2023 januárjában nyílt meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójára a szerzőnek emléket állító Költő lenni vagy nem lenni című új állandó kiállítás. Új bejegyzésünkben a kiállítás három kurátorával: Kalla Zsuzsával, a PIM gyűjteményi főigazgató-helyettesével, Vaderna Gáborral, az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete intézetigazgató-helyettesével, a XVIII–XIX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék docensével és Prágai Adriennel, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria művészettörténészével készült beszélgetés olvasható, a kiállítás koncepciója, Petőfi Sándor alakjának és költészetének emlékezete, illetve az interdiszciplinárisan szemlélődő tárlat megalkotása kapcsán.

A kiállítás kurátorai (balról jobbra: Kalla Zsuzsa, Vaderna Gábor, Prágai Adrienn) (fotó: Birtalan Zsolt, PIM)

PIM Blog: Petőfi Sándort minden magyar ember ismerni véli: a mítoszok, a kultusz elemei az életrajz tényeivel és műértelmezésekkel elegyednek a legtöbbek fejében. Ez az alaphelyzet inkább előnyt vagy hátrányt jelentett a kurátori munkában? A kiállítás tervezésekor mit találtak a legnagyobb kihívásnak? Hogy látták, mennyi újat, újszerűt lehet mondani erről a látszólag töviről-hegyire kikutatott, alaposan ismert életműről?

Kalla Zsuzsa: Aki magyar nyelvű jár iskolába jár, az az óvodától az érettségiig folyamatosan találkozik a szülei, tanárai és szűkebb-tágabb környezete Petőfi-képével. Felnőttkoráig a március 15-i, jeles ünnepen legalább tízszer szembesül a „költő” – és forradalmár(?) – emelkedett alakjával, Petőfi-szobrok és utcák veszik körül a hétköznapokban.

Aki erről az életműről kiállítást tervez, számolnia kell azzal, hogy nagyon nehéz lesz a látogatót ettől, a saját beépült Petőfi-alakjától, a saját világának hagyományától elmozdítani – ha egyáltalán lehetséges. Hiszen mindannyian azt szeretjük, ha megerősítenek abban, amit tudunk, tudni vélünk, az ismerőssel találkozni, ez ad komfortos és pozitív élményt. Ezért is fontos számunkra, hogy ez a kiállítás ne kívülről és főként ne „felülről”, vagyis ne a tudomány katedrájáról szólítsa meg a látogatót, hanem maradjon a földön, társalgósan-csevegősen lépjen párbeszédbe a közönségével.

Kalla Zsuzsa (fotó: Gál Csaba, PIM)

A másik kérdésre válaszolva - nem, sajnos, nem tudunk „mindent” erről a szerzőről, ahogy senki másról sem… :) . Szerény az a biztos és forrásokkal is igazolható ismeret, amit az életéről elmondhatunk és még ennél kisebb az a halmaz, amit az alkotói műhelyéről, költői, művészi szándékairól tudunk. Oka lehet ennek az a tény is, hogy a költő váratlan, korai halála után a hosszan élő szemtanúk, barátok, pályatársak folyamatos visszaemlékezései újabb és újabb rétegekkel borították be és tették szinte láthatatlanná a szerzőt és a személyiséget. Ez a máz szinte rákeményedett, anekdoták, az emlékére írt ódák és fiktív ábrázolások nyomán képzeljük el karakterét, életeseményeit. Egy másik ok Petőfi szerepjátékra való hajlama, ez erősítő, játékos gesztusainak és a korszakban kivételes retorikai és prózatechnikai alakzatokat használó a játékos „önbemutatásainak” tömege, amihez felhasználta magánéletének igaz vagy fiktív történeteit.

Sajnos, a Petőfi-életmű jelenleg nem áll a korszak kutatásainak centrumában, nincs műhely körülötte. Az emlékév jelentős eseménye lehet, ha végre elkészül a kritikai kiadás utolsó kötete – ami egyben az is jelenti, hogy az újabb adatok tükrében lehet elkezdeni újraírni és kiadni az 1973-ban, vagyis ötven éve(!) elkezdett sorozatot. Egy fél évszázad borzasztóan sok idő a tudományban. Azóta itt van velünk az internet, a maga végtelen és egyre gyarapodó forrásanyagával, a társtudományok forrásanyagaival és eredményeivel. Ha az emlékév kicsit is rávilágít a Petőfi-kutatás nem túl rózsás állapotára, akkor már történt valami.

