Puskás Dániel blogbejegyzésének első részéből megtudhatjuk, hogy Arany János 1877-ben írt, nagyvárosi témájú balladája, a Híd-avatás mennyiben rokon Baudelaire hasonló verseivel, hogy miben tér el a haláltánc műfajában megszokottaktól, s hogy miért állítható párhuzamba Heine és Goethe egy-egy versével, a Dalok könyvében található Álomképek egyik darabjával és a Halottak táncával. A második részben pedig a Híd-avatáshoz készült illusztrációk kerülnek majd a középpontba.

A Margit-sziget hídja, Pauer Géza rajza, 1899 (Vasárnapi Ujság)

Arany János balladája a tényleges cselekményt illetően pontos helyszínnel (Budapest, a Margit-híd közepe) és szinte pontos időintervallummal rendelkezik (1876. 04. 30. 24:00 előtt kevéssel – 1876. 05. 01. 1:00), mintha egy újságcikkben olvasnánk a helyszínelés részleteit. Ahogy Bori Imre is kiemeli, Arany szövegeiben megjelenik a nagyvárosi élet iránti érdeklődés, és bár nem olyan megszállott intenzitással, mint a kortárs Baudelaire-nél, de életképeiben ő is megjeleníti a társadalom szegény és gazdag rétegei közti gyors eltávolodást. Arany a városról szerzett tapasztalatait az utcákon és a ligeteken (Margitsziget) keresztül gyűjti, a szövegeibe pedig beszűrődnek a hétköznapi életképekből szerzett benyomásai, illetve az ezekhez kötődő nyelv és szókészlet, amit a Híd-avatásban is tetten érhetünk például a kártyások, szerencsejátékosok nyelvével. Arany megfigyelései kapcsán érdemes megjegyezni, hogy az Őszikék darabjaiban az idősödő szerző nézőpontja is megjelenik, hiszen sok esetben az elesettség, a kiszolgáltatottság irányítja figyelmét a leendő vers tárgyául szolgáló tapasztalatra, ahogy Péterfy Jenő írja: „tekintete is főleg oly jelenségeken akad meg, melyekben ez a hangulata [zárkózottság, melankólia] természetes visszhangra talál.” Erre az eszközre lehet példaként említeni az Ének a pesti ligetről című vers első strófájának végét:

Aranynál az Őszikék ciklus verseinek kapcsán felmerül az intimitás kérdése, ugyanis ezek közül a szövegek közül csupán néhányat közölt életében, a Kapcsos könyvként ismert gyűjtemény darabjait csak évekkel később, halála után közölte fia, Arany László. Péterfy Jenő úgy fogalmaz, hogy:

Ahogy Szilágyi Márton és Vaderna Gábor megjegyzi, érdemes arra figyelni, hogy ezeknél a szövegeknél Arany költészeti kísérleteket is folytat, illetve nem lehet teljesen egységes lírai szerepet felvázolni.

Arany János, 1880 (Fotós: Ellinger Ede; PIM)

Baudelaire-nél is megjelenik időnként a részvét a társadalom kiszolgáltatottá vált emberei iránt (például az Egy vöröshajú koldusleányhoz; A Hattyú című verseiben), azonban sok esetben ezek a leírások a társadalom hibás működésére reflektálnak, a groteszk és az abszurditás megnyilvánulásaként szolgálnak, a provokáció eszközeként. Ez az ábrázolásmód annyiban rokon Arannyal, hogy míg nála a világban helyét nem találó, magányos, idős ember kiszolgáltatottsága jelenik meg a vers tárgyaként szolgáló alakokban, elemekben, addig Baudelaire lírai énjénél szintén az otthontalan, az elmúlás felé haladó, önmagát felemésztő, a züllésbe menekülő költő alakja tűnik fel, ahogy A szegény anyókák záró strófájában írja: „Roncsok! testvér-agyak! örök, rokoni példák!” (Babits Mihály fordításában) Továbbá – ahogy Maurice Samuels is megjegyzi – az ő városról írt szövegei egyben illusztrációi, allegóriái is a III. Napóleon-féle rezsimmel és reformjaival kapcsolatos ellenszenvének.

