A Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményalapú kiállítássorozattal készül fennállásának 70. évfordulójára, ennek egyik állomása lesz A tárgyak társasága című tárlat, amely amellett, hogy a Kézirattárban, a Könyvtárban és a Művészeti, Relikvia- és Fotótárban őrzött írói gyűjteményekből, azaz az írók legkülönfélébb gyűjtéseiből válogat, nyolc kortárs író és költő gyűjtési szokásaira és általában a tárgyakhoz való viszonyára is rákérdez. A kiállításhoz készült interjúk ott nem hallható részletei olvashatók a PIMblog most induló interjúsorozatában.

2024. február 12-én Bartis Attila író budapesti lakásában fogadott minket. A majd egyórás beszélgetésben szó esett gyerekkori és felnőttkori gyűjtéseiről, tárgyakról, amelyektől soha nem válna meg, a műveiben megjelenő tárgyakról, írásról, olvasásról, és még sok minden másról…

Bartis Attila: Önarckép 

PIMblog: Bemutatod nekünk néhány szóban, hogy mi vesz téged körül a lakásodban? Milyen tárgyak között élsz, mennyire fontosak neked ezek a tárgyak?

Bartis Attila: Azt hiszem, ez egy elég erős tárgyi környezet. A magja mindenképpen az Anyám hagyatéka, az a pár tényleg nagyon régi bútor, ami az anyai ágról valami csoda folytán megmaradt, nem pusztult el a háborúban, vagy gyerekkoromban nem kényszerültünk eladni őket, hogy fussa ennivalóra. Anyám egy évvel azelőtt halt meg, hogy én Budapestre költöztem. 15 éves koromban. Amikor Apámmal átjöttünk ‘84 őszén, akkor a holminknak egy részét elhozhattuk ugyan, de az igazán értékes, antik darabokat nem lehetett kihozni az országból. Azokra a barátaink vigyáztak Vásárhelyen egészen a rendszerváltás utánig. De az anyai örökségbe tartozik még Apám íróasztala is, hiszen ő is Anyámtól kapta az íróasztalát.

PIMblog: Akkor mondhatjuk, hogy ragaszkodsz ezekhez a családi emlékekhez, emléktárgyakhoz, nem szívesen válsz meg tőlük?

B. A.: Mondhatjuk. Pontosabban képtelen vagyok megválni tőlük, a kettő között nagy különbség van. Volt jó pár olyan alkalom az életben, amikor a józan ész azt diktálta volna, hogy az ember eladjon valamit, mert teszem azt, az ezüst gyertyatartó árából ki tudja fizetni a felhalmozódott villanyszámlákat, és akkor nem kapcsolják ki a villanyt. Csak ilyenkor mindig kiderült, hogy nincs az az isten, kapcsolják csak szépen ki a villanyt, a gyertyatartó pedig marad. És nem azért marad, mert mániákusan imádjuk a gyertyatartókat, hanem mert abból a jó pár gyertyatartóból, amivel az Anyám családja rendelkezett, ez a kettő maradt összesen, a többi pont ilyen villanyszámlák miatt lett eladva.

PIMblog: Mit jelent számodra a gyűjtés? Van benne birtoklásvágy?

B. A.: A bírvágyról alapvetően úgy beszélnek, nem kis megvetéssel, mint olyasmiről, ami az embernek a legsötétebb, legárnyasabb tulajdonságai közé tartozik. Hát aligha. Bírvágy nélkül elég nehéz a kultúrát elképzelni. Semmiben nem különbözik a többi vágytól, kizárólag akkor van vele gond, ha túlnő mindenen. Elmondok erről egy történetet. Van két nagyon közeli barátom, pár évvel ezelőtt meglátogattak Jáván. Együtt jöttek, és egy este pont erről beszélgettünk. Az egyikük híres költő, a másikuk híres festő. A költő barátom szokásához híven nem nagyon szólalt meg, a festő barátom szokásához híven nagyon határozottan és okosan érvelve a lehető legpontosabban mondta el, hogy hogyan is kellene bánni a tárgyakkal, hogy kell tudni elengedni a tárgyakat. Merthogy csak az számít, ami belül is megtörtént az emberben, mert abból teremtődik aztán minden. És ezt a beszélgetés során illusztrálta is. Ott volt egy kiürült sörösdoboz, amit összegyűrt, és a szobában hátradobta, hogy íme, így kell tudni elengedni minden tárgyat. És csak mérhetetlenül egyetérteni tudtam vele, én is ezt szeretném. De voltam annyira pofátlan, hogy amíg ők aludtak, én éjszaka kiosontam, a szemetesből kiszedtem azt az összegyűrt sörösdobozt, és majdnem egy esztendővel később, amikor hazajöttem, azt hoztam neki ajándékba. Azzal, hogy ez a történet hozzá kötődik, most, hogy egy évig várakozott ez a sörösdoboz, ugyanazzal a mozdulattal ki tudod-e dobni. S akkor kiderült, hogy nyilván nem. Nos, ez a helyzet minden fontos tárggyal. Persze hogy nem magához a tárgyhoz kötődik az ember, hanem a történetéhez, az érzelmekhez. De a tárgy hordozni tudja ezeket.

