kiderül, mi mindent lehet gyűjteni: gesztenyét, plüsst, babát, matricát, kavicsot, kinderfigurát. Bogarat nem – vagy nem volt éppen ott a szövegben.

Kukorelly Endre: Fogalmam sincs, hogy jutott eszembe. A Samunadrággal villámgyorsan végeztem, valami pályázatra írtam, amire eleve eszem ágában sem volt jelentkezni. Véletlenül alakult így – egy újságíró azzal támadott, hogy úgyis én nyerem, mire föl mégis megléptem. De nem nyertem. Eszemben nem volt a gyerekversprojekt, de a rövid idő miatt csak erre volt esély. Nyolc nap alatt írtam, a határidő miatt, és ahogy belekezdtem, azt vettem észre, hogy mindenféle vicces hülyeség jut eszembe. Próbálsz „visszaemlékezni” arra, milyen gyereknek lenni, és semmi, tehát ez tiszta költészet, semmi realizmus, mindenesetre úgy döntöttem, hogy a gyerekek szeretnek gyűjteni. A húgom papírszalvétát gyűjtött, én gyufacímkét. Vagy én is gyűjtöttem papírszalvétát? Gyufacímkét tuti. Bennünk van ez, aztán vagy megtartjuk, vagy elengedjük, végül is az örök életre vagyunk berendezve.

PIM: A szövegeihez gyűjt úgy anyagot, hogy egy párbeszédet, egy jelentet vagy szókapcsolatot felír a villamoson?

K. E.: Hallok valami jót vagy rosszat, felírom, így keletkezett már egy-két érdekesség. Például az egész Samunadrág: mentem az utcán, hülye rímeken gondolkoztam, és annyira ráállt az agyam a marháskodásra, kellett, vagy nem, termelte a kínrímeket, hogy amikor befejeztem a projektet, nehezen tudtam lejönni róla. Ha nem írod fel, kiröppen a fejedből, és hiába gondolkodsz rajta évekig, nem jön vissza.

PIM: Szükséges egy bizonyos tárgyi környezet ahhoz, hogy írni tudjon? Vagy akár metrón, akár parkban, akár könyvtárban, bárhol…

K. E.: Kifejezetten szeretem, ha megzavarnak, ilyenkor úgy bukkanok a felszínre, mint akit túl sokáig nyomtak a mély vízbe. Bárhol tudok dolgozni, de a tökéletes a nyári kertem Szentistvántelepen. Esterházyt délelőtt nem lehetett felhívni, engem föl lehet hívni, olykor jól is jön. Villámgyorsan belesüllyedek a munkába, ha tizenkét perc múlva indulnom kell, még nekiállok dolgozni. Gyorsan lemegyek, gyorsan kijövök, keszonszerű így süllyedni-emelkedni: benne vagy, kijössz belőle, kóvályogsz. Olykor ki kell jönnöm, ha túl sokáig vagyok bent, az kiborító. Mint mikor vizet iszol, ha nem is vagy szomjas. Kirántom magam ebből a mély állapotból, felmegyek az internetre, nézek valami baromságot három percig, aztán vissza. Az időkihasználásban tűrhetően jó vagyok. Várom a 76-os trolit, olvasok, ha nincs nálam könyv, kicsit megőrülök, és jó, ott a telefon, de legjobb a könyv. Egyébként az olvasmánynaplómba – külön a naplómtól – igyekszem mindenféle kulturális élményt beleírni, lementek linkeket is, mert amúgy kimegy a fejemből. Vagy ha nem megy ki, az agy „eldugja” valamelyik file-jába, ezek a feljegyzések pedig file-kereső programként mozgósítják. Szoktam nézegetni csak úgy, találomra, és elcsodálkozom, jé, tényleg, ezt is olvastam, meg azt is. Ez is egyfajta gyűjtés.

PIM: Mondhatjuk, hogy rendszerező alkat?

