A Petőfi Irodalmi Múzeumban nemrég új palotatörténeti kiállítás készült. Komáromi Csaba kurátornak és H. Kocsis Annamária látványtervezőnek nem volt könnyű dolga, hiszen olyan tárlatot kellett megalkotniuk, amely egyszerre figyelemfelkeltő és informatív, ugyanakkor szükség esetén – ha a tér egy rövid időre éppen más funkciót kap – gyorsan elrejthető. A palota mintegy 300 éves története dúskál az izgalmas epizódokban: a főúri pompa, a ragyogó bálok és a legmagasabb rangú vendégek mellett tulajdonosváltások, átépítések, árvizek, egyéni és nemzeti sorstragédiák jutottak osztályrészéül. Komáromi Csabával beszélgettünk, aki ma alighanem a palota múltjának legjobb ismerője.

Franz Weiss: A Károlyi-palota, litográfia, 1838 (Részlet Carlo Pino Vasquez Pest-Buda anno 1838 című kőnyomatú térképlapjáról, MNM)

PIM: Mi volt a kiállítás apropója, és milyen előzményei voltak? Mik voltak a legmeghatározóbb szempontok a kiállítás koncepciójának a kialakításakor, mi befolyásolta a látványt?

Komáromi Csaba: A palota építéstörténetéről már volt egy kamarakiállítás 1993-ban, melyet a Művészeti Tár akkori munkatársa, Ridovics Anna művészettörténész készített. Dávid Ferenccel együtt ők jegyzik az 1997 és 2000 között zajló felújítást megelőzően szükségessé vált, igen alapos történelmi-művészettörténeti dokumentációt, sőt ő az, aki a műemlék-népszerűsítő Tájak–Korok–Múzeumok sorozat 580. kötetében (1998) leírja újonnan a palota történetét. 2010 után ennek az egykori kiállításnak az elemeiből építkező és más reprodukciókat is használó három vitrin és néhány további képmásolat volt látható a palotasoron egészen 2023-ig.

Az igény egy átfogó épület- és családtörténeti kiállításra többször jelentkezett, ennek az igénynek a megvalósulása ez a friss tárlat. Eredeti műtárgyakat nem lehet a palotasoron szerepeltetni, ezért ismét jó minőségű reprodukciókat használtunk. Azt szeretnénk, hogy a palotasorra látogatók, az ott zajló események közönsége a programok előtt vagy után élményt kapjanak arról is, hol járnak. A kiállítás elemei könnyen mozdíthatók, tehát ha ne adj’ isten más célra kell használnunk a teremsor előtti területet, akkor átmeneti eltávolítással, majd visszahelyezéssel soha nem marad üresen ez a belső rész.

 Egy ország közepe – A Károlyi-ház. A PIM új palotatörténeti kiállítása

A látvány koncepciójánál a látványtervező H. Kocsis Annamária és a kurátorasszisztens Kodolányi Judit segítségével egyrészt letisztultságra és tömörségre törekedtünk, másrészt az egykori ún. képtár 19. századi zöld damaszttapétájának motívumait felhasználva alakítottuk ki a hat történeti táblát. Voltak „kötelező” elemek: az intézmény gyűjteményébe tartozó, Károlyi Antal nagy méretű halottas címerének másolata, egy megmaradt eredeti támlásszék, illetve egy 20. század elején készült, nyomtatott családfa szerepeltetése. Az egykori képtári részben az itt élt grófnők képmásai korrelálnak az Ősök galériájában látható, négy egészalakos, nálunk letétben lévő Károlyi-portréval (ezeket is rövid, informatív feliratokkal láttuk el), a kápolnában pedig a neves Károlyi-vendégeket és Károlyi-beosztottakat jelenítettük meg. Alapvetően tehát az egykor itt élt vagy itt megfordult emberekre helyeztük a hangsúlyt.

PIM: Számodra a palota melyik története a legérdekesebb, amit megosztanál a blog olvasóival? Végigtekintve a palota 300 éves történetén: melyik volt a palota történetének legfordulatosabb, legizgalmasabb időszaka? Kik voltak a legnevesebb látogatói?

