Kovács Ida művészettörténész blogbejegyzésének első részében egy nemrégiben felbukkant dagerrotípia azonosítására tesz kísérletet, aminek eredményeként kétséget kizáróan bizonyítja be, hogy az árverési tételen szereplő férfi nem más, mint Petőfi Sándor barátja és pályatársa, Vachott Sándor reformkori költő. Ezt követően már csak a dagerrotípia keletkezési idejének meghatározása van hátra, amelyre a folytatásban ugyancsak sor kerül majd.

Vachott Sándor (1818–1861) neve ma már szinte csak az irodalmárok számára cseng ismerősen, pedig a reformkorban a nagy jövő előtt álló költők között tartották számon. Dalai, elégiái az almanachlíra, a családi költészet körébe tartoznak. Mire 1846-ban napvilágot látott első verseskötete, népszerűsége a delelőjén járt, s nem utolsósorban magáénak mondhatta a nála fiatalabb, de pályáján már átütőbb sikereket elért Petőfi Sándor barátságát is. 1842-ben a Kisfaludy Társaság tagja, 1843-ban pedig a Magyar Tudós Társaság levelező tagja lett. Ugyanebben az évben komoly szerepet vállalt a pozsonyi országgyűlés idején megismert, akkor húszesztendős, nyomorgó Petőfi anyagi támogatásában, s több ízben hosszú heteken át látta vendégül házában, Pesten is, vidéken is. Tehetős birtokos nemesi famíliába született, amely rokonságban állt a Kossuth családdal, jó iskolákba járt Eperjesen, ügyvéd végzettséggel rendelkezett, és nősülése révén még a korábbinál is kiterjedtebb irodalmi kapcsolati hálóra tett szert, hiszen Vörösmarty Mihálynak és Bajza Józsefnek is sógora lett, mivel feleségének, Csapó Máriának anyja Csajághy lány volt: testvére Csajághy Laurának (Vörösmarty feleségének) és Csajághy Júliának (Bajza nejének).

Vachott Sándor, Csapó Mária és Petőfi Sándor (ismeretlen alkotó), 19. század (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

1845 februárjában a Pesti Divatlap mellékleteként megjelent Barabás Miklós Vachott Sándorról készült litografált arcképe, amelyet – felesége emlékiratainak tanúsága szerint – hamar elkapkodtak a lap olvasói, elsősorban a hölgyek. Vachott ugyanis nem csupán ígéretes, a Pesti Divatlap (amelyet öccse, Vahot Imre szerkesztett) és az Athenaeum köréhez tartozó költő, de jóképű, szép szál férfi hírében is állt. Vachott Sándorné visszaemlékezéseiben gyengéd szeretettel idézi meg fiatal férje alakját:

Barabás Miklós: Vachott Sándor, litográfia, 1845 (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Vachott litografált arcképe része volt a nemzeti érzés ápolását célzó, Vahot Imre és lapja által kezdeményezett Nemzeti Képcsarnok című sorozatnak, amely neves írók, színészek, zeneszerzők litográfiáit tette közzé. A vállalkozás az ábrázoltak imázsépítését is szolgálta, de üzletet is jelentett. A kőrajzokat hirdetésekben reklámozták és a pesti műárusoknál lehetett megvásárolni, mappában, valamint laponként.