Vaderna Gábor: Petőfiről mindenki tud valamit, sőt nagyon sokan azt is tudni vélik, hogy valójában mit kell tudni róla. Nagyon határozott állítások hangzanak el róla mind a mai napig, lett légyen az az iskolai tananyag pedáns felmondása vagy éppen annak az állítása, hogy valami gonosz háttérhatalom el akarja rejteni az igazságot nagy költőnkkel kapcsolatban. Ráadásul éppen a mindenki-tud-róla-valamit helyzet miatt a vakbuzgó rajongástól a legmélyebb utálatig erős értékítéletek is kapcsolódnak Petőfihez. Egy Petőfi-kiállítás összeállítása, ráadásul éppen itt, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, mely egy ilyen kiállítás létrehozására dedikált hely, szinte lehetetlen feladat, ha meg akarunk felelni a különböző egymásnak ellentmondó elvárásoknak. Ez egyfelől zavarba ejtő kötöttség, hiszen az ember úgy dolgozik, hogy biztosan meg fogja kapni a magáét, hogy miért nyúlt túl merészen egy témához, vagy miért is ilyen unalmasan ismerős itt minden. Másfelől én végig úgy gondolkoztam, hogy ha megfelelni nem lehet, akkor nem is biztos, hogy kell. Végül is Petőfi kinek akart volna megfelelni? Én a magam részéről az irodalomtörténészi becsületemnek próbáltam megfelelni.

Vaderna Gábor (fotó: Gál Csaba, PIM)

Petőfiről közismerten nagy tudással rendelkezünk. Példátlanul sokat tudunk az életéről, és példátlanul nagy hagyománya van a Petőfi-kultusznak. Épp itt volt az ideje egy kicsit visszatérni a Petőfi-szövegekhez, kézbe venni a Petőfi-összest, és újra rátalálni a művészre. Arra a formabontó zsenire, aki igen rövid idő alatt igen változatos életművet hozott létre. Ha van újdonsága ennek a kiállításnak, akkor az az, hogy ugyan nem dobta ki az életrajzot vagy a társadalmi háttérről való tudást az ablakon, de a viszonyokat megcserélte: azt nézi, hogy a művészet hogyan hozza létre az életet, s nem azt, hogy az életből miként fejlik ki a művészet.

Prágai Adrienn: Az, hogy Petőfi esetében a kiállítás tárgya az ország legismertebb költője, véleményem szerint hátrány és előny is egyben. Hátrány, hiszen a bemutathatóság, az új mondanivaló szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy mindenki ismerni véli. A művészettörténeti kánonban is vannak Petőfi Sándorhoz hasonlóan mitizált, kultikus tisztelettel övezett szereplők, mint például Munkácsy Mihály, akinél szintén felmerül annak kérdése, hogyan válik bemutathatóvá maga a művész a klasszikusan elterjedt olvasattal, a szegény asztalosinasból lett festőfejedelem toposzával szemben. A megoldás, azt gondolom, minden esetben az absztrakció: nem az életút, nem a sikertörténet, nem a kultusz mentén alakítani a narratívát, hanem töredezetten, a kronológiából és az általánosan elfogadott vagy ismert diskurzusból kiszakítva elbeszélni a művész milyenségét. Ez a fragmentáltság abban segíti a látogatót, hogy elvonatkoztasson a toposzoktól és a maga valójában szemléljen egy festményt vagy olvasson egy verset.

Prágai Adrienn (fotó: Szépművészeti Múzeum)

Az új állandó kiállítás teljes mértékben segíti Petőfi alakjának újszerű értelmezését, hiszen tematikus csomópontok mutatnak rá az egyes ciklusokra és az azokat mozgató történésekre. Teszi mindezt úgy, hogy nem szakad el egészen magától a hús-vér embertől sem, hiszen Petőfi tárgyai, amelyek egyszerre kultusztárgyak és egyszerre szólnak történeti hitelességgel a költő koráról, ugyanúgy helyet kapnak a kiállítótérben. Ezekhez a tárgyakhoz pedig szorosan kötődik a Petőfit körülölelő kultusz pozitív hatása, amely véleményem szerint kurátori szempontból is fontos: a múzeumi relikviák a látogatókhoz közelítik a költő alakját, és fordítva, a kultusz érdekessé teszi a hétköznapi használati tárgyakat is. Muzeológusi nézőpontból azért is tartom előnynek Petőfi ismertségét, mert – ahogyan Munkácsynál is ez látható – ez vonzza be a látogatót a kiállítótérbe. A látogató a már meglévő tudásával felvértezve az ismerős, szeretett Petőfivel szeretne találkozni a múzeumban, ahol egy magával ragadó kurátori koncepció megmutatja számára a kevésbé ismerős költőt is. Fontos továbbá, hogy a Petőfi név hallatán betérő látogató előtt felcsillantható Petőfi kora, az a szellemiség, amely a magyar történelem csaknem művészet-, társadalom- és ipartörténetileg is legizgalmasabb, reformkori évtizedeit lengte be.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

PB: Petőfi Sándoré mellett a Petőfi Irodalmi Múzeum korábbi Petőfi-kiállításainak története is beleszövődik a Költő lenni vagy nem lenni anyagába. Miért érezték fontosnak ezt az önreferenciális gesztust, felidézni a megelőző Petőfi-kiállítások egy-egy elemét, koncepcióit, megoldásait?