K. Cs.: Az épület egymást váltó tulajdonosokhoz köthető korszakai mindegyikének lehet kiemelendő része. Például Károlyi Antal döntése 1785-ben, miszerint a családi levéltárat Nagykárolyból átszállították Pestre, ezzel központi rezidenciává téve az épületet. A két nagy dunai árvíz (1775, 1838) idején sok rászoruló elszállásolását oldották meg, a szabadságharc idején pedig Jellasics, majd Haynau főhadiszállásaként is funkcionált a palota. De itt megint azt hangsúlyoznám, hogy az itt lakók számára igazán izgalmas, őket közvetlenül érintő események a nyilvánosság kizárásával zajlottak, ezekről magától értetődően keveset tudhatunk, mégis talán ezek érdekelnének minket manapság leginkább. Nem szabad elfelejtenünk, hogy alapvetően ez egy privát élettér, zárt rendszer volt, mint a többi hasonló arisztokrata rezidencia szerte az országban. Ami miatt mégis ennyi mindent meg tudunk mutatni az épület történetéből, az a földrajzi helyzetének köszönhető, és az ezt kivételes érzékkel kihasználó családfők szerepének a magyar történelemben. Ezek együttállása teszi különlegessé és egyedivé a belvárosi Károlyi-palotát.

Alig van olyan épület az egész országban, ahol ennyi koronás fő megfordult: királyaink közül Mária Terézia és férje, Lotharingiai Ferenc, I. Ferenc, I. Ferenc József, ezek családtagjai, vagy akár a későbbi VII. Eduárd brit uralkodó. A reformkorban is, de egészen az 1919-ig tartó időszakban a mindenkori magyar politikai elit tagjainak jelentős része megfordulhatott itt, nem is beszélve a főrangú rokon családok számos tagjáról. Nemkülönben neves művészek, akik közül az Európa-szerte ismert Liszt Ferencet és Hollósy Kornéliát emeltük ki.

PIM: Mit jelentettek a Károlyiak a palota életében, és mit jelentett a Károlyiak életében a palota?

K. Cs.: Bár már a Károlyiak előtt, főleg Barkóczy Ferenc egri püspök idején a város legjelentősebb magáningatlanaként említhetjük, de a leghosszabb, mintegy 150 esztendeig tartó időszak a Károlyi családhoz köthető, és utolsó magántulajdonosokként az ő nevükkel híresült el az épület.

A Károlyi családnak 1785 és 1827 között központi rezidenciája volt, a családi vagyon háromfelé osztása után pedig József gróf legkisebb fia, György (később: csurgó–debrői) ágának vált alaplakhelyévé, a gróf innen irányította irdatlan területű uradalmait. Amit láthatunk ma is az épületből, éppen neki, Károlyi Györgynek köszönhetjük. A magyar reformkor egyik legjelentősebb alakja, az ő kimondott-kimondatlan eszméinek fizikai megvalósulása ez a rendkívül gondosan tervezett és kivitelezett, technikai és építészeti újításokat gazdagon felvonultató, ugyanakkor a főúri ízlést legmagasabb fokon képviselő épület. Még ma is látszik rajta, hogy utolsó nagy átépíttetőjének, György grófnak nemcsak az esze, de a szíve is munkált, amikor kiválasztotta és megálmodta saját rezidenciájaként ezt a helyet.

Barabás Miklós–John Henry Robinson: Károlyi Györgyné Zichy Karolina, acélmetszet, 1850 körül (PIM)

PIM: Az épület 1957 óta ad helyet a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. 1962-ben azonban Károlyi Mihály özvegye használatba vette a család számára fenntartott épületrészt, amit halála után két lányuk is megtartott egészen 1997-ig. Hol volt ez a lakosztály? Mit jelentett ez a gyakorlatban?

K. Cs.: Ez a lakosztály megegyezik az 1838 és 1858 között itt élt Bártfay László (Károlyi György jobbkeze), majd György gróf első fiának, a palota örökösének, Gyulának lakosztályával az északi szárny kert felőli végén, ezek a mai főigazgatóság helyiségei. Andrássy Katinkának – arisztokraták közül a Kádár-rendszerben talán egyedüliként – megengedték, hogy egykori lakhelyén élhessen, amikor úgy döntött, hogy a második emigrációjából hazatelepül. Még megérte, hogy az emlékiratai alapján készült Kovács András-film (A vörös grófnő, 1985) egy részét is az épületben forgatták. 1997-ben, mikor megkezdődött a nagy felújítás, az állam kivásárolta ezt a lakrészt, ami ezután kerülhetett csak a múzeum használatába.

