A művészet már a reformkorban a nemzeti identitás alakításának, a közösség morális nevelésének fontos eszköze volt, s e tendencia további érvényesítői a romantika, majd a historizmus időszakában (az 1850-es évektől a század végéig) tudatosan vállalták fel a jelen számára mintát mutató nemzeti hősök megörökítését. Míg az ábrázolások eszköztárát az 1850-es évek végén s az 1860-as évek elején sallangmentes karakter jellemezte, mindez a század végére a hatalmi reprezentáció részévé válva kiüresedett, s immár csupán triviális utalások halmazából tevődött össze. E. Csorba Csilla eredetileg a PIM Studiolo sorozatának „Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!” címmel megjelent konferenciakötetébe írt tanulmányát olvashatjuk háromrészes blogbejegyzésben. A szerző alapos áttekintést ad arról, Petőfi halálának témája hogyan bukkant fel a hazai képzőművészetben közvetlenül a költő eltűnése utáni években, majd hogyan jelent meg a kiegyezést követő évtizedekben.

Madarász Viktor: Petőfi halála (Hazám), 1875, olaj, vászon (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A 2000-es évek elején, az új évezredre készülés jegyében több országban rendeztek az európai nemzetek hőskultuszait, nemzeti mítoszait, legendáit bemutató kiállításokat, amelyeken a történelem fordulatait értelmező szövegek és tárgyak mellett a képek szerepeltetésének is jelentős szerep jutott. A forrásokat, irodalmi előzményeket összegző textuális tartalom és a választott képek egymásnak feleltek, jó példa erre a Magyar Nemzeti Galéria Történelem-Kép, szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon című, a történelmet, s a történelmi személyiségeket a magánélet, a hagyományközösségek és az állami reprezentáció szemszögéből értelmező nagyszabású tárlata. Témánk szempontjából említésre méltó az ezredforduló előtti évekből az 1987-ben Kölnben megrendezett Triumph und Tod des Helden. Europäische Historienmalerei von Rubens bis Manet című, illetve a Berlinben 1998-ban Mythen der Nationen. Ein europäisches Panorama címmel megnyílt kiállítás. E megközelítés folyatásának tekinthető a 2005-ben Sankt Pöltenben látható Lauter Helden című kiállítás, amelynek kiindulópontját 1848, illetve a Habsburg Birodalomban kitüntetett szerepet játszó Radetzky-kultusz jelentette. A teljesség igénye nélkül említést érdemel még a Nemzeti Galériában megvalósított XIX. Nemzet és művészet. Kép és önkép című tárlat, amely a nemzeti vizuális motívumkészlet és egy ezzel összefüggő jelentésrendszer kapcsolódását járta körül. A nemzeti narratívák feltárása és megjelenítése során „a dicsőség” kerettémák mellett a szenvedéstörténeteknek, a mártíriumoknak, s a hősi áldozatok felmutatásának is hangsúlyos szerep jutott. E kontextusból természetesen nem hiányozhatott a kollektív emlékezetben mindmáig erőteljesen jelen lévő 1848-as hagyomány, ezen belül a „Petőfi halála” téma sokirányú megközelítése sem.

Petőfi halála – még név nélkül

A magyar történelem elmúlt századaiban egy-egy neves személyiség halála, s annak körülményei nemcsak az érdeklődést, de nem egy esetben a gyanút, a kételyt is felébresztették, s a keletkező legendák olykor a megcáfolhatatlannak tűnő bizonyítékok ellenére is továbbéltek, terjedtek. Elég csak Zrínyi Miklósra, Széchenyi Istvánra, Teleki Lászlóra, Teleki Pálra gondolnunk, s az összeesküvés-elméletek egész sorát idézhetjük. A 2010-es évek elején például a történész szakmát is meglepte, hogy egy szájsebész és egy patológus kutató azzal a hihetőnek tűnő teóriával állt elő, miszerint a Csele-patak vizében a sorsfordító mohácsi csatát, 1526. augusztus 29-ét követő hetekben nem II. Lajos, hanem egy ismeretlen férfi holttestét találták meg, s helyezték sírba, királynak kijáró tisztelettel. S az elmúlt években nemcsak a király földi maradványai felett indult találgatás, hanem II. Lajos halála helyszínének és körülményeinek kérdése is vitákat generált (pl. hogy a súlyos páncélban leesett-e a lóról, vagy megfulladt a melegben, belesüllyedt az iszapba, megölték vagy elrejtették stb.).

1526-ban, közvetlenül a tragédiát követően kevés volt a szemtanú, de annál több korabeli személy nyilatkozott róla, s ezek a beszámolók többféle értelmezésre adtak később, s adnak mindmáig lehetőséget. A tankönyvekből, s a magyar történelmet bemutató képeskönyvekből az a kép tárul elénk, amelyet valós forrásokra támaszkodva Orlai Petrics Soma (1822–1880), majd Székely Bertalan (1835–1910) festőművészek örökítettek meg a 19. század közepén II. Lajos holttestének megtalálásáról.

