A Petőfi Társaság utolsó évtizede (2.)
Dokumentumok a második világháborútól a Rákosi-korszakig
Az egykori Petőfi Társaság megszűnéséről, ezzel párhuzamosan a Petőfi Irodalmi Múzeum létrehozásához vezető kultúrpolitikai lépésekről ír Sulyok Bernadett, a PIM Kézirattárának főmuzeológusa. E heti bejegyzésünkben írása második részét közöljük, az első rész itt olvasható.
1946-ban a Petőfi Társaság újjáalakuló taggyűlésén Kállay Miklóst választotta új elnökévé.
Kállay Miklós író, a Petőfi Társaság utolsó elnöke (1945–1949), Vajda M. Pál felvétele (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
1946 márciusában tartott beszéde (gynsz.: 2006/82) egyrészt számvetés korábbi tevékenységükkel kapcsolatban, másrészt új feladatokat és célokat tűz ki a megváltozott társadalmi környezetben. A háborús front átvonulását Magyarország területén isteni sorscsapásként értelmezi.
„Mélyen megrendült lélekkel emelem fel szavam most itt Önök előtt, hogy a Petőfi Társaság felolvasó ülését több mint kétéves szünet után megnyissam. Két év magában véve nem olyan hosszú idő, főleg egy nemzedékeken felül álló társaság életében, mégis úgy érzem magam, mintha mindazok, akik ma itt összegyűltünk, végtelen távolból, az idők messze méhéből jöttünk volna és különös isteni csodának köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Hiszen valamennyien, hogy úgy mondjam, fedetlen fővel haladtunk át tűzesőkön, halálzáporokon és mindazokon a rémségeken, amelyekhez foghatókat alig álmodtak meg lázas látomásaikban olyan képzeletű költők, mint Dante. […]
Mindnyájunknak van sebe, mindnyájunkat ért veszteség. Megroskadva, félemedetten és kifosztva állunk itt mindnyájan. De mégsem egészen. Ha más nem, megmaradt a puszta életünk. Isten csodája, hogy élünk, de élünk és ez az élet kötelez. Megmaradt a hitünk és két munkás kezünk és alkotó akaratunk. És megmaradt még valami, a megpróbáltatások után bizonyára szennytől szabadultan, megedződve, megacélozódva, egy nagy belső erő, talán a legértékesebb ezen a világon: emberségünk.”
A megmaradtak kötelessége a Petőfi szelleméhez mint tiszta forráshoz való visszatérés.
„És megmaradt még mindnyájunknak egy drága, elpusztíthatatlan kincsünk, amelyen nem fog a halál diadala, nem fog a tűz és idő foga, mely elviselhetetlenül mindnyájunké, de elsősorban mi kell, hogy magunkénak valljuk és ez Petőfi Sándor költészete, Petőfi szelleme és Petőfi igazsága.
Kettős nagy érték ez. Érték kifelé, mert a legnagyobb, talán az egyetlen meghallgatásra találó szószólónk a nemzetek közvéleménye előtt. Petőfi neve még mindig csengést ad a hangjavesztett magyar névnek. Petőfiért, az ő nagy és tiszta szelleméért megbocsátanak nekünk valamit. Még mindig élő és el nem pusztuló aranyfedezete megfogyatkozott hitelünknek. Igazi nagykövetünk és úttörőnk a rideg testvértelenségben, amely a nagyvilágban körülvesz.
De éppen olyan, sőt talán még nagyobb belső érték. […] Ő az, aki csalhatatlanul megtanít, hogy kell magyarnak, hogy kell embernek és hogy kell igaznak lenni. […]
Viselős a világ s egy új rend születik s mint minden születés, ez sem történhetik fájdalom nélkül. Vajúdás, forrongás zavarai következhetnek, hogy lerázza magáról salakját a tiszta érc és szikrázó, izzó folyammal zúduljon azután az új medrekbe. […]
A múltat elvesztettük, egy nagy örökséget eljátszottunk, de a jövendő a mienk.”
A Petőfi Társaság a konszolidációs évek alatt megújult, 1947 márciusában Peterdi Andor vette át Komjáthy Aladártól a főtitkári tisztséget, személyében egy régen kivált tag került vissza. Peterdi először 1916-ban lett a társaság tagja, ám amikor 1920-ban a belső vizsgálóbizottság Babits Mihály és Móricz Zsigmond kizárására, Palágyi Lajos, Biró Lajos és Vértessy Gyula felfüggesztésére tett indítványt a proletárdiktatúra alatt tanúsított magatartásuk miatt, akkor kilépett.