K. E.: Igyekszem rendbe tenni a dolgokat. A komputeremben is viszonylag rend van, a könyveim anyagát könnyű lesz előbányásznia annak, akinek majd ez lesz a dolga. Sok kollégám mondja, hogy a komputere kész csatatér, totál szét van szórva minden, nem tudja, mit hol találjon, ettől kiütést kapnék. Persze ki hogyan csinálja, alkati kérdés, ez nem kritika akar lenni, csak csodálkozás. A rendszerezés, dokumentálás nyilván valamifajta becsípődés. Sokan nem foglalkoznak ilyesmivel, mindent kidobnak, még a nagyapjuk szőnyegét is kidobnák, ha úgy alakulna. Milyen kár, hogy felmenőink nem írtak naplót, nem elegen és nem eleget, nagy kincs volna, az idő ugyanis úgy rendezi, hogy a jelentéktelen ügyek is felértékelődnek. Vacak kis dolgok is, egy átszállójegy vagy egy bambisüveg. Ha külföldre megyek, a színház- vagy operajegyet, még a vonatjegyet is elteszem, ha előbányászok ilyen húsz-harminc évvel ezelőtti borítékot, olyan dolgok jönnek elő, amik ma már akár értékesnek is számítanak. Negyven évvel ezelőtti berlini buszjegyekből nem lehet olyan túl sok már, ezeket normálisan kidobáljuk.

Mit rejthet Kukorelly Endre téglavörös bőrborítású könyve? A tárgyak társasága című tárlaton megnézheted! (fotó: Birtalan Zsolt, PIM)

PIM: Említette, hogy ír naplót.

K. E.: Katonaság alatt, tizenkilenc és háromnegyed évesen kezdtem. Mindenkinek ajánlom. Eléggé bele vannak írva, le vannak írva a dolgaim, túlzottan is, úgyhogy halálom után megsemmisítendő. Vagy szóljanak előtte fél órával, hogy begyömöszöljem a kályhába. Hátborzongató elővenni és elolvasni egy-egy régi bejegyzést. Egy idő óta komputerbe írom, így pillanatok alatt vissza lehet keresni mindent, tehát pontosan meg tudnám mondani mondjuk, Németh Gábornak vagy Garaczinak, mikor és hányszor találkoztunk. És így tovább, a naplóírás is gyűjtésjellegű ügy, gyűjtöd, ami veled történik. Hogy minek? Ez a kérdés minden létezőre vonatkoztatható. Csak. Csak úgy. Hogy legyen.

PIM: Nem hiányzik a naplófüzetek tárgyszerűsége, amióta számítógépen vezeti a naplóját?

K. E.: A komputer is tárgy. 1994-ben Németországban vettem először laptopot, és rögtön beleírtam a naplómat, az utolsó harminc év így nagyjából hozzáférhető. A többi füzetben, egy nagy dobozban vannak, megtalálni valamit, az már munka, sokszor az évet sem tudod. Átnyálazod, és nem találod, viszont olyanokra bukkansz, amire nem számítasz. A naplóírás elsősorban terápiás ügy, a burjánzó „kiteregetés” helyett ez volna igazán a megfelelő – oké, legalábbis nekem megfelelő – helye az ún. traumaírásnak. Amellett, hogy egyrészt mindennapi elfoglaltságra késztet, ahogy Apellész mondta Plinius szerint, nulla dies sine linea, főként lehetőség arra, hogy keményen, kegyetlenül szembenézz első- és másodsorban magaddal. Az írás tükör. Szerintem és számomra az az írás érdekes, amely brutálisan őszinte képet mutat, és azt kell mondanom, a napló sokszor ezt „jobban csinálja”, mint a szépirodalom, vesd össze Csáth Géza novelláit a drogos naplójával!

Kukorelly Endre a PIM Írók az ablakban portrésorozatában (fotó: Gál Csaba, PIM)

PIM: Naplót írva ott lebeg a szeme előtt, hogy ezt mások is olvashatják később?

K. E.: Nem lebeg. Amikor írom, nem lebeg. Aztán kezd baromira lebegni. Most, hogy így mondja, hirtelen kezd lebegni, mint kísértet a lepedőben. Nem szeretnék a közelébe engedni másokat, szóval mindenképp figyelmeztessenek, mielőtt lelépnék innen. Bár végül is, akkor már mindegy, mi minden derül ki rólam, úgyhogy nem fogom, mint Szentkuthy, évtizedekre zároltatni. Akit érdekel, úgy kell neki.

