Mi szép, mi szép, mi szép / A mi föladatunk! (1)
Petőfi Sándor színészi működésével kapcsolatos dokumentumok a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményeiben
Petőfi Sándor színházzal, színészettel kapcsolatos viszonyáról olvashatunk (a Petőfi Irodalmi Múzeumban fellelhető, vonatkozó dokumentumok alapján) Dr. Csiszár Mirella, a PIM Könyvtárának főmuzeológusa bejegyzésében. Írásának első részéből a költő vándorszínészként alakult pályájáról tudhatunk meg többet.
Petőfi mint színész, Ismeretlen olajfestménye, 1843 körül (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Petőfi Sándor 1844-ben, a Nemzeti Színház évkönyvében megjelent, Színészdal című verse a színészet uralmát hirdeti a többi művészeti ág felett. Bár a költő életében egyetlen későbbi kötetébe sem vette fel e költeményét – magyarázható ez mind a színészettel, mind a drámaírói tevékenységgel kapcsolatos keserű tapasztalataival –, a Színészdal a későbbiekben nagy népszerűségnek örvendett, volt idő, hogy a színművészeket képző felsőoktatási intézményben nem nyitottak meg és nem zártak le tanévet anélkül, hogy a verset el ne szavalták volna. Petőfi értelmezésében a színész teszi ki a pontot a drámaíró műve végére, hiszen a homályosan megfogalmazott sorokat élettel tölti ki. Hasonló teendője van a muzeológusnak is: feladata nemcsak megőrizni a múlt tárgyait, dokumentumait, hanem értelmezni a jelentőségüket, megfejteni az összefüggéseket, élővé tenni a holt anyagot.
E rövid írás is erre tesz kísérletet, bemutatja és összekapcsolja a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött színészettel kapcsolatos Petőfi-dokumentumokat, melyeknek egy részét a Költő lenni vagy nem lenni című állandó kiállítás látogatói maguk is tanulmányozhatták az első teremben található, három havonta váltakozó tartalmakat mutató vitrinfiókokban.
I. A vándorszínész
Petőfi 1835 őszétől 1838 augusztusáig az aszódi evangélikus gimnázium diákja volt. A hagyomány szerint 1835 őszén Petrovics István azzal indokolta meg az iskolaváltását Koren István aszódi professzornak, hogy fia Pesten, a színházak körül ólálkodott. Tudjuk, hiszen Petőfi maga is megírta, hogy Aszódon ismét megmámorosította egy vándortársulat városban való vendégszereplése. Bár a gimnazistáknak tilos volt az előadások látogatása, az ilyesfajta szabályokat szívesen kijátszó tizennégy éves diák biztosan megnézte a Balog István (1790–1873) vezette társulat előadásainak valamelyikét a vendégfogadó nagytermében.
Balog István vándortársulata 1837. május 30-tól június 11-ig összesen kilenc előadást tartott itt: a Romeo és Júlia zanzásított változatát, Don Juan történetének Balog lstván-féle feldolgozását, szintén az igazgató darabját Mátyás királyról és Lúdas Matyi-dramatizálását, a Tündérkastély Magyarországon című énekes vígjátékot, betyártörténetet, tablót. A visszaemlékezők rendre egy Borcsa nevű színésznőt emlegettek, aki elbűvölte a kamaszfiút. Valóban volt ilyen nevű tagja a társulatnak, László Borbála, Gál Mihály színész felesége, akit nem sokkal korábban a Dunántúlon szerződtetett Balog. Petőfi szintén csatlakozni akart a társulathoz, a színidirektor azonban írásos szülői beleegyezést és iskolai végbizonyítványt kért tőle. Petőfi a bizonyítvány miatt Koren Istvánhoz fordult, aki erre elzárta a diákot, és értesítette az apát. Ezt „a színésszélenniakarást” verselte meg aztán az 1847 áprilisára datált, Első esküm című versében, valamint az Úti jegyzetek 1845-ben keletkezett szövegében:
„Professzorom (Isten áldja meg őt!) jónak látta, tettbe menedő tervemet egy oly férfinak megírni, kinek eléggé nem dicsérhető tulajdonsága volt: a színészetet csodálatra méltó képpen való módon gyűlölni. Ezen ritka tulajdonú férfi történetesen éppen az atyám volt, ki – mint jó atyához illik – a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe süllyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek múlva is meglátszottak ... hátamon és lelkem porsátorának egyéb részén”.
