„Van-é jel síri fádon, / Mutatni, hol pihensz?” III.
Petőfi végórája, feltámadása a képzőművészet tükrében
A művészet már a reformkorban a nemzeti identitás alakításának, a közösség morális nevelésének fontos eszköze volt, s e tendencia további érvényesítői a romantika, majd a historizmus időszakában (az 1850-es évektől a század végéig) tudatosan vállalták fel a jelen számára mintát mutató nemzeti hősök megörökítését. Míg az ábrázolások eszköztárát az 1850-es évek végén s az 1860-as évek elején sallangmentes karakter jellemezte, mindez a század végére a hatalmi reprezentáció részévé válva kiüresedett, s immár csupán triviális utalások halmazából tevődött össze. E. Csorba Csilla eredetileg a PIM Studiolo sorozatának „Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!” címmel megjelent konferenciakötetébe írt tanulmányát olvashatjuk háromrészes blogbejegyzésben. A szerző alapos áttekintést ad arról, Petőfi halálának témája hogyan bukkant fel a hazai képzőművészetben közvetlenül a költő eltűnése utáni években, majd hogyan jelent meg a kiegyezést követő évtizedekben.
Szemlér Mihály rajza nyomán Suhajdy György: Petőfi halála, 1880-as évek, litográfia (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Petőfi halála a témája Szemlér Mihály és Suhajdy György műlapként terjesztett litográfiájának is, amelynek középpontjában a harcos katona-költő a valóságtól elrugaszkodott szituációban, csapatai élén látható, amint reménytelen, kiúttalan küzdelemben kardját kivonva, önfeláldozó bátorságból példát mutatva előre nyargal, előre a halálba. Ágaskodó lován élve látjuk, de a kép bal oldalán a túlerő már felsorakozott. A grafika felső harmadában középkori haláltáncokat idéző démonikus csontvázalakok tűnnek fel, hogy elragadják, magukhoz öleljék a harcos poétát. Az égi és földi szféra hagyományos kettéosztása és találkozása közvetlenül visszavezet a barokk csataképek hagyományához.
Franz Kollarž rajza nyomán J. Jost: Petőfi apotheosisa, 1870 körül, litográfia (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Franz Kollarž cseh származású osztrák grafikus Petőfi apoteózisa című szimbolikus erejű litográfiája a lét és nemlét, a földi lét és a halál utáni állapot kettősségét ábrázolja, a költő privát életének a közéletivel s a nemzet életével való összefonódásáról tanúskodik. Egy erdő mélyén, földön fekvő sírkövön a költészet számos ikonográfiai kelléke megtalálható: babérág, papírtekercs, kard és lant. A sír fölött a nemzeti géniusz egy fiatal lány képében őrködik, koszorút helyez a sírra, mögötte a felkelő nap fénye a remény szimbóluma. Petőfi és szülei már a felhők mögül nézik az eseményeket. Lent balra és jobbra szülőháza és halála jelenik meg kis médaillonban, középen a felirat:
„Jeltelen sírod csöndjét a nemzeti géniusz őrzi.”
Zichy Mihály: 1849, 1890 körül, ceruzarajz (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Madarász Viktor meggyőződése, elkötelezettsége Petőfi iránt leginkább Zichy Mihály – felejteni, megbocsájtani nem akaró, lázadó, kitartóan 48-as eszméket valló – szemléletével rokonítható. Zichy Petőfi költészetét szívből, átéléssel illusztrálta, s drámai lapokon fogalmazta meg azt a hiányt, amely a költő korai elhunytával számára kiáltó módon jelentkezett. Az Aradi vértanúk Albuma kiadását szervező Arad városa és az aradi Kölcsey-egyesület megbízásából két jelképes rajzot készített. Az 1849 címűn középen „Arad, Pest, Pozsony, N. Szeben” feliratú álló kőtömb (sírkő) látszik, előtte Petőfi élettelen teste terül el, jobb keze szívén, balja elpattant húrú lantján, fején babérkoszorú, mögötte gyászolók csoportja, fölötte Hungária alakja őrködik, aki kezét az Alkotmány tábláján nyugtatja. A háttérben felsejlik egy akasztófa sziluettje.
