„Van-é jel síri fádon, / Mutatni, hol pihensz?” II.
Petőfi végórája, feltámadása a képzőművészet tükrében
A művészet már a reformkorban a nemzeti identitás alakításának, a közösség morális nevelésének fontos eszköze volt, s e tendencia további érvényesítői a romantika, majd a historizmus időszakában (az 1850-es évektől a század végéig) tudatosan vállalták fel a jelen számára mintát mutató nemzeti hősök megörökítését. Míg az ábrázolások eszköztárát az 1850-es évek végén s az 1860-as évek elején sallangmentes karakter jellemezte, mindez a század végére a hatalmi reprezentáció részévé válva kiüresedett, s immár csupán triviális utalások halmazából tevődött össze. E. Csorba Csilla eredetileg a PIM Studiolo sorozatának „Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!” címmel megjelent konferenciakötetébe írt tanulmányát olvashatjuk háromrészes blogbejegyzésben. A szerző alapos áttekintést ad arról, Petőfi halálának témája hogyan bukkant fel a hazai képzőművészetben közvetlenül a költő eltűnése utáni években, majd hogyan jelent meg a kiegyezést követő évtizedekben.
Révész Imre: Petőfi a táborban, vázlat, 1886 körül, papír, akvarell, fedőfehér (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
A nemzeti költőként tisztelt, a fehéregyházi csatában fegyver, ló és rendes egyenruha nélkül részt vevő, majd menekülő fiatalember utolsó pillanatairól csak töredékes visszaemlékezések maradtak fenn, így nem véletlen, hogy a halál pillanatának későbbi ábrázolása erősen a képzőművészek képzeletére volt bízva. A hazafiúi önfeláldozás példájaként számontartott halála, a megjósoltnak vélt, sorsszerű vég, holttestének eltűnése sok évtizeden át tartó lendületet adott a már életében megkezdődött kultuszának és a legendaképzésnek. A képzőművészet az 1860-as évek végétől kezdve nemcsak a gyorsan formálódó mítoszteremtéshez, a népmesei fordulatok kiszínezéséhez, majd a legendák Petőfijének megalkotásához járult hozzá, hanem az 1867 után kialakult dualista államberendezkedésben lehetőséget kínált arra is, hogy a fiatal költő alakja jellé váljon, s feltűnjön minden nemzeti történelmi tablón, és különleges szimbolikus erejével hatni tudjon.
A művészek egy része realista, hitelesnek tűnő eszköztárral ábrázolta a halál előtti napok, órák hősét: Révész Imre a katonák köréből kiváló, gondjaiba merülő költőt jeleníti meg, Hegedűs László pedig a szuronyerdővel egyedül szembeszálló, szinte emberfeletti bátorságot, erőt mutató hőst örökíti meg a Petőfi halála című képén. A művészek nagy része azonban allegóriává magasztosítja az alakját: a nemzeti Géniusz segíti, vagy éppen egy Angyal virraszt nemlétező sírja felett. Kultuszát nemcsak költészetének széles olvasóközönség általi ismertsége, hanem halálának a nemzet halállal összefonódó kettőssége is erősítette. A forradalom utáni és még évtizedekig tartó „minden elveszett” tragikus létélmény megtapasztalása a társadalmi nyilvánosság számára Petőfi vélt/várt feltámadásában, s majdani eljövetelében, vagy legalábbis az égiek közötti segítő angyalszerepének ígéretében nyert feloldozást. Ezt a nemzeti közösség által megfogalmazott vágyat idézik meg a grafikai lapokon, festményeken. A „Petőfi halála” téma toposzként funkcionál, hasonló értelmezésben jelenik meg majd a 20. század különböző időszakaiban is: a háborúk, forradalmak, diktatúrák idején a hozzá kapcsolódó rokon képzetek egyértelműsítik az egyéni áldozatvállalás és a nemzet sorsának összefonódását. E tanulmányban az első világháború időszakáig keletkezett művekre koncentrálunk.
Hegedűs László: Petőfi halála, részlet, 1899 körül, olaj, fa, (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár) Az eredeti mű tönkrement, 140 x 110 cm volt, ebből vágták ki Petőfi arcképét. A teljes festményt ld.: Petőfi-album: adatok, okmányok és képek Petőfi Sándor diadalútjáról, Budapest: Pesti Napló, 1908, 116.