Bár az aszódi kalandról nem maradt fenn elsődleges forrás, legfeljebb Balog színigazgató az Országos Széchényi Könyvtárban lévő feljegyzései, a második vándorszínészi próbálkozás már dokumentálható a PIM gyűjteményében őrzött kézirattal. Petőfi már a nemzeti színházi házi statisztáskásodás után, a katonaságot is megjárva, szülei akkori lakhelyéről, Dunavecséről indult el, 1841 júniusában, hogy „színésszé legyen”.
Petőfi első színigazgatójának nevét máig sem ismerjük, hiszen a faluzó kistársulatok egyáltalán nem dokumentálták tevékenységüket. Gyakran szűntek meg, majd alakultak újjá, általában minimális létszámmal – hat fővel – és minimális feltételek közt működtek.
„Pestre menék, de itt semmi kedvező szél nem fútt, nem is lengedezett; tovább folytatám hát utamat (a la »hűbele Balázs«) Füred felé, s innen átkelve a Balatonon, Somogyon, Veszprémen keresztül Tolnába. Ozorára (a fentebbi vármegyébe) jövök, itt színészek degálnak, velök megbarátkozom, s – színésszé leszek”
– írja barátjának, Szeberényi Lajosnak – „(jelenleg) Petrovics Sándor tanuló, (hajdan) Rónai színész, (jövőben) Sió színész és literátor” aláírással.
A társulat bomlása után Kétszery József (1809–1889) együttesénél bukkant fel Dunaföldváron, amit egy Rónai néven másolt szövegkönyv is bizonyít. A PIM Petőfi-gyűjteményének színházi vonatkozású dokumentumai között talán ez a legkiemelkedőbb darab. A kéziratot a kritikai kiadás is Petőfi kézírásaként azonosította.
Egy kis társulatban a nem kifejezetten főszerepeket játszó színésznek sok egyéb feladatot kellett ellátnia. Súgott, másolta a színlapokat és szövegkönyveket, házhoz vitte a „cédulákat”, vagyis a színlapokat, ruhadarabokat, bútorokat kért kölcsön a helyiektől, hogy legyen az esti előadáshoz jelmez és díszlet. Az iskolázott Petőfit is ilyen feladatok találták meg, szépírását valószínűleg szívesen és gyakran vették igénybe.
Egy színigazgató számára legfontosabb értéknek a színházi könyvtára számított. Nincs előadás, ha nincs szöveg, amit a színészek el tudnak játszani. Gyakran megesett, hogy nyugalomba vonuló színigazgatók pénzzé tették e vagyontárgyukat. Nem tudjuk pontosan, hogy Kétszery direktortól hogyan került Lászy Vilmos (1838–1891) színigazgatóhoz a Petőfi által másolt szövegkönyv, nagy valószínűség szerint az új tulajdonos ekkor már nem a drámaszöveg képviselte érték, hanem a másoló személye miatt mutatott érdeklődést iránta.
Kétszery József portréja, Huszka Lajos fametszete a Magyar színészet évkönyve az 1873-dik évre című kiadványban (PIM Könyvtár)
1880 januárjában rövid hírként számoltak be a lapok arról, hogy
„Kétszery József rozsnyói színigazgató egy szerepkönyvet őriz, melynek lapjait Petőfi Sándor kézírása teszi érdekessé. E könyv egy színdarabot tartalmaz, melyet a nagy költő színész korában »körmölgetett« a most már megsárgult lapokra”.
