Idén a PIM tudományos munkatársa, Owaimer Oliver nyerte el a legkiemelkedőbb 19. századi irodalmi témájú tanulmányokat elismerő Martinkó András-díjat. A kivételes elismerésben részesített dolgozat, amely a Studia Litteraria 2023/3–4. számában jelent meg „Szegény Sándor! Szegény Sándor!”: Petőfi emlékezete Arany János Emlények (1851−1855) versciklusában címmel, Oliver doktori disszertációjának egyik fontos fejezete. Az 1996-ban Martinkó András (1912–1989) irodalomtörténész emlékére alapított díj átadására 2024. október 4-én került sor, ahol a díjazott az alábbi beszédet mondta el.

Owaimer Oliver és a Martinkó András-díj

Tisztelt Kollégák, kedves Barátaim,

úgy hiszem, senki nem talál álszerénynek, ha azt mondom, gondolni sem mertem volna, hogy ilyen megtiszteltetésben lehet részem. Noha mindig igyekszem tudásom és képességeim legjavát nyújtani, a Martinkó András-díj mégiscsak az igazán kivételes szakmai eredményeket illeti meg. Álmélkodva és kissé zavartan fogadom tehát, hogy a díjazottak társaságában tudhatom magam – tanáraim, mestereim, szakmai mintaképeim között. Hadd oldjam hát némi önreflexióval ezt az igen megtisztelő, mégis kissé zavarba ejtő helyzetet, amit számomra a díjazotti szerep és e beszéd megtartása jelent.

Szeptember elején hívott föl Korompay János tanár úr, hogy gratuláljon, amiért idén én nyertem el a Martinkó András-díjat Arany János Petőfi Sándorra emlékező, Emlények című versciklusáról írott tanulmányommal. „Ezek szerint nem mondta el a Radnai Dani?” – kérdezte Korompay tanár úr, azt hiszem, a megilletődött hebegésemből érzékelve őszinte meglepettségem. Hát, nem mondta a Dani. Ha mondta volna, akkor már régóta lázasan dolgoztam volna e most elhangzó beszéden. Nem könnyű föladat ugyanis a korábbi díjazottak árnyékában bármit is mondani. Utánaolvastam az interneten: az elődeim szellemesen, kifinomultan, szakmailag is fölvillanyozó személyességgel beszéltek, mely szónoki színvonalhoz én aligha érhetek föl. Ráadásul mi újat mondhatna egy 29 éves, pályakezdő kutató Martinkó Andrásról az itt jelenlévőknek, akik nálam nyilván sokkal behatóbban ismerik személyét és munkásságát? Jó esetben elődeim ügyes kompilátora, a rosszabban pusztán kínos imitátora lehetek. És rontja a helyzetem, hogy ez utóbbi fordulatot is Laczkó András, a tavalyi díjazott beszédéből kölcsönöztem. Nem lehet újat mondani: rám már csak a – tudatos vagy öntudatlan – plagizátor szerepe marad.

Martinkó András a Budapest folyóirat 1984/4-es számárban (Csigó László felvétele, wikipedia)

S ha már plágium… Bátorít Martinkó Andrásnak egy Komlós Aladárhoz írott levele, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattára őriz. A megítélésem szerint rendkívül érdekes tudomány- és kultusztörténeti dokumentum, melyre a beszédemre lélekben készülve, a múzeum gyűjteményi adatbázisát céltalanul böngészve bukkantam rá egy ebédszünetben. A tartalma alapján úgy tűnik, a tanulmányomhoz képest valószínűleg kereken 50 évvel korábban, épp az 1973-as Petőfi-ünnepek évében íródott. A tintaírású levélben Martinkó sajnálatát fejezi ki Komlós Aladárnak, amiért nem segíthet neki egy 1948-ban megjelent, rövid Petőfi-esszé újraközlésében. S egyben elpanaszolja, hogy kollégái teljeséggel mellőzik szakértelmét a Petőfi-év tudományos munkálataiban, sőt, legutóbb már az Intézet dolgozóinak névsorából is kihagyták. (Azóta, mint látjuk, rangos irodalomtörténészi díj viseli nevét.) A levelet érdekessége okán akár teljes terjedelmében is idézhetnénk, én azonban most csak az első mondatokra szorítkozom, amely Komlós Aladár többek között Petőfi prózaírói munkásságának újraértékelését indítványozó esszéjéről szól.