A külföldi tanulmányok, s hangos párizsi sikerek után mint beérkezett festő tért haza 1870-ben a magyar történeti festészet egyik legnagyobb ígéretű alkotója, Madarász Viktor. Maga is részt vett a szabadságharcban, így hűen 1848–49 emlékéhez, a nemzeti függetlenség eszméjéhez, ő a magyar történelem idegen kéz által elesett vagy általuk küzdelembe kényszerített hőseit vitte költői módon, drámai erővel vásznaira. Zách Felicián, a Hunyadiak, Zrínyi és Frangepán történetei jelképes beszédük ellenére, vagy épp azáltal, a kiegyezés előtti években hatalmas mozgósító erővel bírtak. Madarászt itthon töltött első éveiben sok csalódás érte. Talán szabadságvágya kivetülésének, s Petőfi elsiratásának gondolata vezette 1875-ben, amikor egy nagyméretű allegorikus portrét festett Petőfi halála a csatatéren. Hazám címmel. A haldokló hős mint kerettéma az antik Haldokló gallus című szoborhoz vezethető vissza, s megtalálható a kortárs Izsó Miklós kisplasztikái között is.
Izsó Miklós Elesett honvéd, illetve Sebesült honvéd címet adott szoborterveinek, ezek közül a legkidolgozottabbat, amely 1864 táján készülhetett, Haldokló Petőfi címmel illették (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria). Izsó egy Sepsiszentgyörgyön felállítandó Honvédemlékműhöz készítette terveit, a zászlót halála pillanatában is őrző honvéd alakja egyetemes, és egy szubjektív élmény lenyomata is.
Már a kortársak által a mitikus erővel felruházott, életében fogalommá vált költő Madarász festményén magányosan, hideg sziklák között a pusztaságban leli halálát, körülötte az éggel határos természet harmóniája ellentétben áll a tragikus pillanat drámaiságával. Szétszórt papírok, versek, széttört kard, eldobott csákó – a katona és a költő attribútumai – hevernek körülötte. A póz teátrális: Petőfi szemét az ég felé emeli, lassan eltávolodik a földi régiótól, felmagasodik, s tartása, helyzete az égiek segítségét, a halhatatlanság ígéretét sugallja, utolsó vércseppjeivel maga elé a Hazám feliratot rajzolja. Analógiaként kínálkozik François Rude francia szobrász munkája, aki a sziklához láncolt Napóleon (halhatatlanságra) ébredését ábrázolja, ahonnan nem tud újra felemelkedni, s „halála az emberiségért hozott áldozattá nemesül”. Madarász festményének olvasatában Petőfi a hazájáért ontja utolsó vércseppjeit, halála a megváltó Krisztus áldozatát idézi. Ez az átvitt értelmezés köszön vissza Ernst Lajos gyűjtő, múzeumtulajdonos elképzelésében is, aki 1912-ben a Petőfi-gyűjteményét bemutató kiállítási terem falára egy keresztre feszített Krisztus szobrot helyezett el e Madarász-festmény közelébe.) A kép később, árverés útján jutott a Petőfi Ház tulajdonába. Ma a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdona. Ahogy Róka Enikő írja tanulmányában:
„ajtó felett kapott helyet Madarász Viktor Petőfi halálát ábrázoló népszerű festménye, melyen a költő utolsó leheletével a földre írja: »Hazám«. A másik falon e képpel egymagasságban, közvetlen közel egy keresztrefeszített Krisztus szobor volt a falra felerősítve. Ez utóbbi teljesen kilógott a következetesen tematikus termek rendszeréből, e helyen mégis kiemelt fontossága volt. Petőfi nemzetért hozott áldozatának Krisztus passiójával való analógiáját hangsúlyozta.”
A teremről készült fotó megjelent a Vasárnapi Újság, 1912. május 19. számában a 398. oldalon
A kép fogadtatása annak romantikus túlzásai miatt nem volt felhőtlen. Madarász a festményhez készült fejtanulmányra, amely a Nemzeti Múzeum tulajdonát képezi, rájegyezte, hogy ő személyesen is látta Petőfit Debrecenben – a személyes találkozás azonban nem erősítette a portré valósághűségét. A festő maga sem lehetett elégedett művével, mert többször visszatért annak megfestéséhez, az 1875-ös ikonikus képpel egy időben készíthette Ernst Lajos gyűjteménye számára a némileg eltérő, kicsavartabb testtartást felvett költő (borzongató) ábrázolását (Petőfi-album. Adatok, okmányok és képek Petőfi Sándor diadalútjáról, 79). E festmény alapján készülhetett az alábbi, ismeretlen szerzőjű olajnyomat.
