Kölcsey Ferenc és Károlyi György II.
A palota titkai XI.
A magyar kultúra napja alkalmából főépületünk kialakítója, Károlyi György és nemzeti himnuszunk költője, Kölcsey Ferenc kapcsolatáról ír Komáromi Csaba, a Károlyiak és a Károlyi-palota történetét kutató sorozatának legújabb részében. A Károlyi-palotát mai képére formáló tulajdonos, a reformkor nagy hatású alakja, Károlyi György gróf korának egyik legnagyobb mecénása volt. Kazinczy önéletírásában egyenesen „a minden jóltevők legszerényebbikeként” aposztrofálta a 26 éves főrendet. Károlyi György Kölcsey Ferencet illető támogatása azonban túlmutat a korban megszokott mecénási tevékenységeken.
A Kölcsey-kultusz és a Károlyiak
Anton Einsle: Kölcsey Ferenc, 1835 (olaj, vászon, MTA Művészeti Gyűjtemény)
„Arcvonalai valahányszor reánézek, Catót juttatják eszembe, s nagy charactere bélyegét viselik. Jobb szemére nem lát, s balja is gyenge, mit gyakor könyűbe ázása bizonyít, homloka magas, szabad, főtetője hajtalan, egész testalkata gyenge”
– írja a fiatal pályatárs, Ormós Zsigmond 1834-ben Kölcseyről. E sorokat olvasva, elménkbe tolakszik egy kép, vagy másképp fogalmazva: csak egyetlen kép tolakodhat elénk, egy olyan sikerült arcmás, mely talán egyetlen más magyar író esetében sem kapcsolódott ennyire jellemzően modelljéhez, és amely egy egész korszakot jellemezni bír. Anton Einsle Kölcseyt ábrázoló portréja még a költő életében, 1835-ben keletkezett. Bajza József Aurorájába szánta, Toldy (Schedel) Ferenc győzte meg a költőt a modellt üléshez.
Anton Einsle: Önarckép, 1820 körül (magántulajdon)
A festmény később Bártfay László gyűjteményébe került, s az ő özvegyének halála után, 1861-ben pedig mai őrzési helyére, a Tudományos Akadémiára. A neves osztrák festőt, aki 1831-től József nádor udvari festőjeként működött Pesten, s az uralkodócsalád tagjain kívül reformkori nagyjaink közül többnek portréját megfestette (Károlyiét, Széchenyiét is), Bártfay még Barabás Miklósnál is jobb olajfestőnek tartotta. Ez a műve nem sokkal keletkezése után számos másolatot, utánzatot generált (Művészeti Tárunk gyűjteményében is bőven akadnak erre példák, ezeket képgalériában adjuk közre).
Kölcsey halála után közvetlenül, még végrendeletének ismertetése előtt elkezdődik a kéziratos és könyvhagyaték megőrződése miatti aggodalom. Nem véletlenül, hiszen Kisfaludy Károly, majd Kazinczy halála óta őt tekintették kortársai a magyar irodalom doyenjének. Kora egyik legműveltebb alkotója minden könyvét és kéziratát unokaöccsére, a már évek óta általa nevelt Kölcsey Kálmánra hagyta. A halálát követő, 1838. szeptemberi közgyűlésén Szatmár vármegye indítványozta egy életnagyságú Kölcsey-festmény elkészítését és a megyeháza tanácskozási termében való elhelyezését. December 3-án az Akadémia pedig elhatározta, hogy az örököstől megszerzi Kölcsey könyv- és irathagyatékát, majd megszervezi a teljes életmű kiadását. Az intézmény nevében Toldy Ferenc és Széchenyi István kérte meg Károlyi Györgyöt, hogy szíveskedjék Kende Zsigmond alispánt emiatt megkeresni.
Károlyi György levele Kende Zsigmondnak a Magyar Tudós Társaság nevében Kölcsey kéziratos hagyatéka védelmének tárgyában, Pest, 1839. január 18. (Tintaírás, autográf tintaírású teljes névaláírással; a levél a Károlyi-palotában íródott.) (MNMKK PIM Kézirattár)
1839. január 2-án a távoli rokon, Kölcsey Antónia naplójában ezt olvashatjuk:
„Pestről leveleket vevék, melyeknek igen örültem. Pap Endre is irt apámnak. Örömmel olvasánk e levélből, mily nagy részvétellel vevék a pestiek Ferenc bácsi halálát […]. Írja azt is Pap Endre, hogy egy követség, melyet a M. T. társaság küld, s mely G. Károlyi György, Szemere Pál és Bártfay László tagokból álland, megdicsőültünk irományait össze fogja szedni, s megveendi.”