„Hány kardcsapás érhette a mi Petőfinket, mig halálosan találva lerogyott. Ugyanannyi fájdalmas csapás érintette nemzetünk szivét, de az a megnyugvásunk sincsen, hogy különlegesen az ő tetemét tisztelhessük”
– írja a festő a segesvári szoborbizottságnak 1897-ben.
A Petőfi-album (1898) számára rajzolt művön már a szoborrá vált, erőteljes kultuszát magáénak mondható költő büsztjét koszorúzzák, s három nőalak, a Sajtó, a Forradalom és Hungária veszik körül, Petőfit a mennyben a „lángelmék virtuális panteonja”, Homérosz, Dante, Boccaccio, Zrínyi, Csokonai és Béranger várja (Zichy Mihály: Petőfi apoteózisa, 1898, illusztráció). Ez a megközelítés a szellem diadalát hirdeti, Petőfi „a bukott harcból a szellem győzelmébe, a nemzetiből az egyetemesbe, a történelem aktualitásából az időtlenbe tart” – írja Király Erzsébet.
Zichy Mihály: A magyar nép, 1887, olaj, karton, Jókai Mór hagyatékából (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Zichy Mihály Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben című könyvsorozat fejezetképének szánta, de a hivatalos cenzúra többszöri átdolgozás után is elutasította A magyar nép című történelmi allegóriáját, amely a nemzeti függetlenség eszményét kérlelhetetlen kritikával képviseli: az Árpád pajzsra emelése és a Ferenc József megkoronázása című két jelenet között sűrítve lezajlik a magyar történelem összes tragédiája, a tatárjárás, a török harcok, Széchenyi öngyilkossága, a szabadságharc megtorlása. Pesszimisztikus ítélet kora felhőtlennek látszó légkörében. Az alkotmányosságot képviselő Deák Ferenc alakja mögött a szabadság jelképe, Petőfi lobogtatja a zászlót, alattuk, mellettük küzdelem és halál, mögöttük egy bitó figyelmeztet a politikai veszélyre. Zichy Mihály 1887-ben Szentpétervárról Jókai Mórnak írt levelében a jelenre és a múltra vonatkoztatott történelmi ars poeticáját világosan megfogalmazza:
„A népek sorsát kiemelő emlékezések eltérnek és eltérhetnek a jelenkori közélet, és Salon udvarias gyengédségű modorjától – de nem ítélhetnek meg ezeknek szokásos és elfogadott törvényei szerint. […] A sebek begyógyultak, de a sebhelyek láthatók, nincs is okunk ezeket eldugni.”
Az 1867-es kiegyezést követően a kormányok kultúrpolitikájában a művészet „államerősítő jellege” még nagyobb hangsúlyt kapott. A fennálló rend saját eszméinek hirdetőjét is látta a történelmi festészetben, utat nyitva a műfaj „alkalmazásának”, az állam művészi önreprezentálásának. A képes sajtó illusztrációin, mellékletein túl népszerű jutalomképek, emléklapok, műlapok formájában terjesztették az alkotmányos uralkodás eszméjét hirdető, történeti és művelődéstörténeti személyiségeket együtt bemutató ábrázolásokat, amellyel az állam és kultúra együttes virágzására emlékeztetnek a történelem kiemelt korszakaiban. A rendszer önreprezentációja, megerősítése a nemzeti közösség számára közérthető jelképek beemelésével történik. A Deák Ferenc kultuszával foglalkozó Cieger András következőképpen foglalja össze az állam és a kultuszok működési mechanizmusát:
„A modern politika által is előszeretettel alkalmazott mítoszoknak és szertartásoknak egyszerre lehet konzerváló és megújító erejük, azaz megerősíthetik a fennálló rendszerbe vetett hitet, növelhetik a társadalom lojalitását a hatalmi intézmények és az elit iránt, lecsendesíthetik az esetleges kételyeket az egyes kormányzati intézkedésekkel kapcsolatban, de egyúttal a jövőre nézve is felhatalmazást biztosítanak a hatalom birtokosai számára politikájuk további folytatásához.”
