A kortárs művészet szemén keresztül nézni
PIM Esti Extra tárlatvezetés Sidó Annával és Benyovszky-Szűcs Domonkossal a Petőfi Állandó Kortárs kiállításban
A PIM Esti Extra sorozatában ezúttal a Petőfi Állandó Kortárs című kiállítás rendhagyó vezetésére került sor, Sidó Anna, kurátor, a Művészeti, Relikvia- és Fotótár muzeológusa és Benyovszky-Szűcs Domonkos, festőművész, oktató részvételével.
PIM Esti Extra Sidó Annával és Benyovszky-Szűcs Domonkossal (Fotó: Gál Csaba, PIM)
Mint a bevezetőből is megtudhatták a látogatók, a Petőfi Állandó Kortárs a tavasszal megnyílt, bicentenáriumi Költő lenni vagy nem lenni című állandó Petőfi-kiállítás szatellitkiállításaként, időszaki tárlatként nyílt meg.
Benyovszky-Szűcs Domonkos festőművész, az Értsd a kortárst! című művészettörténeti kurzusok oktatója interaktív részvételre invitálta a vendégeket: a két termes kiállítást nagyjából öt perc alatt bejárva választhatták ki a jelenlévők, melyik az a mű, amelyik számukra leginkább „rezonál”. Mint Sidó Anna elárulta, kurátori munkája során az volt a koncepciója, hogy az állandó kiállításból megérkezve
…valahogy ezekre a kortárs művekre, illetve kortárs világra kéne reagálni.
Ehhez a PIM (19. századig visszavezethető) történetét végigszemlézve kezdett anyagot gyűjteni. A vezetés első szegmenseként rövid múzeumtörténeti áttekintést hallhatott a közönség. A Petőfi Irodalmi Múzeum 1954-es alapítása után az irodalmi gyűjtemény 1957-ben költözött mai helyére, ahol egy Arany János-kiállítással nyitott meg. A kurátor figyelme innentől a Petőfivel foglalkozó, állandó tárlatokra irányult: 1959-ben nyílt meg az első ilyen az intézményben. Ez a kiinduló időpont strukturálta a (mindenkori) Petőfivel foglalkozó kortárs képzőművészeti alkotások válogatásának szerkesztését. Ennek központi kérdése az volt, hogy miképp reagálnak Petőfi személyére, jelenségére, kultúrtörténeti jelentőségére, kultuszára, illetve műveire kortárs képzőművészek. Fontos kitétel, hogy ebben a válogatásban nem illusztratív szándékú alkotások szerepelnek. Mint kiderült, e két narratíva, a múzeumtörténeti és a képzőművészeti több esetben is találkozik, de a legszemléletesebben bizonyosan az 1972-es Petőfi-állandó alkalmával. Ekkor történt, hogy a PIM nagyszabású, évfordulós pályázat keretében szólította meg a téma iránt érdeklődő képzőművészeket. További regisztere e (részben) közös történetnek, hogy
…különféle korszakokban megszületett alkotások aztán előbb-utóbb bekerülnek a múzeum gyűjteményébe és előbb-utóbb kikerülnek egy állandó kiállításba.
További fontos szempontként figyelmeztetett adott eltérő korok kiállításainak különböző vizuális nyelvi megoldásai hol finomabb, hol látványosabb eltéréseire.
Ezek után Benyovszky-Szűcs Domonkos a kortárs kifejezés sokértelműségére, valamint ebből fakadó problematikusságára emlékeztette a hallgatóságot.
„A kortárs kifejezés az egyik legvitatottabb része a művészetnek és a művészettörténet-írásnak vagy a művészetről való diskurzusnak, mert a kortárs művészetre jellemző az, hogy valahogy még nem rakódik le az a sok száz, rengetegféle értelmezés és rengeteg évtized, akár évszázadok, amik láthatatlanná teszik.”
Petőfi jelenségének sokfélesége és a kortársi közelítés találkozása egyszersmind arra is rávilágíthat,
„…hogyan is képződik a művészeti kánon. Nem egy rég lezárt, kimozdíthatatlan szereplővel vagy működéssel állunk szemben, hanem egy aktuálisan változó, konstruálódó, kanonizálódó művészeti produktummal van dolgunk”.
PIM Esti Extra Sidó Annával és Benyovszky-Szűcs Domonkossal (Fotó: Gál Csaba, PIM)
Mint Benyovszky-Szűcs hozzáfűzte:
„Ezért érdekes a kortárs művészet szemén keresztül nézni valamit, amit nem tekintünk elméleti szinten kortársnak”.
