Puskás Dániel blogbejegyzésének első részéből megtudhattuk, hogy Arany János 1877-ben írt nagyvárosi témájú balladája, a Híd-avatás mennyiben rokon Baudelaire hasonló verseivel, hogy miben tér el a haláltánc műfajában megszokottaktól, s hogy miért állítható párhuzamba Heine és Goethe egy-egy versével, a Dalok könyvében található Álomképek egyik darabjával és a Halottak táncával. Ezúttal pedig a Híd-avatáshoz készült illusztrációk kerülnek a középpontba: hogyan értelmezik a balladát Zichy Mihály, Buday György, Borsos Miklós, Hajnal Gabriella és Raszler Károly művei? A blogbejegyzésből arra is fény derül, hogy mi köze lehet mindehhez Mácsai István Pesti halál című festményének.

A Híd-avatás azt a hiedelmet eleveníti fel, miszerint a halottak éjszaka kibújnak a sírjukból, és táncot járnak a temetőben, melynek az egy órai harangszó vet véget, mint például Goethe Halottak tánca című balladájában, vagy a kakasszó, mint Petőfi János vitézének temetői jelenetében. A tragikusabb művekben ez a tánc azzal végződik, hogy a halottak vagy lidércek a szereplőt magukkal ragadják a halálba. Ezekre Kozáky István a „halott-tánc”, „halott-Halál”-tánc [!], „kísértet-Haláltánc” megnevezéseket használja, hogy a haláltánctól megkülönböztesse. A középkori, klasszikus értelemben vett haláltáncokban a Halál alakja táncba hívja az élőket rangra, nemre, életkorra való tekintet nélkül, így a teljes társadalom megjelenik, felvonultatva az egyházi és világi méltóságokat is. Az előző típusú történetekkel szemben itt megjelenik a morális tanítás gesztusa, hogy készülni kell a halál utáni számadásra, továbbá sok esetben erős társadalomkritika fogalmazódik meg. Aranynál ez a két típus keveredik: kapcsolódik a megelevenedő hiedelemhez, és megjeleníti a társadalom egy jelentős részét, továbbá megjelenít társadalmi rétegekhez kötődő problémákat is.

Zichy Mihály: Híd-avatás, 1892 (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)

A Híd-avatás központi szereplőjénél az egyedüllét és a közösség tagjává válás feszültsége jelenik meg. Pénzének elvesztése során a problémájával egyedül marad, azonban – mint magára maradt emberrel és lehetséges öngyilkossal – közösséget vállal vele „az öngyilkos tábor”. Zichy Mihály, aki sok Arany-balladához készített illusztrációt, az 1892-es művében ezt a finálészerű jelenetet ragadja meg, ahol jól láthatók a felsorolt szereplők a karneváli forgatagban. Elek Oszkár szerint ugyanakkor nem elég egyértelmű az ábrázoláson, hogy ez csakis egyetlen személy számára látható, érzékelhető, ahogyan például A walesi bárdok Edward királyánál az éji csendben a walesi lakoma hangja, vagy az V. Lászlóban a Hunyadiak árnya.

Bernt Notke haláltáncfreskója a tallinni Szent Miklós-templomban, XV. század vége (wikipedia)

A társadalom ábrázolására Madách Tragédiájában is a londoni szín vására volt alkalmas, illetve a kortárs Baudelaire a bált használta Haláltáncában. A középkori haláltáncokkal szemben lényeges különbség (gondoljunk például Bernt Notke XV. század végén készült haláltáncfreskójára a tallinni Szent Miklós-templomból), hogy Madáchnál és Aranynál szinte nincs is utalás a szereplők halottszerűségére, haloványságára vagy a testi bomlásra. Utóbbinál egyedül a „dúlt férfi váza” szöveghely utal erre, ez az alak pedig meg is található Zichy illusztrációján. Nem jelenik meg a tánc groteszk volta sem, amire Heinrich Knoblochtzer XV. századi heidelbergi haláltáncmetszeteinek első és utolsó jelenetében láthatunk példát.