A Petőfi Társaság 1948. április 11-én tartott centenáris tagválasztó közgyűléséről szóló titkári jelentésből (jelzet: V. 4561/20/44) kiderül, hogy a megalakuláskor 60 főben megállapított taglétszámot ekkor 100-ra emelték, a tiszteleti tagok számát pedig 15-ről 25-re. A korábbi 60 tagsági helyet mindenkor csak 59 taggal tölthették be, a 60. tagsági helyet betöltetlenül kellett hagyni, arra az esetre, ha egy olyan költői lángelme jelentkezik irodalmunkban, akit soron kívül választanak taggá.
Az üresen hagyott helyre Petőfi halálának 100. évfordulóján, 1949. január 9-én József Attilát posztumusz (!) választotta meg a társaság rendkívüli ülése (jelzet: V. 4561/20/2). Az indoklásból érzékelhető a szocialista realista kánon kibontakozása, a forradalmi költők kultuszának kialakítási szándéka, mely szerint Petőfit és József Attilát a világszabadságért folyó, az elnyomók elleni harc köti össze:
„[…] a mai napon betöltöttük és pedig azzal a költővel, akit életében sajnálatos módon nem ért ez a megbecsülés, de aki ezt méltán megérdemelte volna, mert költészetében legpregnánsabb kifejezője korunk forradalmi átalakulásának. Tragikus véggel fejeződött be még ifjú fizikai élete, de szellemi hagyatékával, költői alkotásaival a magyar halhatatlanok sorába emelkedett. Ezt a tagsági helyet eszmeileg ma betöltöttük József Attilával s nevét beiktatjuk Petőfi halálának 100. évfordulója emlékére nagy halottaink névsorába”.
A forradalmi költők panteonja 1949 márciusában válik teljessé, amikor Kállay Miklós elnök beszédében Petőfi mellett Ady Endrét méltatja mint szintén nagy társadalmi változásokat sürgető költőt (jelzet: V. 4561/20/31). Ady 1919-ben halt meg, így halálának 30. évfordulója egybeesett Petőfi halálának centenáriumával.
Ahogy létrejött az államszocializmus, mely több mint 40 éven át építette a marxizmus vágyott osztálynélküli társadalmát, a meg nem valósult kommunizmust, ahogy ritkult a levegő, szűkült a mozgástér a másként gondolkodók számára, úgy került egyre inkább háttérbe a Petőfi Társaság is. Hiszen az előző évi, kékcédulás választáson nyertes Magyar Dolgozók Pártja 1948-tól módszeresen haladva minden más pártot betiltott, minden civil szerveződést megszüntetett; mind az ipari vállalkozásokat, mind a mezőgazdasági tevékenységeket államosították, és minden osztályidegen elemmel leszámoltak. Peterdi 1949-ben még felháborodásának adott hangot a Petőfi Társaság méltatlan helyzete miatt egyik levelében, melynek címzettje Csillag Miklós, a Magyar Dolgozók Pártja Kultúrpolitikai Ügyosztály vezetője (Budapest, 1949. febr. 24., jelzet: V. 4561/51/1):
„Ha a Népköztársaságban lehet egy Petőfi tisztképző akadémia, ha lehet Petőfi rádió leadó, ha lehet Petőfi munkásdalárda – s ez helyén is van így –, akkor bizony nagyon visszás valami az, hogy a Petőfi Társaság, mely hivatva van magába tömöríteni a költő utódait, testvéreit, olyan keserves nehezen jut megértéshez”.
A nemkívánatossá válást jelzi, hogy sorra mondanak le tisztségviselői, az egykor meghatározó irodalomszervezők: Herczeg Ferenc 1948. márciusban kérte törlését a tagnévsorból (jelzet: V. 4561/32/1), Agyagfalvi Hegyi István 1948 októberében távozott a főtitkárhelyettesi posztról (jelzet: V. 4561/55/1), Kállay Miklós megromlott egészségi állapotára hivatkozva mondott le egyébként is lejárt mandátumú elnöki pozíciójáról, 1949 márciusában (jelzet: V. 4561/32/2), az ügyvivői feladatokat ellátó Voinovich Géza 1949. októberben mondott le másodelnöki tisztségéről (jelzet: V. 4561/45/3).
Két év szünet után, 1952. május 11-én, a Magyar Tudományos Akadémián újra taggyűlést tartottak, és Peterdi Andor főtitkár felolvasta a szervezet feloszlatását kezdeményező előterjesztését (jelzet: V. 4561/20/36). Ez a beszéd jól illeszkedik a korszak önkritikát gyakorló, nyilvánosan mellét verő, önostorozó, az új rendszer mellett hitet tevő retorikájába. Először felsorolja érdemeiket:
„[…] három említésre méltó eredményt kell e Társaság javára írni;
Az egyik: hogy összegyűjtötte Petőfi relikviáit; a másik, hogy nagy gonddal fölkutatta a költő kéziratait s minden rá vonatkozó irodalmat s azt megőrizte az utókor számára. A harmadik eredmény a Feszty-ház megszerzése, amelyet Petőfi Múzeummá alakítottak át”.