Franz Eybl: Károlyi György, litográfia, 1842 (MNM)

PIM: Hány jelentősebb átépítése volt a palotának? Voltak olyan tervek, amelyek alapján ma nagyon másképp nézne ki az épület?

K. Cs.: Először Barkóczy Ferenc építtette át, tette igazi barokk palotává, ezt nem tudjuk pontosan, hogyan nézett ki. Utána az ingatlanszerző Károlyi Antal kezdett nagyszabású rokokó koncepció kivitelezésébe, amit fia, József folytatott, de mindketten idejük nagy részét inkább Bécsben töltötték. A György-féle átépítést láthatjuk ma; unokája, Mihály gróf ugyan majdnem lebontatta, aztán a modernizálás mellett döntött, de ez a külső jegyeket nem változtatta meg. A 20. század harmincas éveinek második felében Wälder Gyula teremtette meg a déli szárny külső homlokzatát az északi lemásolásával (itt ugyanis tűzfal volt egészen addig).

PIM: Nemrégiben megújult a PIM udvara, és sok év után újra egyesült a Károlyi-kerttel. A Károlyiak alatt milyen nagyobb változások estek a kerten? Milyen stílusú kertet tartottak fönn?

K. Cs.: Az udvar és a kert valamelyest mindig el volt választva egymástól, még ha nem is akkora kerítéssel, mint amilyentől az összenyitás során megszabadult az összkép. Hiszen az udvarba mindig bemehettek a lovak a két épületszárny alsó részén elhelyezkedő istállókig, a kertbe meg nyilvánvalóan nem, ezért valamilyen akadály volt a két terület között. A 18. században francia ízlésű kert volt, de a György-féle átalakítás óta a klasszicista épülethez illő, angol típusú, tájképi kert jellemezte a területet, üvegházzal, kertészlakkal (ezeket időközben elbontották), ahogyan ma is, sőt a ma meglévő növények közül néhány még a grófi időkből származik.

A palota kert felőli látképe, képeslap, 1910

PIM: Mióta foglalkozol a Károlyi-palota történetével, hogy kezdődött a közös történetetek? Van olyan a Károlyiak között, aki valamiért közelebb áll hozzád, vagy érdekesebb számodra, mint a többiek?

K. Cs.: Amikor a múzeumban kezdtem dolgozni, Németh Zsuzsa és Nagyvári Ildikó kollégáim tartottak épületsétákat időnként, azután egyszer megkérdezték, lenne-e kedvem nekem is. Bevallom, szinte a nulláról kezdtem az ismerkedést az épület történetével, de a kíváncsiság hajtott, és társintézményi kutatásokat is folytatva, amit leginkább hiányoltam, a családtagok történetét is becsempésztem a narratívába. Több mint egy évtizede tartok palotavezetéseket, főként a Kulturális Örökség Napjain. A palota és a Károlyi család története olyan szorosan összefügg, és olyan sok szállal kapcsolódik a magyar történelem, művelődéstörténet más történeteihez, hogy mindig lehet – vezetésről vezetésre készülve – újdonságokat felfedezni, új aspektusokat megvilágítani, a kutatásnak soha nem lehet természetesen vége.

Komáromi Csaba, a kiállítás kurátora

Még a legfontosabb családtagról, Károlyi Györgyről sem született monográfia, pedig igazán megérdemelné. Fia, Gyula volt az egyetlen családtag, aki itt született és itt is halt meg az épületben, apjához hasonlóan több civil szervezet munkájában, vezetésében is részt vett. Igyekeztem a kiállításban az eddig méltatlanul keveset emlegetett hölgytagokról egy összefoglalást adni. Mégsem tudok és talán nem is érdemes senkit külön kiemelni, mert a lényege éppen az volt egy főúri család létének, hogy az ősök örökségéhez saját progresszivitásukat hozzáadva tovább emeljék hírnevüket, s így járuljanak hozzá nemzedékről nemzedékre a nemzet fejlődéséhez is. Ennek a folyamatnak az érzékeltetése is célja kiállításunknak.