Kétszery felesége, Velancsics Anna, színésznő (1821–1883) a Schöpflin Aladár által szerkesztett Színművészeti Lexikon szerint 1883. február 17-én éppen mint Lászy Vilmos színigazgató társulatának tagja hunyt el Kaposváron. Elképzelhető, hogy a férj a temetés alkalmából hálált meg valamilyen hatalmas szívességet e becses „Petőfi-relikvia” átadásával, de az sem elképzelhetetlen, hogy pénzért vált meg tőle.
A Pesti Napló 1899. május 16-án, Érdekes relikviák címmel közölt cikke arról tudósított, hogy az Országos Színészegyesület 1894-ben a nagysurányi kastélyban agg színészek számára létesített menháza bezárni kényszerült. A zárás körüli felmérés során az egyesület titkára az otthon könyvtárában kincsekre bukkant: egy Déryné által másolt Kotzebue-szövegkönyvre, Lendvay Márton autográf lejegyzésű színművére, Szendrey Júlia Három rózsabimbó című verskéziratára (erről nem lehet tudni, hogy autográfia-e).
„Van benne egy Zolky, a vén diák cimü 2 felvonásos dráma, melyet Matitz irt, s Havy Mihály fordított magyarra. Az egészet 1841-ben Petőfi Sándor (színész nevén Rónai) irta le.”
Lászytól ezek szerint a szövegkönyv az Országos Színészegyesülethez került, majd 1908-ban a Petőfi Ház gyűjteményébe. (Az utolsó fólió verzóján, az Országos Magyar Színészegyesület és Nyugdíjintézet, valamint a Petőfi Ház pecsétje jelzi a tulajdonosváltást.)
Petőfi 1842. november első napjaiban csatlakozott a Székesfehérváron játszó Szabó József (1816–1875) és Török Benjámin (1817–1852) vezette színtársulathoz. A székesfehérvári társulatból többen – maga Szabó igazgató is – 1839 tavaszán a Pesti Magyar Színház kardalosai voltak, akkor, amikor Petőfi is az intézmény alkalmazottja volt, így feltételezhető, hogy ismerték egymást. A társulatban a főbb szerepkörökre megvolt a megfelelő színész, de nyitottak voltak – főként epizodista szerepkörre. Első szerepe 1842. november 10-én: Émile-Louise Vanderburch A párizsi naplopó című művében az inas – Rónai művésznéven. (Erről írja majd Első szerepem című versét.) A következő színlapokon és a székesfehérvári együttes zsebkönyvében már Borostyán Sándor néven szerepelt. (Csak a kecskeméti működés során jelent meg a neve Petőfiként a színlapokon.)
Az első igazi szerepe itt: Carl Töpfer Nagy világ divatja című vígjátékában Szalonnási pesti gavallér, sajnos nem maradt kritikai megnyilvánulás az alakításáról. Összesen kilenc színlap őrzi itteni fellépéseinek emlékét, melyek ma a pápai Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei Levéltárának állományában lelhetők fel. Petőfi székesfehérvári életkörülményeiről színésztársai – Némethy György (1826–1901) és Szuper Károly (1821–1892) – visszaemlékezéseiből értesülhetünk. Némethy együtt lakott Petőfivel egy idős szűcsmesternél és nejénél, ahol egy szobát bérelt négy színész. Olyan szűkös volt a szállás, hogy Petőfi Némethyvel egy ágyban aludt.
Magyar György csizmadiamester háza, ahol Petőfi szobát bérelt. Az épületet 1914-ben lebontották, helyére mozi, a későbbi Petőfi Filmszínház épült, Színházi Élet, 1922/52. sz. (ADT)
Szuper Károly naplójáról a filológia már a 19. század végén megállapította, hogy Petőfire vonatkozó feljegyzései utólagos kiegészítések, adatai nem megbízhatóak. Mégis rá kell hivatkoznunk, ha Petőfi Sándor gyűjteményünkben őrzött, a Petőfi-filológia által nem ismert rajza keletkezési körülményeit akarjuk megfejteni:
[1842] „December 31 […] Reggel átjött hozzám Petőfi s énekpróbára mentünk, de minthogy itt nem volt ránk szükség, ő elhívott a könyvkötőhöz s onnan az olvasókörbe. Délután olvasgattam, midőn hozzám jött Petőfi s hívott, hogy menjünk ki a temetőbe s nézzük meg Erdős sírját s az év utolsó napján emlékezzünk meg színészetünk nagy halottjairól. És ott a jeles színész sírja felett elmélkedésbe eredtünk az emberi múlandóságról s egy sóhaj emelkedett keblünkből. Éppen egy gazdag halottat temettek nagy pompával, a mi jeles pályatársunk kopár sírja mellé”.