Magával ragadó sorok. A nagy irodalomtörténész általam eddig nem ismert arcát mutatják meg. A kritikai kiadás és a prózai műveket tartalmazó kötet, a Petőfi prózaírói stílusáról szóló összefoglaló könyv, a Költő, mű és környezet című – akkoriban nem így nevezték, ma talán azt mondanánk: mikrotörténeti léptékű – tanulmánykötet és más Petőfi-tanulmányok, vagy akár a „földi menny” koncepcióját rekonstruáló Vörösmarty-elemzés máig evidens, természetes, nélkülözhetetlen munka a korszak kutatói számára. Rutinszerűen nyúlunk Martinkó életművéhez – mint szakirodalmi alaphoz – adatokért, gondolatokért. Ám az előbb idézett levél, melyben maga Martinkó is éppen idősebb pályatársa megkerülhetetlen hatásával vet számot, alkalmat kínál arra, hogy valamiképp kimozduljunk a mindennapokat átható, applikatív természetű, a múltbéli hagyományt naivan magától értetődően kezelő gyakorlatból.

A doktori disszertációmban – amely egyébként tegnap esett át a plágiumellenőrzésen – a Petőfi-emlékezet kezdeteinek alakulástörténetét vizsgáltam: azt az 1849-től 1864-ig terjedő, másfél évtizedes folyamatot, amely során Petőfi életrajza és irodalmi öröksége gyökeret eresztett a magyar emlékezetben. A Petőfi-emlékezet jelentőségét a kollektív emlékezet modern társadalmi rendszerben betöltött szerepe felől közelítettem meg, és a közös emlékezetünk formálásában főszerepet játszó, legfontosabb területeket vizsgáltam egy-egy nagy fejezetben: azaz a tudomány, a művészet és a tömegmédia korabeli Petőfi-képének formálódását. A „Szegény Sándor! Szegény Sándor!” Petőfi emlékezete Arany János Emlények című versciklusában című tanulmány ennek az átfogó munkának a záró fejezete, mely Arany első verseskötetében megjelent művét a sajtó kontextusában, a korszak Petőfiről szóló verseinek tükrében vizsgálja. A személyes és kollektív emlékezet ellentmondásos viszonyával, a privát gyász költői kifejezésének poétikai korlátaival és lehetőségeivel foglalkozik: pontosabban azzal a kérdéssel, hogy Arany János miként kísérelt meg valamiképpen lírai búcsút venni eltűnt költő barátjától. Úgy, hogy egyúttal távol is tartsa magát a Petőfi emlékezete körüli, méltatlannak érzett, sajtónyilvánosságban zajló csatározásoktól. Az érvelésem fontos pontja a vers ún. „mediális szituáltságának” hangsúlyozása, vagyis az az alapvető fölismerés, hogy az mű könyvben való megjelenése más értelmezési módokat tett lehetővé, mintha a sajtóban közölték volna. Úgy gondoltam, megállapításommal leginkább az irodalomtörténet-írás németországi eredetű, mediális fókuszú kultúra- és médiatörténeti érdeklődésű hagyományához kapcsolódom. Akkor még nem olvastam a fiatal Martinkó András Könyv és folyóirat, illetve Az Újság című esszéisztikus tanulmányát a Diárium 1944-es (!) számaiban, melyekben a szerző így fogalmaz a könyv és a folyóirat médiumában létrejövő szerzői szubjektumok különbségeiről:

Pontosan. Hiszen éppen ezt akartam én is megfogalmazni a tanulmány vonatkozó pontján. Hogyan is írta Martinkó a Petőfi-esszét olvasva? „Téged plagizállak. Persze kissé bő lére eresztve.” Na igen. S nemcsak az Emlények elemzésekor jártam öntudatlanul is Martinkó nyomában. A doktori értekezésem első nagy fejezete részletesen elemzi a modern szerző egyéniségének és életrajzának előtérbe kerülését, illetve annak későbbi kollektivizálódását, társadalmiasulását a 18–19. századi magyar irodalomban. Megállapításaimat egy kortárs angolszász kutató, bizonyos Julien North könyvére alapoztam. Csak néhány napja, épp e beszédre készülve bukkantam rá Martinkó András Irodalomszemlélet a központban és vidéken című esszéjére, amely még korábbi, mint az előbb idézett szövege, hiszen a Diárium 1942-es számában jelent meg. Az írás irodalomszociológiai vizsgálatokat kezdeményezve, ugyan nem hivatkozva rá, de kétségkívül a Horváth János-féle, íróra, műre és közönségre osztott irodalomdefinícióból indul ki – és kísértetiesen hasonló belátásokra jut, mint én. De említhetném akár Szörényi László 1979-ben készült, Jelenkorban megjelent beszélgetését, melyben Martinkó megfontoltan és körültekintően, de figyelemre méltó meggyőződéssel értekezik a világ megismerésének tudományos és szubjektívebb módozatairól, azok egyenértékűségéről, tudomány és művészet elkülönüléséről. Mely meglátás is – főként Jan Assmann és Niklas Luhmann tételeiből kiindulva – épp a doktori értekezésem egyik fontos szemléleti és szerkezeti alapját jelenti.