Ez végül nem valósult meg, az örökös gyámja, Kölcsey sógornője, Szuhányi Josephine ugyanis az iratanyagot Szemere Pálon keresztül Heckenast Gusztávhoz juttatja, de nem mond le tulajdonjogáról. Az életmű először hat kötetben jelent meg 1840 és 1848 között Eötvös József, Szalay László és Szemere Pál szerkesztésében.
Az életnagyságú képet azonban megrendelik ugyanannál a festőnél, aki a korábbi, sikeres portrét is készítette. Bártfay László leírja naplójában, milyennek kellene lenni a kompozíciónak:
„Előtte legyen asztal, zölddel borítva – tanácskozás asztala; ezen zöld takarónak egyik szögében Szatmár V[árme]gye címere lássék mintegy beszőve vagy behímezve. Az ülőnek háta megett egy vagy két oszlop s azon ízletes függésben kárpit; nemhogy trónszerű mennyezetet képezzen, hanem az országos embert mutassa. A zöld asztalon törvénykönyv s országgyűlési napló; kezében (talán félig nyílt) tekercs, a szónoklat jele. Egy-két tekercs szinte vagy az asztalon vagy másutt körüle mint író s költő szimbólumai. A terem padlata márványkövezet. Egyébiránt előtte nyílt legyen a terem; s a nyíláson szabad ég legyen látható, és szabad táj: nevezetesen a pozsonyi Au-nak néhány fája, a Duna, távolabb a pozsonyi hegy, várfalaival. Miért ezek? jobb eltalálni, mint magyarázni akarni. Öltözete: egyszerű fekete köntös – ünnepély s gyász jeléül.”
Anton Einsle: Kölcsey Ferenc, 1839 (olaj, vászon, lappang, Weinwurm Antal reprodukciója)
Mintának adja a korábbi, nála lévő portrét, kapcsolatot tart a festővel annak a budavári Sándor-palotában lévő lakhelyén. A kép 1839 szeptemberére el is készül, Szemerével és Vörösmarty Mihállyal nyugtázzák elkészültét. Azonban az addigra ismét a kormányzattal szimpatizáló többségű megyegyűlés már kifizetni sem akarja, nemhogy elhelyezni. 1840 nyarán a grófi pénztárból kénytelenek biztosítani a 120 aranyat a művésznek, aki ekkor végleg visszaköltözik Bécsbe.
Bártfay László autográf levele ismeretlen Szatmár vármegyei tisztviselőnek Anton Einsle elkészült Kölcsey-festménye kifizetése tárgyában, Pest, [1839 ősze] (A levél a Károlyi-palotában íródott.) (MNMKK, PIM Kézirattár)
A képet átmenetileg a Károlyi-palotában helyezik el, 1842-ben Nagykárolyba szállítják. Károlyi György úgy határoz, hogy ottani kastélyában helyezteti el a méretes alkotást az egyik vendégszobában, mely az idők folyamán a „Kölcsey-szoba” nevet kapta, azt sugallva tévesen, hogy a költő többször ott időzött. Ezt idézi fel Lónyay Menyhért, a Károlyi Györgyöt 1878-ban elparentáló akadémiai elnöki emlékbeszédében:
„Kölcsey csakugyan több időt töltött nála, s mindig kedves vendége volt. A nagykárolyi kastélyban most is tiszteletben tartják azt a szobát, melyben Kölcsey amaz időben gyakran lakott.”