Ez Goethe idézett balladájában (Mészöly Dezső fordításában) a következő módon hangzik:

Buday György: Hídavatás, papír, fametszet (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Buday György Arany több balladájához is készített illusztrációt, melyek 1933-ban jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában Kolozsváron. A Híd-avatáshoz készített fametszetén felülnézetből jelenik meg a Margit híd, s a híd közepe felé tartó szomorú vagy közömbös emberek menete, de nem derül ki, hogy a halottak világát láthatjuk, vagy az életben maradtakét, akik az öngyilkossá lett ifjú halálát fogadják így. Az a gesztus, hogy Buday a metszet műfajához nyúl vissza, azért is érdekes, mert ezzel a haláltánc-ábrázolások terjesztésének egy fontos eszközét idézi meg.

Borsos Miklós: Hídavatás, papír, tus (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A szintén több Arany-balladát illusztráló Borsos Miklós tusrajzán nem felismerhető a helyszín, az egyes alakok elmosódtak, és a nagyváros mozgékony, gyorsan változó légkörét próbálja ábrázolni, ahogy Arany Az örök zsidóban írja:

Ugyanakkor a Híd-avatásban is van nyoma ennek az ábrázolásmódnak, ahogyan a haláltánc egyes szereplői között egyre rövidülnek az átvezetők: először eltűnnek az öngyilkosok egymásra vonatkozó kommentárjai, reakciói, majd a vers elbeszélőjének közbevetései, mellyel felvezeti az újonnan megszólaló személyt, míg végül már csak egyes megnyilatkozások szerepelnek gyors egymásutánban, mint a vásári forgatagban. Ahogy a balladában szerepel: „Igy, s már nem egyenkint, – seregben, / Cikázva, némán ugranak, / Mint röpke hal a tengerekben”, illetve a továbbiakban így beszél a Dunába ugrókról: „Órjás szemekben hull e zápor, / Lenn táncol órjás buborék”. A kép alján látható az örvény, ami az ifjút magával rántja: „sűrübbé, sűrübbé / Nő a veszélyes forgatag: / Megérzi sodrát, hogy ragad. // S nincs ellenállás e viharnak, – / Széttörni e varázsgyürüt / Nincsen hatalma földi karnak. –”. A szöveg ezzel a motívummal a középkori haláltáncok hagyományába illeszkedik, ahol a Halál akaratuk ellenére idézi a táncba az egyes szereplőket, amiből nem tudnak kiválni, erre példaként lehet említeni egy spanyol haláltáncszövegből a Bíboros mondandóját (Orbán Ottó fordításában): „Aj Istennek Anyja, nem reméltem látni / ilyen táncot, mint ez, ahová most hívnak. / Szeretnék, ha tudnék, gyorsan továbbállni, / de csak reszketését érzem tagjaimnak.”

Hajnal Gabriella: Hídavatás, papír, rézkarc (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Hajnal Gabriella rézkarcán és Raszler Károly litográfiáján nagyjából hasonló jelenetet látunk: a hidat és az elmerült (vagy elmerültek) után gyűrűző folyót. Hajnal Gabriella képén több gyűrű látható, míg Raszler Károlyén csak egyetlen egy gyűrű, melynek közepén egy kalap úszik, ami nagy valószínűséggel a pénzét kártyán elvesztő fiúé lehet. Raszler képe azt az értelmezési lehetőséget kínálja fel, hogy a haláltánc a fiú látomásában történt, és ezt belső történésként értelmezzük, az öngyilkossága előtti belső vívódásként. Raszler illusztrációján jelenik meg legerőteljesebben a versben lévő fantasztikumtól való eltávolodás, ahogyan magányos, elégikus csendéletként ábrázolja a vers végpontját, ugyanis a Híd-avatásnak az elmagányosodás az egyik fő problémája. A ballada központi alakja egyedül maradt az anyagi problémájával, és végül a halálban is egyedül lesz.