A dagerrotípia feltűnése

Amikor 2019 decemberében a budapesti Központi Antikvárium árverési katalógusában felbukkant egy dagerrotípia, amely mellett egy elsárgult borítékon Vachott Sándor neve szerepelt, az örömteli csodálkozás első percei után, amit egy ilyen ritka magyarországi ősfénykép felbukkanása okoz, joggal vetődhetett fel a kérdés, hogy a kép csakugyan őt ábrázolja-e. Vajon felismerhető-e az ezüstözött rézlemezen látható alakban ugyanaz az előnyös külsejű fiatal költő, akit a Barabás-litográfiáról ismerünk, illetve akit Vachottné emlékezete őriz? A Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai számára, akik érdeklődni kezdtek a fénykép iránt, komoly felelősséget jelentett, hogy miként döntsenek a kép megvásárlásával kapcsolatban. Míg a litográfiát igen, a ritka ősfényképet a feleség memoárja nem hozza szóba. Mind az ábrázolt személy megnyugtató tisztázásának időigényessége, mind pedig a dagerrotípia borsos kikiáltási ára olyan tényezőknek bizonyultak, amelyek végül nem tették lehetővé, hogy az intézmény az árverésen vételi szándékkal álljon elő. Szerencsére a dagerrotípiára nem akadt vevő, így néhány hónap múlva lehetővé vált, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum a fényképet az árverésre bocsátó tulajdonossal, Borda Márton Áron antikvárius-fotógyűjtővel (nevét szíves engedélyével hozzuk nyilvánosságra) tárgyalásokat folytasson, és körültekintő agnoszkálást követően az ősfényképet a kölcsönösen kialkudott áron megvásárolja. A fotó 2020.611.1. leltári számon került a PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótárának gyűjteményi nyilvántartásába.

A lemez mérete szinte megegyezik az ún. negyedlemez (11×8 cm) dagerrotípia méretével: 10,7×8 cm. Anyaga: egyik oldalán ezüstözött rézlemez, sarkai 3–3 mm szélességben lecsapottak. Bal felső sarkában fémjel, azaz ötvösjegy: „30 M”, az M alatt egy pont. Jelentése: a lemez tömegének 1/30-ad része ezüst. (Az alig kivehető fémjel felfedezését és értelmezését Flesch Bálint fotókonzervátornak, fotósnak köszönhetem.) Állapota: körben beszűrődő sötétbarna, beljebb rozsdaszínű oxidáció, a kép felső részén kékes, szivárványos, foltos-fátyolos bevonat.

Vachott Sándor dagerrotípiája (ismeretlen felvétele; PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A felvételen egy harminc év körüli fiatalember ülő, háromnegyed alakos, a nézővel szembetekintő portréja látható. Az alak átvetett lábakkal egy oldalra elfordított széken foglal helyet, enyhe kontraposztban, felsőtestének arányai magas férfi benyomását keltik. Jobb karjával a széktámlára támaszkodik, kézfeje lazán lecsüng. Bal karját behajlítva combján nyugtatja, s kezében, mutatóujja és középső ujja között lábára fektetett fehéres színű pipaszárat tart. Ruházata: világos nadrág, hosszú, sötét, galléros, elöl szétnyíló, télies köpeny, mely alól kockás mellény és a nyaknál fehér, álló inggallér tűnik elő. Mindkét kézfej gyűrűsujján aranygyűrű vehető ki. Az ábrázolt a kamerával szembenéz, tekintete szelíd, mégis magabiztosságot sugall, arca ovális, orra keskeny, hosszúkás, homloka magas; hátrafésült, összetapasztott, felmagasodó haja sima és dús. Bajuszt és ritkás, kissé bozontos kecskeszakállt visel. Jó képminőségben készült, rutinnal beállított, a teljes képfelületet esztétikusan betöltő, átlósan megszerkesztett kompozíciójú fénykép van előttünk, amely nem amatőr dagerrotípista kezére vall.

Ahhoz, hogy a PIM 2020-ban úgy döntsön, hogy megvásárolja az árverésről visszamaradt ősfényképet, el kellett dönteni, hogy a képről Vachott Sándor tekint-e ránk. További kérdésként vetődött fel az is, hogy a dagerrotípia mikor és milyen indíttatásból vagy alkalomból született, ki lehetett a készítője, és mi módon, kinek a birtokában maradt fenn az elmúlt több mint 170 év alatt. Talányok vártak tehát megfejtésre.

Csakugyan Vachott Sándor látható az ősfényképen?