A díj Gulácsy-Horváth Zsolt szobrászművész munkája (wikipedia)

E ponton persze nem annyira a Martinkó-életmű aktualitását és időtálló érvényességét kívánom hangsúlyozni, s végképp nem az irodalomtörténet-írói hagyomány jelentőségéről szeretnék patetikus szólamokat előadni. A tanulságot inkább úgy vonnám le – legalábbis a magam számára –, hogy az irodalomtörténet-írói hagyományhoz való kapcsolódás élményét sokszor nem annyira a nagy tudóselődök szilárd tekintélye, a magnum opusok megkerülhetetlen fontossága, illetve az azokat ünneplő formális emlékezői gesztusok; hanem például egy véletlenül megtalált baráti magánlevél, egy-egy fiatalon közölt, bátor, esszéisztikus gondolatkísérlet vagy akár egy személyesebb hangvételű interjú, azaz a nagy életművek jelentőségéhez képest eltörpülő „kis formák” tudják fölébreszteni. Mintha erről árulkodna Martinkó András esete is, aki idősebb kollégája több évtizeddel korábban megjelent, rövidebb (s lássuk be: kissé obskúrus) Petőfi-esszéjét olvasva a már idézett módon összegezte saját hatástörténeti tapasztalatait: „Mindig megválogattam, kitől lopok.” 

Szerény igényű gondolataim végéhez közeledve hangsúlyoznom kell, hogy sokak munkája van e díjjal járó elismerésben. Az érdem nem csupán az enyém, hanem azé a közösségé is, amely körülvesz, s amelynek a támogatásával folytathattam a tanulmányaim és a kutatásom az utóbbi években. Mindenekelőtt hálával tartozom témavezetőmnek, Hász-Fehér Katalinnak, hiszen áldozatos figyelme, türelme, szigorú, de mindig jóindulatú értékelése, példamutatása kellett ahhoz, hogy megismerkedjem az irodalomtörténet-írás módszertani, szakmaetikai alapjaival. Nem lehet véletlen, épp egy Arany Jánosról szóló dolgozatom kapja ezt az elismerést. Legalább ennyit köszönhetek Szajbély Mihály tanár úrnak és a szegedi klasszmagyaros esték résztvevőinek. A hétről hétre tartott, oldott hangulatú műhelyszemináriumok hosszú évek óta fontos részei az életemnek, irodalomtudományos szocializációmnak – nem beszélve az azt követő esti sörözésekről. Természetesen a díjazott dolgozatról is szó esett Szegeden, ahol lényeglátó kiegészítésekkel, kritikus megjegyzésekkel, inspiratív kérdésekkel gazdagodtam. Illendő volna név szerint említenem e társaság tagjait, a kimerítő fölsorolás azonban sajnos (vagy épphogy szerencsére?) túl hosszúra nyúlna. Köszönöm Milbacher Róbertnek is, hogy közlés előtt ő is átolvasta a tanulmány kéziratos változatát. Emellett külön köszönöm Radnai Dánielnek, barátomnak és bizalmasomnak, aki azokat az ötleteimet, gondolatkísérleteimet is kénytelen meghallgatni – a nap bármely órájában –, amiről ő már tudja, hogy másnapra úgyis elvetem őket, hiába próbálna ennek az ellenkezőjéről meggyőzni. Köszönet jár a debreceni Studia Litteraria szerkesztőinek is: tudom, nem a legegyszerűbb a velem való közös munka, de ők még az első szerkesztői körök után is megengedték, hogy belenyúljak a szövegbe. Végezetül köszönöm az Irodalomtudományi Intézetnek a díjat és az elismerést!

Owaimer Oliver