Ismeretlen Madarász Viktor festménye nyomán: Petőfi halála, 1880-as évek, olajnyomat (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Miközben az akadémiai festészet képviselői, s a kritikusok is elvetették a Madarász-kép felfokozott, túlfűtött érzelmes beállítását, sikertelennek ítélték a festmény romantikus kompozícióját, a populáris művészet körében hatalmas pályát futott be. Másolták, kiegészítették. Petőfit fiatalították és öregítették, s ahogy a vándorfestők megalkották, olajnyomat formájában terjesztették. A 19. század végén, a Szent család és Krisztus az Olajfák hegyén című képek mellett a Madarász által elgondolt Petőfi költözött be a privát paraszti, polgári otthonokba, kiskocsmákba, intézményekbe, így a festő legismertebb képévé vált. Az alkotást a művész Kossuthnak is elküldte (feltehetően) olajnyomat formájában, aki tetszését fejezte ki, mert a kép nem a vonásokat, hanem egy eszmét testesít meg.
Madarász Viktor 1877-ben a Hontalan címmel Kossuth Lajost is megfestette egy Turin körüli magaslaton, amint gondolkodó pózban antik oszlopfőnek támaszkodik. Kalapján a gyász üzenetével fekete szalag van, kezében bot. Az egész képet, a lemenő nap által megvilágított tájat, a melankólia érzése hatja át. Érdekességként említhető, hogy az olasz egységmozgalom egyik szimbolikus őse, a nyelvet, kultúrát teremtő Dante hasonló kulisszát jelentő táji idegenségben, száműzetésben töpreng saját s népe sorsán egy, a 19. században hallatlan népszerű, ismeretlen festő által festett képen.
Jóval később, 1907-ben Madarász újra visszatért a „Petőfi halála” témához, s az alkotásának a Petőfi halála, Lidérc vagy Petőfi mint a szabadságharc géniusza címet adta (olaj, vászon, Rákospalotai Múzeum). A drámai hatású kép előterében sötétbe borult, éjjeli tájban, katonai öltözetben fekszik a halott költő, mellette kivont kardja hever. Arcát, fehér inggallérját, kezét, amellyel a „Szabadság” szót írta vérével a földre, hamar ellobbanó kis lidércfény világítja meg. Az utolsó pillanat, mikor a szellem még megnyilatkozott, de a lélek már távozni készült. (A távolodó kis fénycsóva a szabadság iránti reményvesztés szimbólumaként is értelmezhető.) Madarász a következetes függetlenségi elvek őrzőjeként, radikális demokrata elképzeléseivel élete végéig a Petőfi-téma rabságában maradt. Több festmény került ki keze alól, míg utolsóként, nem sokkal halála előtt egy nagyméretű vászonra vázlatosan vetette fel Petőfi vonásait, nyerítő, ágaskodó harci paripára ültette, kezébe egy vörös lobogót adott, mögé a helyzet drámaiságát fokozva, cikázó villámokat festett (Feltámadás. Petőfi lovon, 1913 körül, olaj, karton, magántulajdon). A sírjából fehér lovon előugrató, zászlót vivő Petőfi – mint a festő testamentuma, egy új drámai kor hírnöke, az első világháború előtt egy évvel keletkezett. Szimbolizmusba hajló stílusa, gondolatának korszerűsége egy új század gyermekévé avatja Madarászt.
E. Csorba Csilla
Bibliográfia
Basics Beatrix, „Petőfi halála: Madarász Viktor festménye”, Magyar Napló 9, 7 (1999): 19–21.
Goda Gertrúd, Izsó Miklós: 1831–1875 (Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 1993), 66–68.
Hofmann, Werner, A földi paradicsom, ford. Havas Lujza (Budapest: Képzőműv. K, 1987), 141.
Keserü Katalin, „Izsó és a nemzeti romantika”, in Hajdú-Bihar megyei Múzeumok Közleményei, 40 (Debrecen, 1982), 37–56.
Róka Enikő, „Ernst Lajos gyűjteménye és az Ernst Múzeum”, Budapesti Negyed 9, 2–3 (2001).
