2025. jan 22.

Kölcsey Ferenc és Károlyi György I.

írta: Komáromi Csaba, PIM

A palota titkai XI.

A magyar kultúra napja alkalmából főépületünk kialakítója, Károlyi György és nemzeti himnuszunk költője, Kölcsey Ferenc kapcsolatáról ír Komáromi Csaba, a Károlyiak és a Károlyi-palota történetét kutató sorozatának legújabb részében. A Károlyi-palotát mai képére formáló tulajdonos, a reformkor nagy hatású alakja, Károlyi György gróf korának egyik legnagyobb mecénása volt. Kazinczy önéletírásában egyenesen „a minden jóltevők legszerényebbikeként” aposztrofálta a 26 éves főrendet. Károlyi György Kölcsey Ferencet illető támogatása azonban túlmutat a korban megszokott mecénási tevékenységeken.

Barabás Miklós: Károlyi György 30 éves korában, 1878 (olaj, vászon, MTA, Művészeti Gyűjtemény)
Pecz/Petz Henrik (Anton Einsle után): Kölcsey Ferenc, 1859 (olaj, vászon, MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

„Hiszen czifra salonja, dús asztala, drága maîtresse épen úgy lehet a legpiszkosabb lelkű üzérnek is; de inkább illik aristocrata érzelmekhez az áldozat, mely fényesen kiemeli a neveket, melyek így a mindenféle fajú kéjenczek sorában elvegyülnek. Ha valahol, itt emelheti érvényre az aristocratia ama követelt finomabb természetet, szellemiebb organisatiót, melyel akarja kimagyarázni s indokolni büszkeségét, s a tömeg megvetését. Az emberek nemigen akarják már elismerni e fölényt, itt alkalom nyílik bebizonyítani, hogy még is van abban valami. […]

Semmi nem is állítja oly fényes rámába az aristocraticus neveket, mint az efféle hazafiúi áldozatok. A tömegre szüksége van az aristocratiának, ha nem más, legalább a végett, hogy legyen kinek imponálni, ki által bámultatni s ki felett gyakorolni felsőbbséget. Ám a tömeg nem is igen tudja meg, hol és miféle titkos élvekre pazarolják a nagyok értéküket. – De azt igen is megtudja, ha a fény e nevek után szép összegeket lát följegyezve közcélokra. S ekkor azután látja, hogy ott vagyon és hatalom van, s a mellett nemes érzelem is. S akkor azután a tömeg szokott naiv odaengedésével megbámulja s tisztelni tanulja ama neveket. S nemhogy zúgolódnék az aristocratia ellen, de még dicsekszik nagyjaival.”

(Mocsáry Lajos: A magyar társasélet, 1856)

Az újkori arisztokrácia tagjainak egyik alapjellemzője, hogy az egységes nemzeti kultúra alakítói és hordozói voltak. Kultúratámogatásuknak számos formája lehetett: lakóhelyeik megépítése, átalakítása, berendezése kapcsán az ipar- és képzőművészet fellendítése; magángyűjteményeik közrebocsátásával újonnan létrehozott intézmények (színházak, könyvtárak, múzeumok) alapítása; az állam által őrzött műtárgyak mennyiségi és minőségi növelése; a különböző területeken alkotó művészek pénzügyi támogatása; jótékonysági és pártolóegyletekben, -alapítványokban, -társaságokban, és nem mellesleg a Magyar Tudós Társaság alapításában is közreműködtek.

Károlyi György Kölcsey Ferencet illető támogatása ezen túlmutat, és különlegesebb motívumokat hordoz.

