„Még egy fél pillanat… És készen van egy plasztikus arckép”
Vajda M. Pál portréi
Gáspár Balázs blogbejegyzése a 20. század első felének fotóművészetében nevet szerzett Vajda M. Pál alkotói pályájának két élesen különváló szakaszán kalauzolja végig az olvasót. A Weisz Mórként született Vajda Manó a Tanácsköztársaság bukásáig elsősorban riport- és propagandafotókkal szerepelt a lapokban, míg az 1920-as évektől immár Vajda M. Pálként jobbára művészportréival hívta fel magára a figyelmet. Olyan hírességek álltak modellt neki, mint Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, vagy éppen Schöpflin Aladár. Hogy milyen típusú fotók jelentették utóbbi alkotó korszakának másik erősségét, a cikkből szintén kiderül.
Három név, két alkotói korszak, egy ember. A magyar fotótörténet egyik kevésbé ismert alkotója Vajda Manó, azaz Vajda M. Pál (eredeti nevén: Weisz Mór), aki az 1910-es évek elejétől az 1940-es évek elejéig fényképezett. Pályafutása két, egymástól élesen elkülönülő korszakból állt: míg az elsőt Vajda Manóként a politikai elkötelezettség és elsősorban riport- és propagandafotók, addig a másodikat Vajda M. Pál néven színházi fényképek, illetve irodalmi és gyerekportrék jellemezték. Portréiból a Petőfi Irodalmi Múzeum is őriz néhányat.
Vajda M. Pál bélyegzője fényképeinek hátlapján az 1930-as évekből (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Weisz Mór 1874-ben született Budapesten, családnevét az 1890-es évek elején változtatta Vajdára. A képei 1917-től kezdve jelentek meg rendszeresen újságokban, így az Érdekes Újság, a Tolnai Világlapja és a Vasárnapi Újság hasábjain. 1917-ben A magyar szocialisták vezérei családi körben című cikkhez készített képsorozata jelzi a fotográfus baloldali körökkel való kapcsolatát. A Tanácsköztársaság idején beválasztották a VII. kerületi Központi Tanácsba. Szintén tagja volt az 1919. május 27-én megalakult Fényképészeti Direktóriumnak, amelyet a Közoktatásügyi Népbiztosság hozott létre a fényképészet és a fényképészeti cikkek egységes árusítása céljából. Vajda 1919. március 21. és augusztus 1. között mindvégig fényképezett: az újságokban az általa készített portrék jelentek meg a Forradalmi Kormányzótanács tagjairól, az Érdekes Újságban tőle közölték a legtöbb fényképet, és az összes lényeges eseményt megörökítette. A Fotópropaganda Osztály vezetőjeként ő állította össze az 1919. A vörös május albumot, amely harminckét képen keresztül mutatta meg a Tanácsköztársaság egyik legfontosabb eseményét, a május elsejei ünnepséget.
A Tanácsköztársaság bukása után, az új rendszerben ismét nevet változtatott – ezúttal Vajda M. Pál lett. Az elkövetkezendő huszonöt évben távol tartotta magát a politikától, elsősorban színházi előadásokon fotózott, és portrékat készített. Vajda M. Pálként 1921 szeptemberében szerepelt először az újságokban. A Színházi Életben 1925-től 1938-ig, az utolsó számig jelentek meg képei, a Tolnai Világlapjában szintén 1925-ben mutatkozott be, és 1940-ig rendszeresen publikálták a fotóit. Ezenkívül A Természet, a Magyar Rádió Újság, a Film Színház Irodalom, a Pesti Napló Képes Műmelléklete és az Új Idők közölte a fényképeit. Korának számos hírességéről készített portrét, többek között Apponyi Geraldine, Ábrányi Emil, Bajor Gizi, Kodály Zoltán és Sztragovszkij arcképét örökítette meg.
A Damjanich utca 52. szám alatt 1922-ben nyitott fényképészeti műtermet, amit majdnem élete végéig működtetett.
„De mit is kerestek hírességek a Damjanich utcában és éppen az ötvenkettes számú bérházban? Miért mászott fel az emeletre – ha történetesen rossz volt a lift –, mondjuk Fjodor Saljapin [1873–1938, orosz operaénekes – G. B.], vagy éppen Bartók Béla? Egy fényképész lakott annak idején a házban, alacsony, köpcös, szemüveges fotográfus, Vajda M. Pál, akinek az volt a specialitása, hogy főleg művészportrékat készített” – írta a fotográfusról az Esti Hírlap 1962-ben.
Itt örökítette meg az akkor még csak tizennyolc éves Ottlik Gézát iskolai egyenruhában. Ottlik éppen ekkor, 1930 júniusában végzett a II. kerületi Bocskai István katonai főreáliskolában – talán éppen ez az utolsó kép róla ebben a ruhában, minthogy az érettségi után leszerelt.
Vajda M. Pál: Ottlik Géza iskolai egyenruhás mellképe, 1930 (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Egy évvel később Szentkuthy Miklós és Eppinger Dóra (Dolly) esküvői fényképét készítette el – a házaspár ekkor már három éve ismerte egymást, ezután pedig még ötvenhét éven át élt együtt.
Vajda M. Pál: Szentkuthy Miklós és Eppinger Dóra (Dolly) esküvői képe, 1931 (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Móricz Zsigmondról is a Damjanich utcai műteremben csinált portrét 1936-ban. Vajda egy nyugodt tekintetű, kissé szomorkás írót mutat meg nekünk.