A Margit-híd töltése a pesti oldalról, háttérben rózsadombi látkép, 1875 körül
(FSZEK, Budapest-képarchívum)

Lukácsy Sándor felhívja rá a figyelmet, hogy Aranynál a versben megjelenő szereplők mindegyike öngyilkos, ez pedig a haláltánc műfajában nem általános eszköz, hiszen a haláltáncszövegekben és -metszeken lévő halott alak pont a hívatlan vendég szerepét tölti be, Aranynak ebben a szövegében pedig a Jean Améry-féle értelemben vett meghívott halál jelenik meg. Érdemes megemlíteni Heller Bernát észrevételét, miszerint a szerzőnek alkalma volt a témáról két nevesebb kortársának öngyilkossága kapcsán is gondolkodnia, melyekből versek is születtek: Czakó Zsigmond halálára íródott a Czakó sírján, illetve Széchenyi István halálára a nagyobb lélegzetvételű Széchenyi emlékezete. Továbbá a Dunába ugrás motívuma is megjelenik az Öreg pincér című szövegében (1877):

Lukácsy Sándor megjegyzi, hogy Arany Híd-avatásában a haláltánc szövegét az adja, hogy az öngyilkosok elmesélik röviden haláluk okát, melyet ballada keretében tár elénk az elbeszélő. Heller Bernát itt megemlíti lehetséges párhuzamként Heine Dalok könyve című verseskötetéből az Álomképek ciklust, ennek is leginkább a nyolcadik darabja állítható párhuzamba az Arany-balladával. Heine versében a lírai én kedvesétől tart hazafelé, és éjszaka a temetőben megjelenik neki egy halott, néhai dalnok, kinek énekére köréje gyűlnek a szerelem szomorú halottjai, és elmesélik haláluk történetét, akik között mellesleg öngyilkosok is vannak (a magát szíven döfő színész, a mérget ivó diák, illetve valószínűleg az olló és tű áldozatává vált szabó is erre célozhatott), majd a cselekménynek itt is az egy órai harangszó vet véget, ahogy Goethe Halottak tánca, illetve Arany Híd-avatás című balladájában. Heine 8. álomképében is megjelenik a halottak részéről az óvatosság, amikor a halott dalnok szavára előbújnak a sírjukból: „Rajta, rajta! csak vigan / […] / Fel ma egyszer, fel vigan! / Hanem előbb – nézzetek szét / Nincs-e más itt közelünkben?” (Endrődi Sándor fordítása), ahogyan Aranynál is a Dunából

Hans Holbein: Haláltánc – A tengerész, 1526 (Cleveland Museum of Art)

A holtak részéről mindkét szövegben vidám, karneváli hangulat uralkodik, Heinénél egymást kommentálják, vezetik fel, amiben megjelenik a sajátos, groteszk világuk humora is, pl.: „A kar zajosan tapsolta, kaczagta, / Más ugrik elő most kifestve, kinyalva”, vagy „Az árnyak serege vadul közbe kaczag, / Jön most a hatodik, feje hóna alatt”. Aranynál ez a következőképpen hangzik, ahol a bizalmas hangnem is megjelenik: „Taps várja. – »Most a millióson / Van a sor: bátran öregem!«”, illetve nála az egyik esetben a halálugrás végét sem várják meg, már közben megjegyzést fűznek hozzá: „A többi sugdos: »a bolond!...«”, ez utóbbi megoldás pedig bizonyos szempontból párhuzamba állítható a Tengeri-hántással, ahol a szintén közösségben zajló történetmesélést időről időre megszakítják a közbeszólások vagy a környezetben történő eseményekre való reakciók. Aranynál is más-más módon, a társadalmi helyzetükhöz, foglalkozásukra, életükre reflektálva szólalnak meg a haláltánc egyes résztvevői. Heinénél az eklektikusságot fejezi ki, hogy az egyes megszólalók más-más versformában, más rímképlettel beszélnek. Goethénél ezzel szemben semmilyen párbeszéd nem jelenik meg, Elek Oszkár szerint ez fokozza a táncuk kísérteties és titokzatos voltát, és Baudelaire Haláltáncában is a versbeszélő monológja ezt a magányt és elidegenedést fejezi ki, ahogy a magában feltett kérdések megválaszolatlanul maradnak, és a halott is, akivel táncol, csak az ő monológja által szólal meg számunkra.