A kollektív skizofrénia jegyeit is olykor felmutató nemzeti emlékezeti diskurzusban egymás mellé kerülhetnek a szabadságharc tábornokai, a független felelős magyar kormány miniszterelnökét kivégeztető Ferenc József és a diktatúrát elutasítva tiltakozásként az örökös emigrációt választó Kossuth Lajos. Kísérletek történnek a Kossuth–Széchenyi–Deák triász megalkotására, a 48-as tábornoki kar összebékítésére, mindez Pannonia, Hungária istenasszony védőszárnyai alatt. Az 1880–90-es években, különösen a millennium körüli ünnepi pillanatokban keletkezett történelmi emléklapok ábrázolási sémája Petőfit majd minden esetben az elmúlt ezer év neves magyarjainak Panteonjába emeli. Az allegorikus történelemábrázolás ekkor még élő, beszélt és közérthető nyelv volt, megfejtése nem igényelt külön szótárt, magyarázatot. Petőfi fiatalsága révén a nemzeti múltat a jelennel összekapcsoló szimbólummá emelkedett, ennek egyik kifejtését éppen a segesvári szobornál elmondott beszédében Bartók Lajos nyújtja, aki szerint:
„Félszázad alatt – mintha egy évezrednyire távozott volna tőlünk. Vissza, Árpád seregébe. Mert az ő lelke viharzott át akkor a honfoglalók keblén. Még csak félszázadja – és már Isten, király, s az országok bírája, a történelem szentesíti a Ti küzdelmeteket, a szent háborút, a Te tollad és kardod munkáját.”
Kacziány Ödön rajza után kőre rajz. Lenz A. Nyom. „Steyrermühl”. Honalkotó Árpád vezér dicsőítése a honalapítás ezredik évfordulója öröm-ünnepén, 1896, színes litográfia (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
E gondolat fogalmazódhatott meg Kacziány Ödönben is, amikor a Honalkotó Árpád vezér (Emléklap a honalapítás 1000-ik évfordulójára) című munkáját alkotta. A lap középső részén Árpád vezér hatalmas szobra emelkedik, előtte a középpontban Petőfi áll szónoki pózban, körülöttük a magyar történelem nagyjai, Batthyány, Széchenyi, Deák, Kossuth stb.
A Kossuth Lajos halála alkalmával megjelenített emléklapon az oltárképek kompozíciós rendjét követve a halálos ágyon fekvő Kossuthot a térdeplő Hungáriával és a szárnyas géniusszal ábrázolják. Petőfi a kép bal oldalán a fiatalság, a harckészség őrangyalaként őrködik, jobb oldalon népi viseletben egy férfi és egy gyerek áll (Giehsz Alfonz: Emléklap Kossuth Lajos halálára, 1894, litográfia, Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Arcképcsarnok, ltsz. 76.246.). Az emléklapok hangulata felér egy örömódával, ez a felhőtlen eufória nemcsak a millennium, de a forradalom és szabadságharc 50. évfordulója tiszteletére kiadott lapokon is érzékelhető.
Bellony László: Talpra magyar! 1848. március 15., 1898, papír, olajnyomat (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Bellony László Talpra magyar!-ján Petőfi alakja áll a középpontban, mögötte a magyar zászló leng. Tőle balra lovon Damjanich János, mellette Batthyány Lajos és Bem József látszik, háttérben a magyar hadsereg katonái. Jobbra Klapka György és Kossuth Lajos, körülöttük a „magyar nép” szuronnyal, kaszával áll. A hat főszereplő előtt egy elszakított bilincs és egy kő fekszik, rávésve az emlékezetes dátum: 1848. március 15. A kép alatt a paszpartun a Nemzeti dal szövege olvasható.
Halász István tervezete szerint kiadja a Nemzeti Történelmi Képkiadó Vállalat: „1848. március 15.” A népszabadság félszázados ünnepe, 1898, papír, olajnyomat (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
„1848. március 15.” A Népszabadság félévszázados ünnepe címmel 1898-ban megjelentett nyomat naivitásával, giccsbe hajló motívumkavalkádjával olyan, mint egy operett fináléja: Petőfit a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, Kossuth Lajost a Cegléden elmondott toborzókörútján örökítették meg, középen az elmaradhatatlan Hungária fiatal, vonzó, életerős alakjával. A lap előterében, a századvégre jellemző öltözetben az eseményre emlékező, éljenző tömeg, parasztok és polgárok, nemesek állnak, akik heves kalaplengetéssel bizonyítják 1848 felejthetetlen emlékét.