Újabb dilemmaként a szövegek és a képek, képzőművészeti alkotások befogadástechnikai elméleteinek, illetve ezen elméleti közelítések időbeli változásainak felemlítésével gyarapította az előadó a jelenlévők felkészítését a kiállított művek értelmezéséhez.
Lakner László: Petőfi aláírás, vászon, zsákvászon, olaj, 1989 (Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Az első kiemelt műként Lakner László alkotását elemezte. A műben ugyanis „Petőfinek az aláírása jelenik meg – egy nagyon ikonikus személy a magyar kultúrában, akinek az alkotását »írta át« festészetté”.
Mint megtudhatták a jelenlévők, a Berlinben élő Lakner művészetének értelmezése Magyarországon a neoavantgárd, külföldön a gesztusnyelvű, szabadabb festészeti diskurzus felől alakul. Az aláírás mint az ember lenyomata, e jelenlét nélkül való megidézés „mágiáját”, szerepjátékát kiemelve tért rá ef Zámbó István munkájára. Ezen „szép sejtelmesen” rajzolódik ki Petőfi sziluettje – a költőről készült, egyetlen dagerrotípia nyomán. Ennek kapcsán a zseni, a lángelme (romantikus közhelyek nyomán megképződő) kultikus szemléletének, illetve a nemzeti identitás megképződésének motívumaira, a heroizáló narratívák kiforgatására fókuszált Benyovszky-Szűcs informatív elemzése.
PIM Esti Extra Sidó Annával és Benyovszky-Szűcs Domonkossal (Fotó: Gál Csaba, PIM)
A gondolatmenet ezek után Lakatos József Ünnep című alkotása felé kanyarodott. Mely mű „egy hőst ábrázol, egy kultúrhéroszt”, jelentette ki az előadó. Petőfi vidékről a fővárosba költözve „nagyon fancy életet élt a biedermeyer közegében, polgári egzisztenciát alakított ki magának, és ezt a társadalmi kettősséget is sokszor feldolgozta az irodalmi munkásságában” – értelmezte Lakatos képének kontextuális hátterét. A képen látható ünnep
…azért egy nagyon szomorú valóság, nem?
vezette rá a látogatókat az Ünnepben észlelhető belső feszültség forrására. Benyovszky-Szűcs Domonkos, ezek nyomán a nagy francia forradalom, illetve a 19. századi forradalmak hozta, új eszmék politika- és gondolkodástörténeti fordulatairól, e változások által a mai, modern politikai gondolkodásunk megalapozásáról beszélt, illetve Petőfi ezekkel kapcsolatban értelmezhető, szimbolikus jelentőségét, föltárva a kép, illetve több kiállított mű interpretációnak tágabb jelentéstartományát is. Így jutott el a gondolatmenet Nagy B. István Petőfi Sándor igazi arca című alkotásához, a pop-art vonulatába illeszthető, képregényes megoldással élő műhöz, melyen az ismert rigmus olvasható:
Petőfi Sándor / gatyába táncol, / felesége bugyiba, / úgy mennek a moziba.
Nagy B. István: Petőfi Sándor igazi arca, fa, bársony, vászon, akril, 1982-1983 (Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
A közönség, mint a többi elemzett alkotás kapcsán, itt is egyaránt részletes tudással gazdagodhattak a felmerülő szimbolikus jelentések (mint, ez esetben, a nép, a nyelv, a tánc rövid kultúrtörténeti áttekintése), mind pedig Petőfi és kora ezekhez való viszonyáról épp úgy, ahogyan e motívumok jelenkori személetlehetőségek felől. Nagy B. István műve kapcsán ugyancsak felvetődött „a mozdíthatatlan Petőfi-kánon” kimozdításának, kritikus szemléletének vizsgálata.
PIM Esti Extra Sidó Annával és Benyovszky-Szűcs Domonkossal (Fotó: Gál Csaba, PIM)
A vezetés ezen a ponton a szakralitás referenciális bázisából merítve tért rá Kondor Béla 1959-es, A forradalom angyala című festményére. Ezzel összefüggésben az 1956-os forradalom szimbolikus értelmezhetőségének kérdésére – különösen mindössze három évvel a korban tabusított esemény után –, illetve az autonóm Magyarországról szóló beszédnek a kulturális ellenállásban való megképződésére terelődött a szó. Sidó Anna e kulturális ellenállás intézményi lehetőségeinek felvázolásával árnyalta a problémakört: „a mindenkori kulturális szférának a felelősségét, a jelentőségét, a súlyát” annak kapcsán, hogy például ez a mű „valahogy […] átcsusszan a hatalmon” éppen ekkor.
Hasonlóan, ahogyan Mauer Dóra Zászlónk című alkotása (ugyancsak „egy teljesen a hatalommal szembehelyezkedő narratíva”) is bekerülhetett az intézményi gyűjteménybe.