Hans Holbein: Haláltánc – A gróf, 1526 (Cleveland Museum of Art)

Aranynál a szereplők többnyire a modernizmus, az urbanizáció, az egymástól való elidegenedés folyamatainak áldozatai. A Lánchíd után avatott második híd nem a haladás felé vezető lehetőségként, a technika új vívmányaként jelenik meg, hanem a fejlődés kapcsán felmerülő vészjósló érzelmek és kétségek megtestesítőjeként; ahogy Földényi F. László írja, a versben lévő híd nem keletet köti össze nyugattal, hanem az életet a halállal, amit félig-meddig a Margit-hidat avató e világi körmenetének és az alvilági öngyilkosok táborának párhuzama is kifejez.

Der Totentanz, Zeichnung von Ernst Barlach, 1924 (wikipedia)

A Híd-avatással és a Párviadallal bekerült ugyan a nagyvárosi tematika a paraszti és a történelmi témájú Arany-balladák közé, azonban a nagyvároshoz kötődő besorolást kicsit megnehezíti a természetfeletti, a misztikum megjelenése. Bár a szellemi és az anyagi tér kölcsönhatása megjelenik ugyan, de a tényleges haláltánc az ifjú fejében zajló látomás kivetítéseként tűnik fel. Arany balladáit sokféleképpen lehet csoportosítani, ha Kappanyos alapján ezek közül az időrend szerinti felosztást nézzük, azaz a nagykőrösi és a budapesti balladák korszakát (eltekintve persze a korai, Nagyszalontán írt daraboktól), akkor az előbbiben történelmi témájú balladákat találhatunk (A hamis tanú; Rozgonyiné; Ágnes asszony; Török Bálint; V. László; Az egri leány; Mátyás anyja; Szibinyáni Jank; Hunyadi csillaga; Zách Klára; Bor vitéz; Szondi két apródja; Pázmán lovag; Both bajnok özvegye; A walesi bárdok), míg az utóbbiban nincsenek történelmi tárgyú művek, ezekben továbbá erőteljesebben jelenik meg a misztérium, illetve a lelki egyensúly megbomlása (Tengeri-hántás; Vörös Rébék; Az ünneprontók; Éjféli párbaj; Tetemrehívás; Híd-avatás; Párviadal). Kappanyos szerint megfigyelhető a nagykőrösi balladáknál, hogy többnyire van egy stabil, megingathatatlan erkölcsi értékrend, törvény, az ellene vétő személyek pedig elkerülhetetlenül elnyerik büntetésüket, míg a kései balladáknál nem lehet beszélni efféle biztos morális értékrendről. Az Őszikék korszak verseihez hasonlóan „szomorkás, rezignált bölcsesség jellemzi őket”, kilépnek a bűn és bűnhődés viszonyából. A Tetemrehívás esetén arra derül fény, hogy nem gyilkosság történt, hanem szerelmi bánatból elkövetett öngyilkosság (ráadásul itt Bárczi Benő érzelmi zsarolása is felvet kérdéseket). A Vörös Rébékben nem a bűnös bűnhődik, hanem az áldozat, aki bűnözővé lesz. A Tengeri-hántásban csak a tiltás jelenik meg, és az elhallgatás eszközével él, nem mondja ki az elbeszélő, hogy mi az összefüggés a titkos szerelemből elkövetett bűn és a szerelmesek halála között. A Híd-avatás haláltánc-jelenetében pedig minden szereplő áldozatként jelenik meg, ahogy a modern világban eltűntek számukra az erkölcsi értékrend biztos alapjai.

Puskás Dániel