Orlai Petrics Soma: A Mohácsnál elesett II. Lajos király testének feltalálása, 1851, olaj, vászon (Debrecen, Református Kollégium)

Mindkettőjük esetében a fiatal király csodás körülmények között – minden racionális megközelítés ellenére – épen maradt teste hófehér lepelbe vagy gyolcsba van takarva, rávetül a fény, míg az őt megtalálók, körülállók a sötétebben megfestett háttérben csoportosulnak. A Petőfihez barátilag legközelebb álló festő, Orlai igen korán, már 1850-ben foglalkozott e kép gondolatával, s az emberi fájdalomnak az európai művészetben ábrázolt legtipikusabb toposzát, a keresztlevétel és sírba tétel motívumát ötvözte A Mohácsnál elesett II. Lajos holttestének feltalálása című művén. A kép megfestésének ideája születhetett Petőfi Fekete-piros dal című versének gondolatából: „Hol lesz az új Mohács? ahol megint /lemegy / Majd a haza napja”, de leginkább a vers és a szabadságharc kudarcának traumája ötvözetéből. Orlai történeti forrásként Jászay Pál Pesten, 1846-ban megjelent könyvét, A magyar nemzet napjai a mohácsi vész utánt (Hartleben) használta.

Igen korai allegóriaként a fiatal király holttestét a kortársak közül többen, így Eötvös József, Toldy Ferenc is a még meg nem talált Petőfiével azonosították. E megközelítés nem állhatott távol a fiatal festőtől, Orlaitól sem, hiszen II. Lajost nem az addig ismert módon, páncélban ábrázolta, s nem véletlenül választott a nagy, konszenzusos történelmi személyek helyett fiatal, akár kétes megítélésű uralkodót festménye témájául. Műve a nemzethalál kérdésével foglalkozó kortársai közül többeket ösztönzött a Mohács-téma megfestésére, Orlai motívumválasztásához kiérleltebb formában Székely Bertalan II. Lajos holttestének megtalálása című képe áll közel.

Székely Bertalan: II. Lajos tetemének feltalálása, 1860, olaj, vászon (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)

Tíz évvel később

Az első „Petőfi halála” feliratot viselő ábrázolás az 1850-es évektől különösen nagy szerepet játszó képes sajtó egyik orgánumában, az Ország Tükre című lapban jelent meg 1863-ban. Az önkényuralom éveiben a forradalom és a szabadságharc emlékezete nyilvános fórumon nem jelenhetett meg, Petőfit ábrázolni felségsértésnek számított, ennek ellenére portréi itt-ott feltünedeztek. Az 1860 tavaszán bekövetkezett spontán tüntetés, a 48-as mártírokra való emlékezés, amelyet a karhatalom Forinyák Géza életét követelő módon letört, lendületet adott a következő március 15-ék megünneplésének, a nemzeti ellenállást felmutató néma tüntetések megszervezésének. A nemzeti közösség számára fontos volt a nemzeti függetlenségért harcoló, az önkénnyel szembeszegülő hős, Petőfi példájának felmutatása. 1860 októberében, bár mindaddig „tiltották a viszonyok”, a Vasárnapi Ujság szerkesztői rovatában Petőfi halála körülményeiről szóló cikksorozat indult el a kortársak, a még élő szemtanúk megszólaltatásával. Mint Pákh Albert szerkesztő írta:

E cikksorozatban mondták ki – cáfolva azokat a híreket, amelyek a segesvári csata után is látni vélték a költőt:

Jókai Mór versbe is szedte gondolatait A Petőfi-keresők címmel 1861-ben:

Petőfi halála. Lotz Károly rajza nyomán Marastoni József kőrajza, 1863 (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Az élénk, Petőfi eltűnéséről nemegyszer ellentmondó híreket felröppentő párbeszédbe robbant be 1863-ban Lotz Károly és Marastoni József egyszerű, mégis monumentális kőrajza, a Petőfi halála. Füves hegytetőn, hátát egy sziklának támasztva, széttárt karral, ég felé forduló arccal hanyatlik hátra az összehúzott köpenyt viselő fiatal férfi. Testét lábközéptől lepel, takaró fedi. Szemben vele, egy magasabb lapos sziklán, a költészet allegorikus nőalakja ül, leeresztett jobbjában törött lantot tart, baljával babérkoszorúját veszi le a halántékáról. Lobogó köpenye mögött a végtelen, kietlen táj látszik. A litográfia különlegessége, hogy a címében első alkalommal nevezi meg Petőfit mint elhunytat, Keserü Katalin megfogalmazásában:

A költő halálának feltételezett vagy valós terétől elidegenített helyszín, a klasszicizáló stílus, a piétákra emlékeztető kompozíció nyitotta meg a 19. századon végigvonuló Petőfi-allegóriák sorát, mely alkotásokon a harcban elesett szabadsághős, Petőfi halála egyben a nemzet halálát is szimbolizálta. Lotz Károly közeli nézőpontja, nyugalma, eszköztelensége a nézőt bevonja a kép erőterébe, a szakrális hangulat elemeli a valóságtól, s az élményt transzcendentálissá, egyben egyetemessé is teszi. E grafika a sajtó útján terjedt (Az Ország Tükre 1863/12. szám mellékleteként jelent meg), identitást teremtő, emlékezetet őrző szerepe különösen fontossá avatta. Nem véletlen, hogy a képhez magyarázatként csak ennyit fűzött hozzá a szerkesztő:

A Lotz-grafikán megfogalmazott képi gondolat több mint egy évtizeddel későbbi romantikus újragondolásának Madarász Viktor Petőfi halála. Hazám című festménye tekinthető.

E. Csorba Csilla