Mindketten Szatmár vármegyei nemesi családok sarjai voltak, a honfoglalás korából – a Károlyiak Kond, a Kölcseyek Ond vezértől – származónak tartották magukat. Ősi, családnevüket is adó szatmári birtokaikat is azóta szakadatlanul bírták: a Károlyiak Nagykárolyt, a Kölcseyek Kölcsét és Csekét. A 19. század elején azonban már egy világ választotta el a két nemzetséget: a Károlyiak a 17. században már az aulikus főnemesek közé tartoztak, míg a Kölcseyek az egyre szegényebbé váló középnemesi réteget erősítették. Épp ezért Károlyi György és Kölcsey Ferenc csak közös ismerősök révén, később közös politikai működésük okán lehettek szorosabb kapcsolatban. A kulcsfigura Bártfay László volt, aki szépirodalmi karriert kezdett, ám ma már főképp irodalomszervező tevékenységéről nevezetes. Károlyi György fiskálisaként a mai Üllői út 17. számú bérház helyén állt Károlyi-majorban lakott, itteni lakásában fogadta, látta rendszeresen vendégül Pestre látogató vidéki író barátait, többek között Kölcseyt, aki itt találkozott először az általa „szent Öregnek” nevezett Kazinczy Ferenccel 1831-ben. (Bártfay, mivel addigi lakóhelye az 1838-as árvíz martaléka lett, a gróf jóvoltából átköltözött az átépítés alatt álló Károlyi-palotába, itt azonban Kölcsey ritkán járhatott, és nem használhatta szálláshelyül, mivel Pesten utoljára 1835 februárjában fordult meg.) Később, mikor Kölcsey már al-, majd főjegyzőként működik Szatmárban, főleg Bártfayval történő levelezésének, majd politikai feljegyzéseinek darabjait az az állami postánál is biztonságosabbnak tartott ún. „Károlyi-táska” közvetíti Nagykároly és Pest között, mely a Pestről irányított nagykárolyi uradalom érzékeny tartalmú gazdasági iratait is szállítja heti rendszerességgel.

Kölcsey Ferenc Gróf Károlyi Györgynek az uradalmaiban szolgáló tisztviselők című versének autográf kézirata, 1829 (MNMKK, OSZK Kézirattár)

Kölcsey 1829. április 20-án küldi el a vele közel egyidős, távoli atyafiságban álló, igen művelt jóbarátnak, s őt a vármegye politikai életébe bevezető Kende Zsigmond későbbi alispánnak azt a levelet, melyhez a címzett által kért, Károlyi Györgyöt köszöntő, valójában cím nélküli (Méltóságos Nagy-Károlyi Károlyi György Ő Nagyságának kegyes uroknak, nemes lelkű jóltevőjöknek, az uradalmaiban szolgáló tisztviselők, forró hálajoknak jeléűl, e versemléket szentelik) versét mellékeli.

Idvez légy szeretett, idvez légy dísze nemednek,
Károli szép törzsök méltó fakadéka nemes gróf!
Idvez légy, és híveidet kik örömre hevűlvén,
Könnyek alatt ragyogó szemmel járúlnak elődbe,
Fénypalotáidból kegyesen letekintve fogadd el.
Nem Te valál? ki szelíd gonddal sorsunkra vigyázván,
Messze jövendőnknek kinyitottad előre határit,
Égi reményt láttatva velünk? hogy tettei bérét
Élte telén biztos nyugalomban várja be szolgád;
Mostoha napjaitól hogy az árva ne féljen előre:
Bús felhői között délszinre találjon az özvegy;
S gyermekiért az atyát keserű gond vésze ne hányja.
Fenndobog a tele szív jóltévőjének előtte;
S lángszavakat keres a forró, szent hála, de nem lél;
Csak remegő ajakon töredeztet néma sohajtást,
Csak dagadó könnyben tükrözteti keble haboztát.
Hősek gyermeke! jer s nyujtsd szentelt jobbodat, ajkunk
Hogy melegítse fel azt, s szemeink gyöngyébe feredjen;
S boldog léssz, mert boldogokat tudsz tenni körűled,
S élted célja felé, pályád fénylepte határin,
Emberi szép tettnek kísér hű képe keresztűl.
Boldog léssz, mert kedveseid nem hagyja el a sors.
Akik ajándékit nemesen használni, miként Te,
S embertársaikat szerelemmel ölelni tanulták,
S életadó napként áldást elszórva ragyognak,
Károli végy koszorút tőlünk, végy gyermeki hálát,
S ünnepi ömledezést! Neked ég minden kebel és szív,
Minden ajak rebegése Tiéd! légy idvez örökre!
És mikor a Haza fűz fiatal fürtödre borostyánt,
S áldozatid bérét magos ének zengzeti nyujtják;
Vagy mikor a sokaság fennhangzó tapsai várnak
Míg a pesti mező dobogó paripáid alatt reng:
El ne feledd, hogy híveidet messzére s közelről
Hozzád hő szeretet szakadatlan láncai vonják.