PIM: Más hasonló, nem tárgyi gyűjtése is van?

K. E.: Nagyjából húszéves projektem eljutni a Kárpát-medence összes magyarlakta településére. Ha nem ez a fő foglalkozása valakinek, ez nyilván lehetetlen, csak Magyarországon van valami 3500 önkormányzat. Ha újabb helyekre megyek, fölírom, melyik év melyik hónapjának melyik napján hol jártam, van betűrendes mutatóm és itineráriumom is. Amikor meghívnak valahova felolvasni, beszélgetni – túl sokszor meghívnak ide-oda, külföldre is –, nem döngetek az autópályán, inkább kis utakon csalinkázom, benézek zsákfalvakba, ilyesmi.

PIM: Hányat gyűjtött eddig össze ezekből?

K. E.: A magyarországi települések cirka háromnegyedét. Erdéllyel, a Vajdasággal, Felvidékkel, Kárpátaljával sokkal „rosszabb a helyzet”, de sok-sok helyen voltam. A külföldi utakat is feljegyzem, szóval ez is gyűjtemény, nincs vele célom. Talán írok egyszer egy útikönyvet. Talán nem.

PIM: Miben tudná összegezni az országjárás tapasztalatait?

K. E.: Random bekanyarodsz egy faluba, ahol semmi dolgod nincs. Átmész, de nem csak átzubogsz rajta: megállsz, bemész a templomba, a boltba, szóba állsz azzal, aki szóba áll veled, kérdezel valamit, merre hány lépés, beszélgetsz egy nénivel. Amíg nem volt GPS, tényleg kérdezősködtem, merre az arra, akkor is, ha pontosan tudtam, hogy merre – hátha megtudok valami érdekeset. Persze, hogy megtudok. Olyan helyekre bukkanhatsz, hogy nem győzöl csodálkozni, kőgazdag és deprivált, minden van. Tessék barangolni és naplót írni!

PIM: Könnyen válik meg tárgyaktól?

K. E.: Nem. Egyáltalán nem válok meg könnyen. Nem vagyok az, aki mindent összegyűjt, ha kell, ha nem, simán megválok attól, ami nem kell, és nincs érzelmi közöm hozzá.

PIM: Van esetleg olyan emléktárgya, esetleg művész baráttól kapott emléktárgya, ami annyira meghatározó, hogy azt nem szeretné elveszíteni, és kifejezetten fontos a környezetében?

K. E.: Most jelent meg Laikus tájékozódás című könyvem, képzőművészeti vonatkozású szövegeimmel. A 90-es évek első felében – talán elsőnek Magyarországon – kezdtem kreatív írást tanítani a Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszékén, pár évig tartott, sok képzőművészt ismerek, a korosztályomat, kicsit öregebbeket, fiatalabbakat is, vagy hetven tárlatot nyitottam meg. A tőlük kapott képektől – ez is egyfajta gyűjtemény, noha nem vagyok gyűjtő – nem válnék meg.

PIM: Ezek a képek is inspirálóan hatnak a szövegek keletkezésekor?

K. E.: Gink Károly portréja Szabó Lőrincről a falon, szemben velem, inspiráló, pedig nem vagyok Szabó Lőrinc-mániás. Sokszor megnézem. Oké, rápillantok, hogy na, mi a helyzet, öreg. Mellette Klimó Károly festménye. Szotyori Lászlóé, satöbbi, soroljam? Böröcz, Roskó, Szépfalvy Ágnes, Csurka Eszter, Radák Eszter. Mintha dolguk volna velem. Nem szabadulnék meg tőlük. Aztán majd csináljon velük, amit akar, akinek ez lesz a dolga.

Zeke Zsuzsanna és Molnár Eszter Edina 

A tárgyak társasága, Petőfi Irodalmi Múzeum (fotó: Birtalan Zsolt, PIM)

Ha kíváncsi vagy az interjú további részeire, és szeretnéd tudni, mit gyűjt Kukorelly Endre, látogasd meg A tárgyak társasága című kiállításunkat!