Erdős János (1812–1842) vándorszínész sírja. Petőfi Sándor rajza, Székesfehérvár, 1842. december 31. (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
A kisméretű ceruzarajzot (47x120 mm) 1960-ban adta át a múzeumnak Jászai István, Jászai Mari (1850–1926), a Nemzeti Színház tragikájának József nevű testvérének fia. Tudvalevő Jászai Mari rajongása Petőfi iránt, így a rajz hitelességét a proveniencia megerősíti, annál is inkább, mert Szuper Károly az 1880-as években a Nemzeti Színház pénztárnoka volt, így megvolt az a kapcsolat, mely lehetővé tette a rajz átadását. A napi sajtóban arra is találtunk utalást, hogy Jászai Mari végrendeletében unokaöccséről, Jászai István műasztalosról is megemlékezik.
A fehérvári idény két és fél hónapig tartott, utána a társulat Kecskeméten folytatta a működését, ahol – mivel rendelkezett önálló színházteremmel – a báli szezon nem akadályozta a színházi tevékenységet. (Székesfehérváron, a Pelikán fogadó nagytermében farsang idején táncmulatságokat tartottak, így az előadások kiszorultak innét, hasonló kvalitású helyiség pedig nem volt a városban.) Petőfi 1843. április 7-ig tartott a már önállósult Szabó József vezette társulattal, mely itt új tagokkal bővült: néggyel többen lettek az epizodista szerepkört betöltő színészek, így Petőfinek nagyobb konkurenciával kellett megküzdenie, így lassan haladt a némaszerepektől a dramaturgiai funkciókkal bíró, nagyobb karakterszerepek felé. A visszaemlékezők számára a következő alakítások voltak említésre méltók: Ernst Raupach Korszellem című színjátéka, melyben a komikusi és intrikusi szerepkört vegyítő Ködösi iskolamestert alakította; Kotzebue Legjobb az egyenes út című vígjátékában már főszerepet játszott, Krumm Illés szerepét. (Szuper Károly, aki ezt a szerepkört betöltötte, ekkor éppen nem lépett fel a társulatnál.)
Petőfi Kecskeméten is Némethy Györggyel vett ki szállást. Némethy később a Nemzeti Színház kedvelt színésze lett, főként népszínművekben lépett fel. Portréját a Hölgyfutár 1857. augusztus 18-i számához készült műmellékletként küldték az előfizetőknek. (ADT)
Adatolható még jutalomjátéka: Bohóc/Bolond Shakespeare Lear királyában (1843. március 23.) Bajza Józsefnek szóló leveléből tudjuk, hogy
„megkapni szinte nem kevés küzdésembe kerűlt; mert mennyi az ármány a színészetnél”.
Szerepfelfogása eltért a megszokottól, hiszen ebben a korban ettől a szerepet alakító színésztől mulatságos, de nem nevettető alakítást várt el a közönség. A szemtanú Jókai Mór is ezért ítélte sikertelennek a próbálkozást, mert barátja komoly „filozófot” játszott benne, nem mulatságos bohócot.