A verset közvetve – a Kendét és vélhetően Bártfayt is személyesen ismerő – Erdélyi János, a Károlyiak minden nemzetségi birtokának Pesten élő jószágigazgatója felkérésére írta Kölcsey, melyet Nagykárolyban nyomban ki is nyomtattak négyoldalas brosúra formában Gőnyei Gábor betűivel. (Alig több mint egy évvel korábban neki adta el Károlyi György a nemzetség tulajdonában lévő, még Ferenc nevű dédapja által alapított nyomdát). E György-napi köszöntő azért válik dicsőítő költeménnyé, mert a gróf nyilvánossá tette, hogy az idejüket kiszolgált, uradalmi tisztviselőinek életfogytig tartó nyugdíjt biztosít. Ilyen típusú alkalmi verset Kölcsey nem sokat írt, mivel ezeket alsóbbrendűnek, inkább a nyelvvel való játszadozásnak tekintette filozófiai ihletettségű költeményeivel szemben.

„Azonban nehogy a György-napi vendégség pusztán maradjon, most egyszer itt a vers; de máskor – anathémát mondok”

– írja tréfás szigorúsággal a kísérőlevélben. A példamutatás nemességének hangsúlyozása jelzi, hogy a nála 12 évvel fiatalabb gróf respektábilis személyiség lehetett Kölcseynél, a hazai reformok ügyének élharcosát látta benne. (Többekkel együtt a gróf által is alapított, idén 200. évfordulóját ünneplő Magyar Tudós Társaság 1830-ban rendes tagjának választotta a költőt.)

Kölcsey Ferenc autográf kérvénye Károlyi Györgynek (az 1829. június 26-án, Kende Zsigmondnak íródott levél mellékletének fogalmazványa) (MNMKK, PIM Kézirattár)

Az 1829 márciusában táblabíróvá kinevezett Kölcsey június 26-án juttatta el, szintén Kende Zsigmondon keresztül, Károlyihoz – Szatmár vármegye nemessége nevében – azt a kérvényt, mely az akkor már rég esedékes megyei tisztújítással kapcsolatos. A haszonlesők és népsanyargatók ellen kér becsületbeli védelmet a vármegye „természetes” urától. A hangvétel szinte utasító, de a cél szentesíti az eszközt: a gróf által maximálisan támogatott Kölcseyt végül aljegyzővé választják.

„Igenis Mgos Gróf! Ngod fog reánk egy tekintetet fordítani, s megengedi azt kegyességétől kinyernünk, hogy a reánk jövő fontos napon közöttünk megjelenjen, s minket minden jóban, szépben és igazban pártfogoljon.

Emlékezzék meg Ngod, hogy a mi vármegyénk a Károli fényes ház bölcsője, s ne engedje, hogy annak virágzása méltatlanok által meghervadjon; ne engedje, hogy olyanok jussanak hivatalokra, kik talán az oltalmatlan, szegényebb nemesség jussait megtapodják, s az adózó népen zsákmányt szedjenek.”

(Kölcsey Ferenc levele Károlyi grófhoz, 1829. június 26.)