Aztán következik későbbi tevékenységük elítélő bírálata:
„A Társaság fiatalos és bátor irodalmi pretenziókkal indult 1876-ban negyven íróval. Ők voltak a kor fiataljai, de alig másfél évtized múlva kiderült, hogy sem nem fiatalok, sem nem újítók s még kevésbé képviselték abban az időben a haladó szellemet”.
Petőfi költészetét az új kultúrpolitikai kritériumok szerint értelmezi:
„[…] Petőfi ma már nemcsak a magyar nép költője, de mondhatjuk az egész világ proletariátusának, az új világrend valamennyi harcosának a harsány hangú énekese. […]
És ma, amikor a Magyar Népköztársaság kormánya gondoskodik arról, hogy hazánk minden egyes dolgozóját hassa át Petőfi szabadságszerető szelleme s úgyszólván lépten-nyomon találkozunk nevével, s szobrok százai, arcképek ezrei idézik elénk emlékezetét s szövetkezetek, mozik, kultúrházak viselik a nevét, valóban anakronizmus volna a Petőfi Társaság újból való felélesztése, amely tulajdonképpen az utolsó évtizedekben nagyon eltávolodott a költő világszemléletétől”.
Utolsó mondataival annulálja az egyesület tevékenységét:
„Tisztelt taggyűlés! Tudom, hogy nem mondottam újat a tények felsorolásával, s hiszem, hogy egyetértenek velem, ha azt mondom, hogy: sem a magyar kultúra, sem az írótársadalom nem vesztes azzal, ha kimondjuk a mai ülésen a Petőfi Társaság feloszlását”.
A társaság jegyzőkönyveit és egyéb okmányait, a tagok szépirodalmi munkáit az írószövetségnek ajándékozzák. Peterdi Andor hagyatékában fennmaradt a Petőfi Társaság törlése az egyesületi nyilvántartásból és a rendelkezés dokumentumainak átadásáról az írószövetség könyvtárának (II. Kerület Tanácsának Végrehajtóbizottsága, Budapest, 1952. júl. 9., jelzet: V. 4561/46/14).
Egy 1950. március 30-án kelt átvételi elismervény szerint az 1945 után a Petőfi Társaságnak adományozott, Petőfivel kapcsolatos dokumentumokat, műveket és relikviákat már Budapest Székesfőváros Múzeumainak Központi Igazgatósága, hozzá tartozó filiáléként a Petőfi Múzeum gyűjteményezte. Az igazgatóság székhelyeként az Egyetem utca 6., vagyis a mai Károlyi utca 16. szám alatti Károlyi-palota van megjelölve. A Petőfi Társaság gyűjteményének és a négy évvel később létrehozott irodalmi múzeumnak a története ebben az épületben már ekkor összeért. Az akkor még a költő teljes nevét viselő Petőfi Sándor Irodalmi Múzeumot Darvas József népművelési miniszter kezdeményezésére alapították 1954-ben, s rövid ideig székhelye a Bajza utca 39. (vagyis a Petőfi Ház) volt. A Petőfi Ház renoválására és új helyiségek kialakítására Kaesz Gyula építész készített terveket 1947-ben, ám ezek végül nem valósultak meg. Az épületet a Természettudományi Múzeum Embertani Tára kapta meg. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájának ad helyet.
A szocialista kultúrpolitika célja a három nagy forradalmi költő – Petőfi, Ady és József Attila – közös múzeumának létrehozása, így tulajdonképpen megvalósították a Petőfi Társaság 1949-ben szervezett ülésein megfogalmazott törekvést. A múzeum 1955-ben a József nádor téri Muráti–Teleki-palotába került, a Harmincad utca 2. szám alá, amely azonban nagyobb kaliberű irodalmi kiállítások megvalósítására nem volt alkalmas.
A Muráthy–Teleki-palota az 1950-es években (Forrás: Lugosi Lugo László szerk.: Megújulás – A Muráthy–Teleki-palota és a Crédit Lyonnais történetének összefonódása, Budapest, Crédit Lyonnais Bank Magyarország, 2003)
A Fővárosi Képtár képzőművészeti gyűjteménye egy részének az 1957-ben alapított Magyar Nemzeti Galériához csatolásával párhuzamosan került a Petőfi Irodalmi Múzeum a Károlyi-palotába. Bizonyos helyiségeit az 1996 és 2000 közt zajló felújításig továbbra is a Budapesti Történeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Természettudományi Múzeum használta.
A belvárosi Károlyi-palota 1960-ban (Fortepan/Bojár Sándor)
Sulyok Bernadett