Kölcsey lakása a nagykárolyi vármegyeház melléképületében (Magyar Történeti Életrajzok, Hungaricana)
A költő nem lakhatott soha a kastélyban, hiszen mint megyei tisztviselőnek megvolt kijelölt szálláshelye a nagykárolyi megyeháza melléképületében. A festményt 1867. szeptember 2-án Károlyi György (aki 1861 óta újra betöltötte a főispáni tisztséget) ünnepélyes keretek között leplezi le végre az eredetileg neki kijelölt helyen, az akkor újonnan felújított vármegyeház gyűléstermében (ahol később Deák, Széchenyi, Batthyány, Kossuth és saját maga, valamint az uralkodó képe is függött). Károlyi ekkori beszédében kiemelte, hogy Kölcseyt mindig példaképnek tekintette, igyekezett hazafiságában utánozni, s e tekintetben mindent szellemi kisugárzásának köszön.
Franz Eybl (Anton Einsle után): Kölcsey Ferenc (litográfia, MNMKK, MNM TK)
A trianoni határmódosítások miatt a vármegye gyűjteményét 1925-ben az ideiglenes megyeszékhelyre, Mátészalkára szállítják a Kölcsey-portréval együtt, majd 1940-ben az újból az országhoz tartozó Nagykárolyból kölcsönzik a Nemzeti Múzeum Kölcsey-kiállítására, ahol utoljára volt együtt látható Einsle két Kölcsey-portréja. A nagyobbik festmény – az egykori üléstermi gyűjtemény többi darabjához hasonlóan – jelenleg is lappang, Franz Eybl róla készült metszete őrzi számunkra.
Halála után Kölcsey nemcsak életnagyságú festményt, de szobrot is érdemelt. Az akkori szatmári követ kezdeményezésére az 1839-es országgyűlésen megkezdték a költségek összegyűjtését, amit Fáy András vezetésével a Kisfaludy Társaság fejezett be (köztük Toldy, Eötvös, Szemere és persze Bártfay). A Pest vármegye támogatásával 1846-ban elkészült szobor, Ferenczy István alkotása ma a Magyar Nemzeti Galériában látható.
Kallós Ede Kölcsey Ferenc-szobra a nagykárolyi kastély előtt az avatás után (Vasárnapi Ujság, 1897. április)
Szatmár vármegye Nagykárolyban is méltó szobrot szándékozott állítani nagy fiának, de nem gyűlt össze elég pénz. Csak az 1877-ben elhunyt Károlyi György legkisebb fia, a kastély akkori ura, Károlyi István gróf pénzügyi támogatásával sikerült felkérni a kor egyik legnívósabb szobrászát, Kallós Edét a mű elkészítésére, és a szobrot felállítani a kastély előtti téren. A másfélszeres életnagyságú szobron egyértelműen érzékelhető az Einsle-féle nagy festmény hatása.
„Kölcsey széken ül, egyik kezét a térdén nyugtatja, a másikban könyvet tart s fejét kissé előrehajtva, gondolataiba van mélyedve”
– írja a Vasárnapi Ujság 1897 áprilisában, a szoboravató után. A bronzszobor a párizsi állami ércöntőben készült és biai sziklatalapzaton állt. Károlyi György fia mellett az ünnepélyes avatón részt vett és beszélt Wesselényi Miklós legidősebb fia is, Szilágy vármegye akkori főispánja, a kiemelt ünnepi beszédet pedig Bartha Miklós, a Függetlenségi Párt alelnöke mondta. Az avatás után a gróf a frissen felújított kastélyban 350 fős bankettet tartott, melyen a kerület országgyűlési képviselőjeként a sajtószabadságot éltető pohárköszöntőt mondott.
Kallós Ede Kölcsey Ferenc-szobra a nagykárolyi kastély előtt (MNMKK OSZK, Hungaricana)
Kallós Ede még megérte, hogy szobrát súlyosan megcsonkították, 1934. augusztus 30-án lefűrészelték a fejet. A szobrot ezért eltávolították talapzatáról, mely még évtizedekig állt a helyén. 1939-ben a szobor egy másik öntvényét állították fel a budai Batthyány téren, ahol ma is megtekinthetjük.
Kallós Ede Kölcsey Ferenc-szobra a budapesti Batthyány téren (Wikipédia)
Nagykárolyban új Kölcsey-szobrot – Győrfi Lajos szobrászművész alkotását – a közelmúltban, 2023 áprilisában állítottak.
Győrfi Lajos Kölcsey Ferenc-szobra Nagykárolyban (Czeglédi Zsolt fotója, MTI)
Komáromi Csaba