Kölcsey vármegyei működése: pontossága, lelkiismeretessége, ügyessége, merészsége magasabb pozícióra predesztinálta, annál is inkább, mert a beteges főjegyző helyett gyakran ellátta annak feladatait. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a vármegyei országgyűlési követ, Károlyi György Kölcseyt javasolta Szatmár főjegyzőjének. Erről Kölcsey így írt Bártfaynak szóló levelében Csekéről, 1831. július 2-án:

„Azt, amit gróf György érettem a múlt gyűlésen tett: lehetetlen elmellőznem. Mert felállott, s indította a rendeket, hogy nekem főjegyzői címet eszközöljenek. Főjegyzői cím és korona, két oly dolog, ami nélkül igen-igen könnyen el tudok lenni: de a lelkes férfiak által megbecsültetés jeleit venni, ez az élet legszebb öröme. Grófod engem valóban nagyon lekötelezett; s e közhelyen így kijelentett hajlandóság inkább magához vonsz, mint bármely jótétemény. Mert jót tenni minden gazdag tudhat; de így tisztelni meg csak azon kevesek tudnak, kik gróf Károlyi Györgyhez hasonlítanak.”

Barabás Miklós: Bártfay László (akvarell, 1837, MTA, Művészeti Gyűjtemény)

S bár ekkor még nem lett főjegyző, a fiatal főrend saját politikai céljainak könnyebb megvalósulása érdekében támogatta a költőt, akit a következő év novemberében megválasztottak országgyűlési követnek, majd főjegyzőnek is. Innentől mélyülhetett el barátságuk – természetesen csak a lehetséges mértékig. A pozsonyi diéta, e kényszerű fővárosi jelenlét, a nagykárolyi megyegyűlés (melyen Károlyi ritkábban vett részt, a főispáni tisztséget csak 1848-ban kapta meg), illetve a Bártfaynál való vendégeskedés alkalmai nyújthattak lehetőséget, hogy szót válthassanak egymással. A gróf kíváncsi volt készülő műveire, főleg filozófiai értekezéseire, Széchenyi Világ című, újonnan megjelent kötetét tőle kapta meg a költő, s Kazinczy halálakor ő kérte fel az Akadémia nevében emlékbeszéd tartására. E visszautasíthatatlan felkérés eredményeként 1832. szeptember 8-án Kölcsey élete egyik legnagyobb szónoki sikerét érte el hívei körében.

A patrónus elégedettsége tűnik ki Kende Zsigmond Kölcseynek írott leveléből, 1833. április 19-én:

„Gróf Károlyi Györggyel itthon létekor sokat beszélgettünk rólad, sokat emlegettük nagy és szép tulajdonidat, s kivált jó, tiszta és egyenes lelkedet, édes Ferim! Talán csak most érted el azon pillanatot, melyben az emberek között egy ellenséged sincs…”

Ekkor Kölcsey már hatékonyan, élesen, gyakorlottan képviseli a haza érdekeit szatmári követként az országgyűlésben.

A gróf fennmaradt naplóbejegyzéseiben ugyanakkor az idősebb, bölcs gondolkodó iránti alázattal, élete fontos dilemmáit vázolva említi Kölcseyt. Miután Pestet választotta központi rezidenciául, a Nagykárollyal kapcsolatos lelkiismeretfurdalás, a szatmári birtokok közvetlen felügyeletének hiánya mondatja vele:

„Egyedül töltvén napjaimat és főképp az estvéli óráimat, sokszor kérdem magam, ha hosszára kiállanám egyfolyvást a falusi életet hazám ezen részében anélkül, hogy elvaduljak. Megvallom, hogy noha most szinte örülök, ha magamban lehetek, mert tudom, hogy néhány napok múlva megint a civilizált rész felé megyek. Ha mégis ahelyett itt kellene maradnom, és nem volna módom Pestre vagy Bécsbe vagy külföldön utazni, nem csekély resolutio [elhatározás] lenne, és minden erős akaratomat kellene egybeszednem, hogy magam szerencsétlennek ne érezzem, mert itt bizony ezen félvad emberek közt egészen magamra lennék redukálva [hagyatva], és magányosságomat csak valamely feltett cél, vagy egy bizonyos tárgyban való munkálódás, és abban való foglalatosság tenné tűrhetővé. Abban az esetben nyilván Kölcseyvel igyekeznék összeköttetésbe lépni, és annak mély tudományú kincséből magam kifejtésére meríteni iparkodnék. Furcsa lenne ezen próbát tenni, de akkor ki kellene ám állani a tudós férfi társaságát, sőt keresni kellene azt, mert ő bizony nem lenne igen communicativus [közlékeny], és én talán könnyen beleunnék.”