PIMblog: Bár állításod szerint nem gyűjtöd a könyveket, mégis több ezer könyv vesz körül a lakásodban. Mi jelent számodra az olvasás?

B. A.: Az olvasás, ha jó, azt jelenti, hogy ezt a világot magad mögött hagyod, belelépsz egy másikba, ahonnan aztán magaddal hozol valamit. És ehhez a késztetéshez nemcsak az kell, hogy az a világ, amibe belépsz, nagyon érdekeljen, egy kicsit az is kell hozzá, hogy ebből, amiben vagy, ki akarjál lépni. És hogyha a jelenvalóság, ami körülvesz, kellőképpen inspiratív és ingergazdag, és minden percében jelen szeretnél lenni, akkor bizony ott elég kevés idő és késztetés marad arra, hogy belemerüljél egy könyvbe. Pesten sokkal többet olvasok, mint Jáván. Másrészt ez féligazság, hiszen ugyanez igaz az írásra is, Jáván mégis sokkal többet írok, mint Pesten.

A séta első kiadásának borítója (PIM Könyvtár)

PIMblog: A műveidben mennyire vannak jelen a tárgyak? Vagy mennyire kötődnek a szereplőidhez?

B. A.: Nagyon jelen vannak. És ráadásul néha öntudatlanul. Az első regényben, A sétában van egy részletes leírás egy festményről. Egy éjszakai tavat ábrázol, teliholddal, és elég fontos szerepe van a regényben. Már rég meg volt írva az a rész, amikor rádöbbentem, hogy azt a festményt írtam le, ami ott volt velem szemben a szobában. Addig nem kapcsoltam össze. Merthogy nem a jelenemből táplálkozott a szöveg, hanem a múltamból, és a múltamban volt meghatározó ez a kép. Mert ez volt nagyanyámnál a szobában, éjjel pont rásütött az utcalámpa, és attól olyan volt, mintha a hold világítana a festményen. Ezt néztem 3-4-5 éves koromban, amikor még élt nagyanyám, és nála aludtam. És onnan, abból a hajdani szobából került be a szövegbe, eszembe sem jutott, hogy ez közben ugyanaz a tárgy, ami ott van velem szemben a falon.

PIMblog: A tárgyakon keresztül adsz tulajdonságokat a szereplőknek?

B. A.: Nem a tárgyakon keresztül adok tulajdonságot nekik. Azt gondolom, hogy a szereplőknek istenigazából nem én adom a tulajdonságait, ők már tulajdonságokkal léteznek bennem. Elég nehéz dolog egy szereplőt kitalálni, nem hiszem, hogy írónak az sikerülhet. Szórakoztató irodalomban igen, biztos, ott lehet, de szépirodalomban vagy van az az ember, vagy nincs. Egy hiteles regényalak a születése pillanatától nagyon öntörvényű módon éli az életét. Félreértés ne essék, nem akarom ezt túlmitizálni, de a tapasztalatom azt mutatja, hogy az alkotásnak van egy igen jelentős része (és ez nemcsak az írásra érvényes, hanem bármiféle alkotómunkára), ami az alkotónak a reszortja, de van egy olyan része, ami bár nyilván szintén általam teremtődik, még sincs túl sok beleszólásom. És a fontos dolgok ott dőlnek el. Az írás egy módosult érzelmi és tudatállapot. Írás közben egy másik világba lépsz át, és ott egészen más szabályok érvényesülnek. Ha ez nem történik meg, akkor nem lesz jó a szöveg.

Zeke Zsuzsanna és Molnár Eszter Edina

Ha kíváncsi vagy az interjú további részeire, és szeretnéd tudni, mit gyűjt Bartis Attila, látogasd meg a PIM május elején nyíló A tárgyak társasága kiállítását!