A Petőfi Irodalmi Múzeum 2023-ban az Erasmus+ mobilitási program keretében szakmai látogatást valósított meg négy különböző országban. A szakmai utak célja nemzetközi példákon keresztül megismerkedni azokkal az inklúziót, hozzáférhetőséget és sokszínű közösségeket támogató gyakorlatokkal, amelyek választ adnak a múzeumok mai kihívásaira. A szakmai utakon különböző szakterületeken dolgozó kollégák vesznek részt, hogy az így szerzett tapasztalatok többféleképpen hasznosulhassanak a PIM munkájában. A németországi élményekről két blogbejegyzésben számolunk be: az első részben Török Dalma könyvtáros-muzeológus az út során meglátogatott három kulturális intézmény muzeológiai gyakorlatait tekinti át, míg a második részben Sóki Diána múzeumpedagógus a múzeumi tanulás ott látott lehetőségeiről, eszközeiről és tereiről ad számot.

 A marbachi Schiller Múzeum csarnoka (fotó: Sóki Diána, PIM)

A Német Irodalmi Archívum (DLA, Marbach) már a hetvenes években inspirációs forrásul szolgált a PIM számára, például a ma is érvényben lévő gyűjteményi tári struktúra kialakítása vonatkozásában. A német irodalom otthonaként aposztrofált intézmény muzeális és archiválási praxisának hitelessége ma legalább annyira erőteljes, mint egykoron lehetett. Például mindjárt abból adódóan is, hogy az említett funkciókat olyan épületegyüttesben látja el, amely a fizikai érzékelés közvetlenségének szintjén mutatja meg alapfeladatainak különbözőségét, ugyanakkor azok egymásrautaltságát. A DLA egyik, fizikailag is elkülönülő része a Modern Irodalom Múzeuma (LiMo). A földbe süllyesztett, ezért megfelelő hőmérsékletet biztosító kiállítási és eseménytérnek a természetes fényt megszűrő bejárati oszlopkonstrukciója azt mutatja meg, hogy a térrel való bánás hogyan szolgálhatja a látogatóknak a múzeumi közegbe nonverbális úton történő bevonódását, a ráhangolódást.

A marbachi hármas komplexum (fotó: Leo Baeck Institute)

A marbachi komplexum nullpontjának, az 1903-ban megnyílt, emlékház-megjelenésű Schiller Múzeum és a brutalista Archívum a kontrasztja pedig arra figyelmeztet, hogy az irodalmi emlékezet mindenkori jelenbeli formái/intézményei is elemei csupán egy történeti láncolatnak.

A frankfurti Romantika Múzeum (fotó: DRM)

A rájuk bízott hagyományhoz való viszonyulás architekturális tudatossága a többi intézményre is érvényes, amelynek működésébe alkalmunk nyílt bepillantani. A frankfurti Romantika Múzeum egy 18. század közepi lakóház (a Goethe-ház) – három eredeti lépcsőfokot leszámítva teljes – rekonstrukciójának és egy 2021-ben átadott, kifejezetten az új muzeális funkciók ellátása céljából ahhoz közvetlenül hozzáépített épületrésznek a hibridje, amely tehát több évszázadnyi emlékezeti praxis nyomait illeszti egymásba úgy, hogy mindenhol jelöli a találkozási pontokat – különbözőségüket is érzékelhetővé téve. A karlsruhei Művészeti és Médiaközpont (ZKM) esetében pedig azáltal válik hangsúlyossá a jelen, hogy a művészeti csarnok emblémájának tekintett – de a gerincét képező ipari emlékműhöz képest jóval későbbi keletkezésű, attól markánsan különböző – épületrész, a Kubus a bejárathoz van pozicionálva.

A karlsruhei Művészeti és Médiaközpont (fotó: wikipedia)

A memóriaintézmények feladatait és mozgásterét érintő szemléletváltás a német múzeumi szférában is érzékelhető, de nem rengette meg azt az alapvető meggyőződést, hogy a múltnak mindenkor van releváns mondanivalója a jelen számára. Inkább a muzeológiai közvetítésről – tehát saját szerepéről – alkotott képzetek változásából következik. A LiMo, a Romantika Múzeum és a ZKM kiállításai egyaránt arról tanúskodnak, hogy ez a „közbenjáró” funkció ma már nem tűnik el a bemutatott anyag mögöttesében, hanem éppenhogy nagyon karakteresen körvonalazódik, és az üzenet szerves részévé válik. A kulisszák mögé nyújtott betekintés ráébreszthet arra, hogy a forrása annak is színtiszta filológia, ami adott esetben interaktív, animált, képpé átfordított verzióban mutatkozik meg, s hogy az irodalomtörténeti érték időnként fordítottan arányos a fizikai megjelenés szerénységével (lásd pl. a legkisebb – egyszavas – Schiller-kéziratdarab kontextualizálását). De rávilágít arra is, hogy a tárgyiasult kulturális örökség hozzáférhetősége soha nem adódik magától, hanem muzeológiai munka eredménye, az teremti meg befogadásának feltételeit.

Kiállítás Marbachban (fotó: Sóki Diána, PIM)

Arra a kérdésre, hogy milyen rendszerben zajlik a DLA jelenleg közel másfél milliós nagyságrendű, Kafkától Celanig és Blumenbergtől Koselleckig terjedő állományának feldolgozása, a válasz: a Marbach-elv szerint. Ennek veleje, hogy nem valamiféle általános szabálynak van kötelező érvénye bármely állományegységre, hanem a leírási módszertant differenciálják a felmerülő sajátosságok függvényében. Ez mégsem jelenti, hogy a szempontok áttekinthetetlenek vagy következetlenek lennének. A rendezés elvei nem uniformizáltak, de digitálisan teljesen transzparensek. Megőrzik a korábbi paradigmák szerint rendezett állományrészek struktúráját, de megadják annak vázát az online katalógusban és kiegészítik az újonnan felmerült szempontokkal. Minden birtokukba került gyűjteményről áttekintő hagyatéki összefoglaló készül, amely kitér az állományadatokra (beérkezés éve, gyűjtemény darabszáma, feldolgozottsági foka, kutathatósági státusza), jelzi a műfaji-diszciplináris gyűjtőköri súlypontokat, tartalmazza a gyűjtő életrajzi alapadatait, a gyűjtemény bekerülés előtti sorsának főbb stációit, ha nem teljes állományról van szó, akkor közli a gyűjtemény többi részének ismerhető lelőhelyét. Ez a minuciózus feltárási rutin keresztkapcsolatokban bővelkedő, hálózatos gyűjteményi struktúrát rajzol meg és tesz hozzáférhetővé (digitálisan is), amely valóban organikusnak, elevennek mutatja az irodalmi emlékezet működését.

Török Dalma