(Károlyi György naplójából, 1835. augusztus 25.)

A házasság egyre időszerűbb gondolatát forgatva fejében is eszébe jut:

„Szinte szeretném, ha ezeránt valakivel bizodalmasan beszélhetnék, de alig ismerek valakit, aki ezen ideámat jól felfogná, és bizodalmas nyíltszívűséggel e tárgyban tanácsot adhatna. Kölcsey lenne egy, a kevesek közt, de annak társaságában oly keveset vagyok, und zu so einer Mitteilung gehört ein grofter Vertrauen und ein hoher Grad von Intimität [és egy ilyen közléshez nagy bizalom és az intimitás magas foka kell].”

(Károlyi György naplójából, 1835. szeptember 4.)

Barabás Miklós: Wesselényi Miklós, 1838 (litográfia, MNMKK MNM TK)

Ahogy azonban Károlyi kiábrándul a politikai csatározásokból, úgy vesz benne részt egyre vehemensebben legjobb barátja, Wesselényi Miklós, akinek a Szatmárban lévő, lophágyi birtoka átengedésével ad lehetőséget a felsőházban való részvételre, s így ott nézetei kifejtésére. A báró és Kölcsey között valódibb baráti viszony bontakozhatott ki, mint a gróf és Kölcsey között. Ebben minden bizonnyal közrejátszott Wesselényi közvetlenebb személyisége, valamint az is, hogy Bártfay László is régi barátságot ápolt vele, így nála többször találkozhattak személyesen. A szatmári gyűlésen 1834. december 9-én elmondott, az önkéntes örökváltság bevezetéséről szóló javaslata miatt ellene indított hűtlenségi perben Kölcsey is vállalt feladatot a védelem kidolgozásában (nyilvánvalóan Károlyi egyetértésével). Wesselényi emiatt többször felkereste a költőt Csekén, utoljára pár nappal annak 1838. augusztus 24-én bekövetkezett halála előtt.

Kölcsey 1836-ban elkezdett egy kaszinót szervezni Nagykárolyban, melynek fő támogatója – a vármegyén túl – annak legnagyobb birtokosa, Károlyi György lett. Nemcsak ingyenes helyiséget biztosított, hanem intézőjén, Flekl Károlyon keresztül anyagi támogatást is nyújtott a nemes célnak. Még ebben az évben Kölcsey könyvtárat is szervezett a vármegyének, s az intézményekről így írt Bártfaynak 1837. december 14-én:

„A te bajaid, édes barátom, szaporodni fognak. Erről hivatalos tudósítást veendesz nemsokára. Addig is röviden írhatom, miképpen Szatmár megyében egy félig társalkodói, félig gazdasági egyesület létesült. Az egyesületnek három évre ingyen szállást az uradalom ajánla; s ezért gr. Károlyi Györgyöt az egyesület részvényes tagjává neveztük, s neki köszönetet szavaztunk. Téged pedig az egyesület tiszteletbeli tagjává választottunk; s mindeddig egyedül csak téged. Okunk vala reá egyfelől a barátság, mellyel irántad viseltetünk; másfelől, hogy legyen kinek némely kérelmekkel alkalmatlankodhassunk. Ily kérelem fog lenni, hogy számunkra némely külföldi folyóiratokat pesti könyvárosoknál megrendelj, melyeket ti. postán hozatni nem lehet.”

A felállítandó Szatmár vármegyei könyvtár részvényeseinek aláírási íve (Nagykároly, 1835. május), rajta Kende Zsigmond és Kölcsey Ferenc autográf tintaírású teljes névaláírásával (MNMKK PIM, Kézirattár)