Jászai Mari, akinek szívében hatalmas elfogultság élt Petőfi iránt, így képzelete segítségével részletes leírást adott Petőfi színészi eszközeiről a Lear király Bolond szerepében:
Jászai Mari 1906 körül. Goszleth István felvétele (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár))
„Megkísértem elképzelni, és látom ebben a szerepben. Megvolt hozzá a lelke és külső hiányai nem váltak hátrányára; sőt ellenkezőleg, ami szögletes és félszeg volt sovány, csontos alakján, inkább illett a bolondnak; és hozzátartozónak, »alakításnak« tetszett. Ha előadása túlzott is, de hangja mélyről tör föl és igaz. Keserű nevetése, mialatt a könnye pereg, mély vonzalma, melyet csúfondárosság alá rejt, a szerep szökellő egyenetlensége, teljesen ráillettek Petőfi Sándorra. Ez a szerep a lényében volt meg, sikerült neki és azért talán őt magát is megtévesztette színészi tehetségére nézve, mint ő utána annyi százat!
Mert az nem színész még, akire egy szerep ráillik és azt el tudja játszani. Egy színháznak azonban okos dolog fölhasználnia a színészek természeti tulajdonságait a hasonló szerepekhez, mert a jó szerepkiosztás már félsiker.
Egy boldog estéje tehát bizonyos, hogy volt Petőfinek a színészetnél Shakespeare Lear királyában”.
Vargánénak szóló adósságvisszafizetési kötelezvény, Petőfi Sándor tintaírása, Kecskemét, 1843. április 7. (PIM Kézirattár)
Petőfi kapcsolata a társulattal meglazult, inkább a kollégiumi diáksággal töltötte szabadon maradó idejét, a színészek azt sem hitték el, hogy verse jelent meg az Athenaeumban, Szuper Károly megorrolt rá a Bolond szerepe miatt, Némethy Györgyre meg ő orrolt meg, mert magasabb fizetési osztályba sorolták, mint őt.
Petőfi, mielőtt elhagyta volna Kecskemétet, hét heti kosztadóssága, 22 váltóforint fejében zálogba adta ingóságait szállásadójának. A rövid felsorolásban szereplő semmiségek – 2 pár fehér ruha (váltás fehérnemű), 2 lajbi, 1 trikó, 1 pár csizma, 1 törölköző, 1 aranyos rámájú kis tükör – jelentették egy átlagosan élő magyar vándorszínész összes vagyonát.
A dokumentumot Rákosi Jenő adományozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.
Petőfi 1843. május közepén Pozsonyban próbálkozott ismét azzal, hogy vándortársulathoz csatlakozzon. A megnyíló országgyűlésre Fekete Gábor (?–?) szervezett társulatot, de a nála jelentkező költőt azzal utasította el, hogy több kezdő színész is játszik már nála. Petőfi ezután a német társulatot vezető Franz Pokornyt is felkereste, de magyaros akcentusa miatt nem volt semmi esélye. Majd ősszel, bár Erdélybe indult, Debrecenben, Komlóssy Ferenc (1797–1860) társulatánál kötött ki. A színészpálya melletti döntés határozottságát mutatja, hogy a Nagy Ignác szerkesztette Külföldi Regénytárba készült két fordításáért (Koros hölgy és Robin Hood) kapott összegből színészi ruhatárt vásárolt magának, hiszen a színész tőkéjéhez ekkoriban a szaktudásán, a betanult szerepein kívül a jelmezkészlet is hozzá tartozott. Drámai szerelmes szerepkört kínáltak neki, de végül Komlóssy operai kardalosnak osztotta be, mely ellenkezett Petőfi ambícióival és képességeivel. Felháborodásában otthagyta a társulatot, és október elején csatlakozott Demjén Mihály (?–1886) faluzó törpetársulatához. Diószegen és Székelyhídon játszottak, főszerepekhez jutott: a Tisztújítás és a Harminc év egy játékos életéből című darabokban. Majd 1844. január 15-én próbajátékot játszott Shakespeare A velencei kalmár című drámájában, Portia egyik kérője, Maroccoi herceg szerepében. Kudarcot vallott, így a színészetet mint művészi pályát, kereseti lehetőséget, kitörési pontot, végleg elvetette.
Csiszár Mirella