A kiállítás anyagához hasonlatosan sok szálon futó vezetés időrendi narratíváját továbbgördítve így a nyolcvanas évekre tekintve folytatódott az interaktív előadás.
PIM Esti Extra Sidó Annával és Benyovszky-Szűcs Domonkossal (Fotó: Gál Csaba, PIM)
Mint Sidó Anna elárulta, ebben az évtizedben „fordul egyet a Petőfi-kultusz, a Petőfiről való beszédmód”, mégpedig nem egy alacsonyabb szintű diskurzus, hanem pusztán a populárisabb, szabad világ kifejezésmódjai felé. Mint kiderült, a kiállításrendezés során is izgalmas, új összefüggések derültek ki a készítők számára azzal kapcsolatban, hogyan és hányféleképp találkozott Petőfi szakrális-kultikus és populáris szemlélete. Benyovszky-Szűcs vette vissza a szót, a látogatókat időben a kilencvenes évekbe, térben pedig a másik terembe invitálva: a filozófus végzettséggel is bíró Szabó Dorottya alkotásáról ejtve szót – a rendszerváltozás utáni, új magyar közélet berendezkedésében épp úgy elhelyezve az alkotást, mint annak technikai elkészítéséről („egy ilyen elnagyolt levélrészlet kerül átírásra, hímzéssel”).
Az utókor aztán a világon mindent komolyan vesz
– kommentálta Benyovszky-Szűcs Domonkos a kultikus szemléletet (Petőfi kocsonyástálját és Szendrey Júlia ereklyeként őrzött jegygyűrűjét hozva fel példa gyanánt). Szabó Dorottya (két részes) munkája ezekkel a jelentéstársításokkal, „a sorok közötti olvasás” gyakorlatával játszik el – s egyben ugyanezen alkotás révén esett szó az erre az időszakra jellemző, a politikaitól a személyes, intim, bensőséges regiszterű jelentéstársítások felé haladó interpretációtörténeti folyamatról.
Következőnek (immáron a 2000-es évek korszakába képve) Almásy Aladár A hóhér kötele, valamint Wahorn András igencsak szubjektív, ikonizáló szemléletű, Petőfi a Talpramagyart szavalja két mezőszemerei menyecskének című művének elemzése kapcsán bontakozott ki annak dilemmája, hogy milyen az a Petőfi-szerep avagy -férfikép,
amit Petőfi képvisel a magyar nemzeti identitás konstrukciójában: milyen a magyar férfi? Fiatal, kezelhetetlen, tökös, rózsaszín, nem tudja kezelni az érzelmeit, túlkapásokra hajlamos, szereti, hogyha vele foglalkoznak…
Mindezek kapcsán Petőfi általunk, történetileg ismerhető és kanonikus, valamint a köztudatban élő alakjáról is összetett, árnyalt képet kaphatott az Esti extra közönsége. Mint Benyovszky-Szűcs megfogalmazta, Petőfi
…pont azért válik láthatatlanná, merthogy egy rettenetesen túlismételt és kilúgozott ikonként jelenik meg a kultúránkban – olyan, mint a Mona Lisa: egy ikonikus kép, amit újra és újra meg kell alkotni és újra és újra hozzá kell nyúlni.
Ez utóbbi kijelentés szolgált Brückner János 2015-ös Petőfi-színezőjének felvezetéséül. Brückner alkotását egy 2016-os, pimes, írói kultuszokkal és imidzsekkel foglalkozó kiállítás látogatói színezték ki, beszámozott pixelekből, beszámozott filctollakkal. Sidó Anna értelmezése segített rávilágítani arra, hogyan adja át az alkotás annak tapasztalatát, ahogyan a kultuszt (ez esetben gyakorlati, konkrét értelemben is) a közönség alkotja meg.
PIM Esti Extra Sidó Annával és Benyovszky-Szűcs Domonkossal (Fotó: Gál Csaba, PIM)
A program végére érve, mint a házigazdák előre is jelezték, keretes szerkezetet kapott a vezetés: a jelenlévőkhöz izgalmas a kérdéseket intéztek az alkotók: nem csupán azt, hogy az este kezdetén melyik művet választották, hanem hogy a végére változott-e esetleg a preferenciájuk, volt-e a tárlatban olyan darab, ami akár megváltoztatta vagy megerősítette a bennük kialakult Petőfi-képet. Az információgazdag, élvezetes előadás így interaktív eszmecserévé bővült, tartalmas, kötetlen diskurzussá alakulva a képeket néző és értelmező közönség és felvetéseik, hozzászólásaik mentén további érdekes tudnivalókat, háttérinformációkat megosztó előadók között.