K. Zs.: Az országos szakmúzeumok többsége nem vette fel egyetlen személy nevét, érdekes kivétel a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, ahol ez a gesztus egyúttal az intézménynek az egyetemhez való kötődését jelzi. A Petőfi Irodalmi Múzeum esetében is magyarázatra szorul a név – s hol lenne ennek jobb helye, mint az állandó kiállításon. Bár a gyűjteményi anyagunk, a nagy hagyatékok többsége a huszadik századhoz kötődik, a „Petőfi” név emlékeztet arra, hogy az intézmény nem állami archívumként, emlékezethelyként jött létre, hanem közadakozásból. Egy civil mozgalom, a Petőfi Társaság, amelynek célja 1848–49 emlékének megőrzése és fenntartása volt, hozta létre az alapgyűjteményt és az első kiállító- és kutatóhelyet. Ez elég egyedi és különleges a magyar múzeumok történetében.

V. G.: Amikor egy kiállítási hagyomány már több mint százéves, akkor óhatatlanul az újabb és újabb kiállítások is egy történeti sorozat részesei lesznek. A Petőfi-ház 1909-ben nyitotta meg szentélyét Jókai Mór egykori házában, a Bajza utcában. A PIM nemcsak a múzeumi anyagnak, hanem a hagyománynak is örököse. Mindig is a kultusztárgyak múzeumi aurájának problémájával küzdött, mindig is komoly irodalomtörténeti szakmai nívó és erős művészeti érzékenység jellemezte az intézményt. Olyannyira komolyan gondoljuk, hogy erről érdemes megemlékezni, hogy az állandó kiállításból egy olyan időszaki kiállításba érkezik most a látogató, amely kimondottan ezt a múzeumi hagyományt mutatja be. A koncepció Sidó Annát dicséri.

K. Zs.: A másik, fontosnak érzett hagyományunk az irodalmi kiállítás mint műfaj hazai összefonódása a kortárs képzőművészettel. Az ötvenes-hatvanas évektől egészen a rendszerváltásig festők és grafikusok megélhetését jelentette az irodalmi illusztráció, hiszen a klasszikus műveket többezres példányszámban, sokszor meglepően igényes szerkesztésben jelentették meg a kiadók. Az 1957-től működő múzeum intenzíven gyűjtötte az irodalomhoz kapcsolódó képzőművészetet, pályázatokat írt ki, ami erős, személyes-szakmai szálakkal fűzte össze az alkotók és irodalomtörténész-művészettörténész muzeológusok közösségét. Egyéni és csoportos tárlatoknak adott helyet az intézmény, az irodalmi kiállítások látványvilágához formabontó művekkel, eredeti ötletekkel, látványos víziókkal járultak hozzá a képzőművészek. Az intézmény „brandjének” része, hogy a tárlatokat olyan összművészeti alkotásnak tartja, ami szöveg és kép egymásra hatása nyomán jön létre.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

P. A.: Az önreferencia ebben a kiállítótérben, véleményem szerint, kulcsfontosságú: az első teremben párhuzamosan bontakozik ki a Petőfi-kultusz és annak gyűjtés- és kiállítástörténeti vonatkozása, egészen az Ernst-gyűjteménytől a jelenig: ez a tér tulajdonképpen summázza Petőfi recepcióját, ugyanakkor itt találkozunk nem elsősorban kultikus, hanem inkább történeti értékkel bíró kéziratokkal és kiadványokkal. Izgalmas terem lett ez, hiszen belsőépítészeti szempontból is itt látható egyedül a palota eredeti karaktere, a nyílászárókkal és a mennyezeti stukkódísszel együtt, tehát a jól ismert múzeumi térben idéződnek meg a Petőfivel való foglalkozás korábbi szakaszai.

PB: Egy Petőfiéhez ismertséggel, kultusszal és irodalomtörténeti jelentőséggel bíró szerző esetében már az is alapvető választásnak tűnhet: hány Petőfi történetét meséli el a kiállítás? Miközben a Költő lenni vagy nem lenni deklaráltan Petőfi műveit kívánja középpontjába helyezni, emellett a Petőfi-ábrázolások, a kultikus tárgyak, relikviák is nagy számban jelen vannak a kiállítótérben. Milyen vezérelv szerint szerveződtek egyazon kiállítás elemeivé ezen gyakran igen különböző „dimenziókból” érkező elemek? Melyik volt az Önök számára (ha volt ilyen) a legmeghökkentőbb kultikus tárgy?

P. A.: A kérdés első felére az irodalomtörténész kollégák avatottabb válasszal szolgálnak majd, azonban a meghökkentő, kultikus tárgy kapcsán erősen megszólítva érzem magam.