Az allegorikus beszédmód az ezredfordulóra elvesztette igazmondását, korszerűségét és hitelét, a század utolsó negyedére a historizmus mintatára kánonná merevedett, múltidézése sablonossá vált, s a 20. századra kiszorult az alkotó és néző párbeszédéből. Az első világháborút követően a hazájáért életét áldozó katona, a hős új értelmezést nyert, mégis a 20. század történelmi viharai, s a nemzeti függetlenséget, a polgári demokratikus átalakulást veszélyeztető, diktatórikus rendszerek, háborúk, forradalmak idején a „Petőfi halála” motívum szimbolizálta a nemzetit és egyetemest, a forradalmárt, a magányos hőst, az elhagyottat, a „Szent Petőfi Sándort”.
„Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el,
porfelhőjüktől még az ég se látszik,
előttem Szent Petőfi Sándor gyalogol
a körtefától a kukoricásig.”
A 20. századi történelem traumatikus, sokszor reménytelennek tűnő pillanataiban a képzőművészek szívesen fordultak a költő egyértelmű jelképként használható figurájának ábrázolásához.
A profán szentté, örök fogódzóvá nemesült Petőfi alakjáról, haláláról, s annak a nemzet identitását erősítő hatásáról Csoóri Sándor esszéjében olvashatunk:
„[Petőfi] Halála mégsem a katarzist, hanem a legendát segíti megszületni. Alig van árulkodóbb mozzanata történelmünknek, mint hogy a nemzet még sokáig várja »legkisebb fia« visszatérését. A tragédiának hátat fordító tudat talán nem is őrá, de csodára s mesei végkifejletre várakozik. Önismeretem alapján azt mégis megkockáztatom, hogy a nemzetnek szinte kapóra jött Petőfi regényes pusztulása: önigazolást kereshetett benne, erkölcsi kárpótlást; a tömegsírokon is diadalt nyerő eszmék fölényét. Hogy a tragédia az eszményítés ilyen fokán eszközzé válik, s a szerencsétlenség újabb sorozatait készíti elő, nagyon kevesen gondolták végig.”
E. Csorba Csilla
Bibliográfia
Aradi vértanúk albuma, szerk. Varga Ottó (Budapest: Könyves Kálmán Magy. Irodalmi és Könyvkereskedési Részv. Társ., 1892).
„Bartók Lajos emlékbeszéde Petőfi segesvári szobrának leleplezési ünnepén, 1897. július 31-én.”, Vasárnapi Újság 44, 32 (1897): 522–523.
Cieger András, „Deák Ferenc írásban és képben: Miként ábrázolható a kiegyezés?”, Századok, 6 (2017).
Csoóri Sándor, „Egykor elindula tizenkét kőmíves”, in Nomád Napló (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1979), 137.
Király Erzsébet, „»Paolo és Francesca«: A Dante kultusz Magyarországon 1900 körül”, Művészettörténeti Ismertető 46, 1–2 (1997). Ld. E. Csorba Csilla, „A költészet apoteózisa”, in Az irodalom ünnepei: Kultusztörténeti tanulmányok, szerk. Kalla Zsuzsa, A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9 (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2000), 35–47.
Petőfi-album, szerk. Bartók Lajos, Endrődi Sándor és Szana Tamás (Budapest: Athenaeum k-(ny.), 1898).
Zichy Mihály levele Jókai Mórnak, Pétervár, 1887. febr. 6., OSZK Fond V/681. Ld.: E. Csorba Csilla, „Zichy Mihály rajzalbumát végig nézni valódi dobzódás”, in „Egy ember, akit még eddig nem ismertünk”: a Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai-gyűjteményének katalógusa: tárgyi hagyatéka; díszalbumok; képzőművészeti gyűjtemény; fényképgyűjteménye, szerk. E. Csorba Csilla, Kalla Zsuzsa, Benkő Andrea, Kovács Ida és Nyerges Gabriella (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2018), 180.
„Zichy Mihály levele Skariatin haláláról [Szentpétervár, 1897. júl. 26.]”, 1848–49. Történelmi Lapok 6, 15–16 (1897): 119–120.