„Széles skálájú, az emberi életnek úgyszólván minden területére ráirányozza pillantását, nem boncol és nem kommentál, hanem megmutat és elmesél úgy, hogy ebben a megmutatásban maradéktalanul felvillan az örök emberi”
– írta Móriczról az 1935/41. számában a Tolnai Világlapja, amelynek címlapján egy Vajdáéhoz hasonló, Székely Aladár által készített, ugyanakkor utólag színezett Móricz-portré volt látható. Az ifjabb Vajda M. Pál pár évvel korábban a Színházi Élet Leányfaluról készített riportjának alkalmából Móricz lányait fotózta le. Amikor megkérdezték őket, hogy mit csinálnak, így válaszoltak:
Azt csináljuk, hogy várjuk az apukát. A mi számunkra ez a legkellemesebb foglalkozás.
Valószínű, de nem biztos, hogy Herczeg Ferencet is a saját műtermében fényképezte le. A portré mindenesetre a Magyar Rádió Újság 1928. január 22-i számában jelent meg (tehát 1928-ban vagy korábban készült), ahol az írót az első rádiószereplése alkalmából kérdezték:
„Impressziókról nemigen beszélhetek, hiszen a rádiófelolvasás éppen azzal kelt nyomasztó érzést, hogy minden impresszió híján való. Süket csöndben ül az ember, és egy kis kockának beszél, de mégis úgy érzi magát, mintha az Eiffel-torony tetején állva olvasna fel” – mondta.
A Színházi Élet 1927-ben így jellemezte a fotográfust:
„A legnyugodtabb ember. Az Operaház fotográfusa. Nyugalmából csak az operabemutatók zökkentik ki, akkor viszont olyan ideges, hogy akármelyik főszereplőnek ötven fórt adhat százban. A felvétel is nyugodtan készül, egyszerűen: – Erre a pontra tessék nézni. – Még egy fél pillanat… – És készen van egy plasztikus arckép.” 1935-ben az Operaház történetét az ő fotóival jelentették meg: „[a könyvet] Vajda M. Pál gyönyörű fényképei díszítik kitűnő reprodukciókban”.
Mindemellett még a gyermekfotói miatt tartották számon, fényképezte a pesti gyermekek nyaraltatását az első világháború után és a gyermekmentési munkákat, illetve gyerekportréi is sok helyen feltűntek. Az újságok hirdetéseiben ezzel a műfajjal is gyakran hirdette magát:
Művészi gyermekfelvételek, szépek, elsőrangúak, olcsók, Vajda M. Pálnál
– olvashatta a közönség 1934-ben. Valószínűleg ezért ment el hozzá Révész Béla (1876–1944) író is, aki a lányát fotóztatta le Vajdával.
Vajda M. Pál: Révész Béla kislánya, é. n. (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
A szakmában ismert és elismert tekintélynek számított, amit egy 1937-es eset is jól mutat: a Petőfi Társaság egy levelet kapott, melynek írója azt állította, hogy a birtokába jutott egy 1844-ben Temesvárott készült, Petőfit ábrázoló talbotípia. A Petőfi Társaság két neves irodalomtörténésze – Császár Elemér és Pintér Jenő – mellett fővárosi fényképészek, így Koller utódjának, Szenesnek, dr. Gyulai Ferenc műegyetemi fotólektornak és Vajda M. Pálnak a véleményét is kikérte. Egy dologban mindenki egyetértett: a kép nem ábrázolhatja Petőfit. A fotós szakemberek egybehangzó véleménye volt, hogy a fotó nem lehet talbotípia, Vajda szerint pedig „a kép stílusa és technikája arra vall, hogy jóval a[z 18]60-as évek után készült, mert csak akkor kezdték alkalmazni a hátteret, viszont a kép hátterének stílusa francia munkára vall. Vajda M. Pál még kifejezte azt a gyanúját is, hogy a kép beöltözött fiatal férfit ábrázol, lehet, hogy valamilyen előadásról, de semmi esetre sem készült 1844-ben”.
Az 1940-es évekből két irodalmi vonatkozású képe ismert. Az egyiken ötvenéves érettségi találkozóján három társával együtt fotózta le a még ekkor is aktív Schöpflin Aladárt. A másik képén, amin Herczeg Ferencet a villája előtt örökítette meg, ismét bekúszott a politika: az író az épület falán lévő Mussolini-arcképre néz.
Vajda M. Pál 1945 áprilisának vége felé, hosszan tartó betegség után halt meg. Az 1918 és 1945 közötti magyarországi politikai fordulatokat jól mutatja, hogy míg Vajda Manó számára a Tanácsköztársaság idején a korábban szerzett baloldali kapcsolatok és pozíciók kamatoztathatók voltak, addig 1920-at követően korábbi tevékenységét hallgatás övezte, sőt, a Horthy-korszakban az általa szerkesztett albumot az „elkobzandó és megsemmisítendő kommunista, bolsevista és anarchista sajtótermékek” között tartották számon. Az újabb fordulat után, 1945-ben azonban már ismét meg lehetett említeni a baloldali múltat, sőt a Tanácsköztársaságot, illetve az akkor megrendezett május elsejei ünnepséget is. A Népszava Régi májusaink című cikkében érdekesen keveredik össze az 1919-es szerep az 1920 után felvett névvel, amikor az 1919. A vörös május kiadványt említik: „a fényképfelvételeket több fotóriporter elvtárs közreműködésével Vajda M. Pál végezte”.
Gáspár Balázs
Bibliográfia
Gáspár Balázs: Fotópropaganda Osztálytól az Operaházig – Vajda Manó, azaz Vajda M. Pál élete és munkássága. In: Fotóművészet, 2019/4.
Esti Hírlap, 1962. május 18.
Magyar Rádió Újság, 1928. január 22.
Magyar Szó, 2001. június 2.
Színházi Élet, 1927/29.
Tolnai Világlapja, 1935/41.