Számomra a rendezés során az egyszerűen csak a „Pilvax-asztalként” emlegetett műtárgy volt a legmeghökkentőbb. Először is az elhelyezése miatt: az utolsó, talán a kiállítás korábbi pontjainál is mélyebb drámát mutató teremben kapott helyet, mégpedig Samu Bence kávéházi miliőt megidéző médiaművével, játékával szemben – az események több mint kétszáz éves, autentikus tanúja tehát kortárs kontextusba került.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

Másodsorban érdemes egy pillantást vetni az asztalra kultikus mivoltától elvonatkoztatva is: milyen ez a tárgy? Ez egy grandiózus, tekintélyt parancsoló, fém lábakon álló, márványlappal szerelt asztal, amely – kultikus volta mellett – történeti tárgy is. Saját története van, magán viseli a használat, a restaurálás, a javítás, a múzeumi lét nyomait.

K. Zs.: A kultusz – az utóélet – tárgyait és ábrázolásait tudatosan kizárólag a nyitó, ráhangoló teremben szerepeltettük. Ez az egység így vizuálisan karakteresen elkülönül az életmű témáiról szóló terektől.

Az én kedvenc tárgyam meglehetősen háttérbe szorul az utóélet látványos műtárgyai között, mégis fontosnak gondolom a szerepeltetését, hiszen mintegy lakmuszpapírként jelzi a kultusz 19. századi virágkorát, a hétköznapi életet átszövő erejét. Egy munkás faragta azt a gyönyörű botot, aminek a feje Petőfi babérkoszorús portréja. A szabadságharcot leverő Ferenc József császár, magyar király látogatása alkalmára készítette ezt az emléktárgyat, amit a felirat így örökít meg:

„Dicső költő! Imádlak, mint Magyar Homért! És mint egy nagy hőst, mert elvérzettél a honért! Irigylem, hogy koszorus csatatéren Hős véreddel össze nem ömlött a vérem!! / I. Ferenc József magyar király őfelségének keleti vándorutazása méltánylatául véste Sárközy Szeráf Ferenc, óbudai hajógyári munkás, 1870”.

V. G.: A Petőfié egy sokszorosan rétegzett hagyomány: minden nemzedék rátette a magáét. Ezektől nem volna egyszerű megszabadítani a Petőfi-hagyományt – ha egyáltalán szükséges volna ezt megtenni. Például – s akkor legyenek ezek választott tárgyaim – Szendrey Júlia eredeti jegygyűrűjét, amikor a Petőfi Társaság megvásárolta, Benczur Gyuláné csak ennek a tárgynak készíttetett egy monstranciát.

Szendrey Júlia jegygyűrűje ereklyetartóban, 1847 (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Ugyebár a monstrancia az oltáriszentség felmutatására való, liturgikus tárgy, a közepében ott van a lunulába fogott szentostya. Nos, a lunula itt hiányzik, de minden más stimmel, középen pedig ott lóg a gyűrű. Van azonban egy aranyóránk is Szendrey Júliától, szintén a Petőfi Társaság gyűjtötte be, a 20. század elején, Herczeg Ferenc közreműködésével. Ez az óra megkapta a lunulát: egy hold alakú tartót készítettek neki – bár ez meg nyilván nem fért volna be egy monstranciába. Láthatólag az oltáriszentség liturgikus tárgyi környezetét, voltaképpen spirituális környezetet hoztak hát létre ezeknek a tárgyaknak. Még ma is meghökkentő blaszfémia ez. Petőfit lehet szentként tisztelni – no de az oltáriszentség? Nem túlzás ez? Nyilván az, amivel valamit üzenni kívántak egykoron. Az utókor dilemmája ezekben az esetekben, hogy ezeket a tárgyakat megtartsa-e abban a formában, amiként első gyűjtői, a mi közvetlen elődeink elképzelték, vagy pedig fossza meg ettől a kontextustól. Mi egy kicsit úgy fogtuk fel a történeti időt, mint egy olyan folyót, mely folyton újabb és újabb rétegekkel hordja tele a partot. Nem bontottuk vissza ezeket a rétegeket, hanem itt-ott lefúrtunk, hogy lássuk, mit halmozott fel az idő.

PB: Petőfi sorsát legalább két másik narratíva kibomlása is végigkíséri a termekben, az irodalom- és a művészettörténeti folyamatok oda-visszahatása az alkotó pályájára. Mennyi és milyen típusú együttműködés, szervezés volt szükséges e nézőpontok összehangolásához?