A kérdés megválaszolását szokatlan módon a kép előkerülésének történetével érdemes kezdeni. Az árverésen megjelenő dagerrotípiához egy megkopott sárgásbarna boríték tartozott – ebben tárolták –, amelyen középen aláhúzott, fekete tollal írott szöveg áll: „Vachott Sándor arcképe. / Eredeti daguerrotipia a fényképezés feltalálásának első időszakából. (Ezüstözött rézlemezen higanygőzökkel előhivott pozitív kép.) Méret 8×11 cm.” A felirat mellett balra kék szegélyű kis ragcímke található sorszámmal: „661.” Az eladó közlése szerint a gyűjteményi boríték és a rajta olvasható kézírás az előző tulajdonostól, Vasberényi (Vasinka) Géza (1894–1981) dunavecsei gyűjtőtől származik. Az értékes ősfénykép még Vasberényi életében Borda Lajos antikváriushoz került, s tőle ajándékképpen jutott fia, Borda Márton Áron birtokába. Vasberényi kézírásának eredetiségéről úgy tudtunk megbizonyosodni, hogy az összevethetőség kedvéért a tulajdonos-eladó több kézírásos dokumentumot is mutatott, amelyek a Petőfi-gyűjtő kezétől származtak, s amelyeken szintén ugyanilyen sorszámozott ragcédula volt látható.

Vasberényi Géza autográf rájegyzése a dagerrotípia hátoldalán (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Annak megerősítéséhez, hogy csakugyan Vachott Sándorról készült-e a dagerrotípia – azontúl, hogy Vasberényi neve szinte garancia volt –, kézenfekvőnek látszott összehasonlítása a költőről 1845-ben közzétett litográfiával. A kőnyomat (az összevetéshez a PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótárának példányát használtuk: Ltsz. 57.187.1., alább tükrözve is közöljük, hogy az összehasonlítás könnyebb legyen) fotelben ülő fiatal férfit ábrázol, alig húszévesnek gondolnánk, jobb háromnegyed fordulatban látjuk. Ruházata: nyitott, sötét, gombos, galléros, ujjaknál zsinóros kabát, alatta begombolt, galléros mellény, amely alól kilátszik fehér inge, a nyakrésznél sötét csokornyakkendővel. Mindkét karját a fotel karfájára támasztja, kezét ölében nyugtatja. Arca ovális, szeme világos, szelíd tekintetű, ritkás rövid bajuszt és körszakállt visel, haja bal felé elválasztott, füléig érő. Vachottné visszaemlékezésében a metszetkép szétkapkodását említve azt írja, hogy „arcképét huszonhárom éves korában egyik szépirodalmi lap kiadta”. 1845-ben Vachott nem huszonhárom, hanem huszonhét éves. Barabás bizonnyal kissé megfiatalította és eszményítette a költőt, amely jól illeszkedett mind biedermeier költeményeihez, mind pedig a kor esztétikai elvárásaihoz.

Barabás Miklós Vachott Sándorról készített litográfiájának tükörképe (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Ami a dagerrotípiát illeti: öntudatosabb férfit mutat, mint a metszet, arca teltebb, egyben életközelibb, nyersebb, alakja pedig kissé testesebb ember benyomását kelti. Ezzel együtt a kőrajz és a dagerrotípia által láttatott arc szembeszökő hasonlóságot árul el, ha összevetjük az ábrázolt arcának arányait, illetve homlokának magasságát, a szemöldök és a szemek formáját, a tekintet szelídségét, szinte ártatlanságát, ezenfelül az orr formáját és hosszát, valamint a száj puha tartását. A hasonlóságokat számítógép segítségével is vizsgáltuk, és arra az eredményre jutottunk, hogy ugyanannak a személynek az ábrázolásáról van szó. A nyilvánvaló különbségek leginkább a frizurában és a szakállviseletben, illetve az életkor különbözőségében érhetők tetten. A kőmetszeten elválasztott haj a dagerrotípián hátra van fésülve és zsiradékkal van fixálva, a körszakáll helyett pedig ritkás kecskeszakállt látunk. Az öltözék, természetes, hogy megváltozott.

Kovács Ida