Raszler Károly: Hídavatás, papír, litográfia, 1958 (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A középkori Akárki című moralitásjáték is azt jeleníti meg, ahogy az embert halálakor mindenki elhagyja, és egyedül az életében elkövetett jócselekedeteire számíthat. Érdemes megfigyelni ifj. Hans Holbein Imagines Mortis című sorozatába tartozó metszeteit, ahol a haláltánc résztvevőit nem az élők és halottak nagy menetében láthatjuk, hanem az egyes szereplőknek a halállal való találkozásai önálló képekként tűnnek fel. Egyes szereplők mások társaságában mutatkoznak (pl. a Pápa, a Császár), mások pedig egyedül (pl. a Nemes, a Lovag, a Gróf), azaz a társadalmat apró részleteiben, mozaikként tárja elénk, ahol az egyének is megjelennek; a sorozatban egyedül az ötödik képen található meg az összes halott csontváza, akik zenélnek és vigadnak. Holbein a szereplőket a korábbi haláltáncokhoz képest már nem mozdulatlan vagy táncoló helyzetben jeleníti meg, hanem a rájuk jellemző valós élethelyzetekben és társadalmi környezetben, továbbá a csontváz alakja is alkalmazkodik a szereplő tevékenységéhez, foglalkozásához. A szereplőket megszokott világi vagy egyházi tevékenységeik közben ábrázolja, melyet megszakít a csontváz megjelenése, azaz a halál borzalma.

Mácsai István: Pesti halál, 1978 (https://www.valaszonline.hu)

Raszler Károly illusztrációja bizonyos mértékig párhuzamba állítható Mácsai István 1978-as Pesti halál című festményével, melyet Mácsai személyes élménye alapján festett, ugyanis az Aulich utcai Spartacus presszóba tartva vette észre a csomagolópapírral letakart halott nőt a felsőtestére helyezett retiküljével. B. Nagy Anikó is kiemeli, hogy maga a kép a tragikum és a komikum határterületén egyensúlyoz, a ravatali portrék ikonográfiai ábrázolását eleveníti fel, ugyanakkor a rögtönzött megoldás láttán nem lehet nem érezni a szarkazmust is a tragikum mögött. Érdemes idézni az esemény kapcsán Mácsai 1978. szeptember 17-i naplóbejegyzéséből is:

Az elhunytat ábrázoló ironikus csendéletben (nature morte) ugyanúgy nem látunk többet az öltözékéhez kapcsolódó egy-két elemből, mint Raszler Károly illusztrációján, így személytelenné válik, és nehéz bármit is elképzelni a halott egyéniségéből. Azonban maga a halott látványa, kiszolgáltatottsága és magánya mégis részvétet ébreszt, hiszen bármelyikünk lehetne a helyében, és a halál állapota akár minket is hozhat ilyen kiszolgáltatott és kellemetlen helyzetbe, ahogy Kozáky fogalmaz: „A természetes ember ösztönszerűen érzi, hogy a halál az emberi méltóságot megalázza, érzi, hogy eredetileg csak az életre volt joga, és hogy a meghalás, a test elmúlása éppúgy ledönti bálványozott nagyságát, mint ahogyan a gyermeket megszégyeníti a dorgálás.”

Baudelaire a haláltáncot a társas érintkezés terébe emelte át, a tánc révén pedig a bál helyszínére. Madách konkrétabbá tette a londoni utcai helyszínnel, Arany János feldolgozásában pedig az az izgalmas, ahogyan még közelebb hozta az olvasóhoz a pontos budapesti helyszínnel, ami sokak számára megközelíthető és ismerős. Baudelaire és Madách feldolgozása is reflektált az elidegenedésre mint aktuális problémára, azonban Aranynál az öngyilkosság ilyen szintű tematizálására a haláltáncok terén kevesebb példa akad. Zelk Zoltán Teveháton című versét említhetnénk hasonló műként a szociális érzékenység terén a Tűzből mentett hegedű című kötetéből, mely versben megjelenik a szegényekből és kiszolgáltatottakból lett öngyilkosok „túlvilági Józsefvárosa”, és minden strófa végén megismétlődik a refrén: „örökétig szól a verkli –: / Szomoru vasárnap.”

Puskás Dániel