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

V. G.: Petőfi természetesen nem magányos zseni volt. Volt családja, körülvette őt egy társadalmi környezet, voltak intenzíven megélt baráti kapcsolatai, s természetesen befogadója-fogyasztója volt a saját kora művészetének. A kiállításban szerettük volna láttatni, érzékeltetni, hogy Petőfinek a magyar és az európai romantikában is vannak rokonai.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

Az, hogy Petőfi mekkora hatást gyakorolt aztán a magyar irodalomra, tudjuk vagy legalábbis sejthetjük. Iszonyatos volt ez a hatás: abban az értelemben is, hogy nagyon nagy, és abban is, hogy a közvetlen utódok nem tudtak szabadulni tőle, iszonyodtak tőle. Petőfi költői nyelve egyértelműen viszonyítási pontja lett a magyar líratörténetnek. Azt azonban kevésbé szoktuk hangsúlyozni, hogy Petőfi költészetének képi világa milyen szoros kapcsolatban van a 19. századi festészet témáival, megoldásaival, s hogy a Petőfi által is népszerűsített témák képi megformálása mennyire hatott a festészetre a század második felében. Arról nem is beszélve, hogy a 19. századi magyar festészetet érdemes kicsit leporolni, érdemes felhozni a raktárakból néhány képet.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

P. A.: Az irodalom és a képzőművészet társítása a 19. század első feléről szóló diskurzusban evidensnek hat, hiszen sokszor kéz a kézben jár a két művészeti ág. Ebben az időszakban virágzik ki az illusztrált sajtó műfaja és a kiállítások megjelenésével a művészeti nyilvánosság is, a szöveget és a képet pedig összekötik az ekkor zajló társadalmi változások, ugyanaz a korszellem munkál bennük. E párhuzamosság megjelenik például a zsáner műfajában is, egymást hívják életre versek és képek, ahogyan Barabás Miklós rajzához kapcsolódik Petőfi Vándorélet című verse.

A képző- és iparművészeti anyag egy része a PIM saját gyűjteményéből származik, ugyanakkor több festmény és szobor budapesti és vidéki közgyűjteményből, illetve a Kovács Gábor Gyűjteményből származik. E műtárgyak – a PIM munkatársainak hosszú szervezőmunkájának eredményeként – úgy kerültek be az állományvédelmi szempontból kifogástalan kiállítóterekbe, hogy egy részük restaurálásra is került: a kiállítás apropóján tehát értékmentő és -megőrző munka is folyt. Ez a másik oldalról, a saját gyűjteményünk (Magyar Nemzeti Galéria, 19–20. századi Festészeti Gyűjtemény) szempontjából is nagyon értékes tanulságokat hozott, hiszen különböző fototechnikai- és anyagvizsgálatok után több festményünk és díszkeretünk is most kaphatta vissza eredeti formáját.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

K. Zs.: Tudjuk, hogy természetesen egyetlen szerző sem légüres térben hozza létre életművét. Olyan szövegek, a korszak vizuális környezetének olyan elemei hatnak rá, olyan hírek és események tömege, amelyeknek nem feltétlenül van közvetlen lenyomata az művekben. A muzeológia – különösen az irodalmi muzeológia – nagy kihívása lehet, hogy érzékeltesse az életmű „közegét”, az egyes témák, ötletek, a nyelvi megformálás forrásvidékét. Hogy konkrét példát hozzak – megkíséreltük a kiállításban a fiatal és ártatlan nőről szóló, a biedermeier „csábítás” képzőművészeti és irodalmi narratíváit összekapcsolni, láthatók a korszakban népszerű téma szöveges és képi ábrázolásainak hasonlóságai, különbségei. Petőfi életművében sem ritkák az olyan lírai ciklusok, elbeszélő szövegek – ilyen a János vitéz is –, amelyek egy fiatal lány tragikus sorsát beszélik el, jelentősen különböző nézőpontokból, mint a Cipruslombok... ciklus, a Szilaj Pista vagy a Panyó Panni ballada. De Iluskán kívül Az apostol feleségfigurája vagy akár a Szeptember végén női főszereplője is ebbe a körbe tartozhat.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

Ez az elgondolás, hogy a korszak témáit, műfajait, ízlését, mentalitástörténeti érdekességeit az irodalom és képzőművészet szövetében együtt jelenítsük meg, izgalmas és szerencsére egyáltalán nem szakirodalmi előzmények nélküli kutatásokat kívánt. A már régóta hangoztatott interdiszciplinaritás, a „kultúratudományok” megjelenése ellenére eddig elsősorban a művészettörténet oldaláról használták az irodalmi forrásokat, például a műfaj- vagy stílustörténeti vizsgálódásokhoz. Tehát természetesen szükség volt olyan kurátorokra, akik hajlandók voltak, sőt örömmel mélyültek el egy másik tudományterületben és a gyakorlati muzeológiai diszciplína kérdéseiben: festményeket kellett válogatnunk úgy, hogy van elképzelésünk arról, milyen Petőfi-szövegcsoporthoz társítanánk őket – például a Rémek teremben. Itt a szerző radikális, formabontó, sőt tabudöntögető költői kísérleteihez kerestünk olyan festményeket, műveket, amelyek ezekhez hasonlóan felrúgják a korszak ábrázolási kánonját vagy legalábbis új, szokatlan megfogalmazásmóddal kísérleteznek. Erre lehet példa a Róna térben a betyár, az útonálló, a haramia, a rablógyilkos hol romantikusan vonzó, hol brutálisan kegyetlen figurája.

PB: A kiállítás alapszerkezete 5+1 teremből, a nyitótér után öt nagy tematikus egységből (Kötelék, Róna, Otthon, Rémek és Áldozat terei) áll.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

A konvencionálisabb szemlélethez szokott látogatókat elsőre bizonyára meglepheti, hogy nem az életrajz kronológiájában ismerkednek meg a feldolgozott anyaggal. Mi több, a kiállítás teremről teremre más-más fénytörésben is megmutatva, árnyalva kérdez rá a fenti hívószavak által felidézett, „bevett” Petőfi-legendákra. Mi ösztönözte e felosztást és éppen a fent említett szerepkörök, témák, motívumok kiemelését?

K. Zs.: A költő életművét tömbökben, felcímkézve, fejezetekre osztó oktatás nehezen tudja érzékeltetni egyik legfőbb jellemzőjét: a töredezettséget, fragmentáltságot, a fiatal szerző új és új hanggal való kísérletezésének élményét. Az elképesztő termékenység mellett az egyenetlenséget, amellyel a költő maga is tisztában volt, és a rövid életmű befejezetlenségét. Petőfi verseit, prózáját és levelezését általában már egy „bevett” értelmezéssel, többnyire kötelező műveltségi alapismeretként sajátítjuk el. A kiállítás központi állítása a zsenialitás és elszántság – erre utal a címadó vers is – vagyis az a tény, hogy vannak az életműnek ma is friss, éppen ismeretlenségüknek köszönhetően felfedezésre váró, kitűnő darabjai. Ezek jórésze olyan szokatlan témákra és megközelítésekre fókuszál, amelyek vonzzák az irodalomtörténészi fantáziát, ma is magyarázatra várnak. Az ezekről született, rendkívül izgalmas tanulmányok eredményei azonban jobbára ismeretlenek a nagyközönség előtt – igazi kihívás egy a kor elvárásrendszerével szembefeszülő, eredeti ötleteket kibontó, meghökkentő szövegeivel sikeressé váló, fiatal költőt bemutatni egy múzeumban.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

V. G.: Ez a tárlat nemcsak az életrajzi hagyomány megjelenítését gondolja némiképp újra, hanem Petőfi költészetének alapproblémáit is. Eleve nem azokban a szerepekben gondolkoztunk, amelyek Horváth János magisztrális, de már száz esztendős Petőfi-könyve óta közkeletűek. Másképp látjuk ma a biedermeiert, a népies zsánert, a tájábrázolás esztétikai kérdéseit, s nem gondoljuk a gótikus művészet témáinak megjelenését holmiféle válságnak, foltnak a makulátlan forradalmár lelkén. A választott problémák egytől egyig Petőfi fontos témáira mennek vissza. De azt nem árt hangsúlyozni, hogy Petőfi abban az értelemben már a modernitás korai képviselője volt, hogy saját személyisége rendkívül ellentmondásos volt, s ez az önellentmondásosság nem kisiklás a művészi pályán, hanem világa elementárisan ilyen. Amikor az áldozat vagy az erő a hívószavunk, akkor ezeket többféle értelemben is megtaláljuk Petőfinél: áldozatot vállal, de áldozattá válik, új világot teremtő erővel rendelkezik, ám az erőszak ezt felülírhatja, fenyegeti.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

Petőfi mindig nagyon szélsőségesen, ha tetszik, fekete-fehéren nyilatkozik, ám ez nem jelenti azt, hogy el kellene hinnünk, szó szerint kellene vennünk, amit saját magáról mond:

„Mint a róna, hol születtem, / Lelkem útja tetteimben. / Egyenes!”

– merthogy másutt meg másképp vélekedik. Éppen e sokfélesége lesz az érdekes.

PB: A kiállított, rendkívül gazdag kéziratos, tárgyi, képzőművészeti és interaktív-digitális anyag esetében is sejthető, hogy még e roppant mennyiségű látni- és tudnivaló is nyilván alapos rostálás eredménye. Maradt-e Önökben bármiféle hiányérzet, akár egy-egy lehetséges megközelítés vagy a mostani anyagba nem beilleszthető kiállítási tárgy miatt? Teljesnek érzik a mostani Petőfi-szemlét? Lehetséges Önök szerint, hogy Petőfi Sándor kanonizált képét módosíthassa a nemrégiben megnyílt kiállítás? És ha igen, milyen irányban szeretnének változtatni a költő megítélésén, a köztudatban vele kapcsolatban élő összképen?

K. Zs.: Lehet-e egy szerzőről a teljes életművet bemutató kiállítást készíteni? Érdekes kérdés, én jelentős alkotóval kapcsolatban nem ismerek ilyen vállalkozást. :) Aki kurátori feladatra vállalkozik, szükségszerűen rálép a szempontok kiemelésének, a műtárgyválogatásnak a nehéz, sokszor szívfájdító, gyakorlati kényszerek által meghatározott ösvényére. A múzeumi tárlatoknak kényesen kell egyensúlyozniuk a releváns, a mai látogatót itt és most megszólító, megemészthető tartalom, a tárgyak fizikai valója és az ezt közvetítő, harmonikus látvány igényei között. Kicsit konkrétabban válaszolva, természetesen rengeteg minden, már megfogalmazott, kidolgozott ötlet, kiválasztott műtárgy maradt ki, hiszen nem akartunk nagyobb teret elfoglalni, mint amekkorát az előző állandó kiállítás, hogy maradhasson tér a mindig népszerű, közönségvonzó időszaki tárlatoknak.

A „teljesség”, a mindent bemutattunk érzésének biztos nem a kurátorokban kell létrejönni, hanem, jó esetben, a látogatóban… Amikor úgy fogalmaznak a recenziók, hogy a tárlat szinte befogadhatatlanul nagy ismeretanyagot görget, akkor arra kell gondolnunk, hogy legalább tíz évre szóló muníciónak kell benne lennie: olyan részleteknek, gondolatoknak, amelyekre új és új múzeumpedagógiai foglalkozást lehet építeni, speciális vezetéseket vagy beszélgetéseket szervezni. Egyszóval a sok és kevés vagy az éppen elegendő egy állandó kiállítás megítélésében a legnehezebben eldönthető kérdés.

V. G.: Én a magam részéről azt már komoly eredménynek érezném, ha világossá, érzékelhetővé válna, hogy Petőfi milyen összetett jelensége a magyar kultúrának. Mivel az iskolában mindenki ugyanazt tanulja, van róla a köztudatban egy viszonylag egyszerű, sematikus képzet. Namármost ennek a múzeumnak itt van egy nagyon fontos szerepe, némi pátosszal szólván, küldetése: közvetítenie kell mindazt, ami az elmúlt pár évtized kutatásaiban Petőfivel kapcsolatban felhalmozódott. Ez nemcsak olyan jellegű tudás, hogy tudjuk, hogy egyik nap erre járt, s hogy ez vagy az a pipa tényleg az övé volt-e. Hanem egy alapvető szemléleti váltás történt a szakmában: nagyon komoly társadalomtörténeti, kultusztörténeti kutatások történtek, s komoly javaslatok születtek arról, hogy miként lehetne Petőfi műveit újraolvasni. A kurátorok jószerivel ezt a tudást építették be az installációkba – nyilván a saját nézőpontjukat, elfogultságukat is némiképp bedolgozva. De azért voltunk többen, hogy korrigáljuk-kiegészítsük egymást.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

P. A.: A korszak különösen gazdag – a bécsi biedermeier időszak hatását mutató – tárgykultúrája a kiállítás egészén végigkövethető. A tárgyak sokszínűek, gondolhatunk itt arra, hogy az Orlai család fotelje mellett művészi kiképzésű pipák sorakoznak, ez ad egy speciális dinamizmust a kiállításnak. Ahogyan a Pilvax-asztal esetében, úgy a kiállítás többi iparművészeti és képzőművészeti tárgyáról is azt gondolom, hogy önmagukban, történeti szempontú kontextusban is megállják a helyüket, sőt érdemes is így szemlélni őket.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

A hiányérzet valószínűleg minden kurátor örök terhe, ugyanakkor egyrészt reprodukciókkal megidéztük a képzőművészet hiányzó „láncszemeit”, másrészt pedig a nyár során további eredeti festményeket várunk, tehát ilyen szempontból enyhül a hiány.

K. Zs.: Természetesen – és ez remélhetőleg első látásra kiderül – változtatni akartunk „a köztudatban vele kapcsolatban élő összképen”, bár annak megválaszolása önmagában fogós kérdés, hogy van-e egyáltalán ilyen, és ha igen, kiről-miről szól az a kép. Lassan túl vagyunk az emlékév felén, és a rengeteg riport, megszólalás, interjú nekem inkább azt jelzi, hogy sem generációsan, sem a különböző társadalmi-műveltségi csoportokban nincs egységes Petőfi-alak, szövegismeret. Az elmúlt évtizedekben, egy általánosabb folyamat részeként, a „köztudat” fogalma is egyre nehezebben meghatározható fogalommá vált. Ennek megfelelően az emlékévben Petőfi egyre különösebb és extrémebb mai karakterként bukkan fel, akiben megjelenik a fiatalság, a forradalmárság – jelentsen ez bármit is –, a könnyedség vagy a lázadás. De ennek a ma számos felületen megjelenő, alakváltó, hetyke bajszú figurának, azt hiszem, nincs köze az életmű szövegeihez – legfeljebb egy-egy geg, kiszólás, az ismert művekből származó szállóige erejéig.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

Vannak ugyanakkor komoly kísérletek a Petőfiről szóló ismeretek újrafogalmazására vagy kiváló színpadi adaptációk, amelyek elgondolkodtatóan eredeti szerzőt rajzolnak fel.

PB: Végezetül mesélnének akár a koncepció valamely izgalmasan újító eleméről, a kiállított anyag legmeglepőbbnek sejtett részéről vagy az Önök számára legizgalmasabb, kedvenc termükhöz fűződő viszonyukról?

P. A.: Véleményem szerint az egész kiállítást újító gondolatok mozgatták. Ami számomra a legkülönlegesebb, az a csapatmunka, amely az egész tárlatot létrehozta, ennek köszönhető ugyanis, hogy maga a kiállítás is egy összművészeti alkotás lett. Folyamatosan együtt gondolkodott muzeológus, múzeumpedagógus, kiállításszervező, multimédia-művész, restaurátor, belsőépítész, grafikus – és még sorolhatnám, de, azt hiszem, ez a felsorolás is jól érzékelteti, hogy milyen nézőpontok és vélemények ütköztek vagy fonódtak össze a kétéves előkészítőmunka során.

A digitális technika, a kifejezetten ide készült videóinstalláció, az adatfizikalizációk szépen belesimulnak a klasszikusan értelmezett múzeumi közegbe, az eredeti kéziratok, a versek és a festmények nyújtotta történeti szemléletbe, így, egyetlen terem kiemelése nélkül, azt mondhatom, hogy az installálás alatt végigsétálni a termeken, együtt látni az éppen falra kerülő, különböző médiumú, technikájú (mű)tárgyakat, a videóinstalláció helyének kiszerkesztését követni, beleolvasni a falra szedett szövegekbe, hatalmas élmény volt számomra.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

V. G.: Nehéz választani. Annyira intenzíven, annyira sok mindennel foglalkoztunk, amikor készült a tárlat koncepciója, hogy az ember ilyenkor egy kicsit saját gyerekének érzi a kiállítást, akinek minden gyengéjét megbocsátja, s mindenhol csak szerethető dolgokat talál. De, ha mindenképpen választanom kell, ám legyen: a Róna teremben van egy vetítés, Samu Bence készítette, Török Zoltán hortobágyi filmfelvételeinek segítségével. Volt egy koncepció, hogy miként lehet Petőfi-szövegekből egy olyan sorozatot összerakni, ahol a belső és külső horizont váltása megfigyelhető, ahol az apró részletek minuciózus leírása kitágul egy szélesebb perspektívában, ahol a szépséget a fenséges pusztító hatása fenyegeti, ahol a táj hol önmagában van, ahol az ember belép. Ez egy dinamikus sorozat, melyet sokat csiszoltunk Bencével, aki már eleve képekben gondolkodott. Vajda Milán versmondását már eleve úgy lehetett instruálni, hogy a film képei, a hang és persze a mondanivaló találkozzon. Az embert körülvevő, száznyolcvan fokos vetítőfelület beszippant. Tudtam én azt előre, hogy ez jó lesz, de, amikor elkészült, akkor így, hanggal és látvánnyal, magam is rácsodálkoztam, hogy milyen jók is ezek a Petőfi-szövegek. Amíg újra meg tudunk lepődni rajta, addig működik a művészet.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)

K. Zs.: Egy irodalmi kiállítás legnagyobb kihívása lehet, hogy hogyan „vezesse vissza” a látogatót, az olvasót a versolvasás élvezetéhez. Ahhoz az élményhez, amihez ki kell lépni a hétköznapokból, lelassulni, ugyanakkor koncentrálni a szövegre s egyszersmind megérezni a saját érzelmi reakcióinkat, asszociációinkat. A Róna terem félköríves vetítője egy e felé tett lépés lehet. Ebben az összetett, a szöveget és az eredeti képeket átalakító, számos többletjelentést hordozó multimédiás objektben egymást váltják a különböző hangulatok: a szerethető emberi melegség mellett ott van az örök, a közös, a létezésből fakadó veszteség, a pusztulás és elmúlás melankóliája, ugyanakkor a másikba kapaszkodás éltető öröme. Az egymást váltogató etűdök Petőfi sokszínű, játékos és komor poétikai kísérleteinek izgalmas metszetét adják. Én úgy látom, sokan ott ragadnak a vetítő előtt. A vendégkönyv bejegyzései igazolják vissza, hogy a vetítés meglepi és megérinti a látogatókat s biztos vagyok benne, hogy megszületnek azok a saját, egyedi olvasatok vagy talán csak benyomások, amelyek változtathatnak a bennük élő Petőfi-képen.

Költő lenni vagy nem lenni (fotó: Gál Csaba, PIM)