Hogyan nyomtatták ki a márciusi ifjak a Nemzeti dalt? És hogyan a forradalmi követelések híres 12 pontját? E kérdéseket járja körbe nyomdatechnikai és történelmi szempontból mai posztunk, melyből e legendás nyomdagépek tárgyi utóélete is kiderül. Dr. Rózsafalvi Zsuzsanna, a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára főosztályvezetőjének írása az 1848-as forradalom kitörésének 175. évfordulóján.

A Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi azon vassajtók egyikét, amelyeken az 1848 márciusi forradalom röplapjait kinyomtatták Landerer és Heckenast nyomdájánál. A nyomdagép ma is működik, jeles alkalmakkor, nemzeti ünnepeken (például március 15-én) segítségével kinyomtathatjuk a Nemzeti dalt. De valóban ezen a gépen készült Petőfi emblematikus verse? A válasz egyszerű: nem, de majdnem. A 12 pontot nyomták rajta.

A Columbia sajtó (PIM)

Heckenast Gusztáv a forradalom előtti Pesten működő azon néhány könyvkereskedő és könyvkiadó egyike volt, akinek sikerült működési engedélyt szereznie a Helytartótanácstól. Könyvkereskedését 1834-ben vásárolta meg sógorától, a Lipcsébe távozó Wiegand Ottótól, majd 1841-ben társult a legendás nyomdászdinasztia egyik tagjával, Landerer Lajossal, így jött létre a korszak leginnovatívabb, gazdaságilag is sikeres vállalkozása, amelyhez a szabadságharc előtt csak Emich Gusztáv 1842-ben alakult kiadója volt mérhető.

Miként köztudott, a Hatvany és Szép utca sarkán működő társas cég adta ki az ugyanitt, Kossuth által szerkesztett és sikerre vitt Pesti Hírlapot, illetve Frankenburg Aldolf egykori irodalmi divatlapját, az Életképeket, melyet 1847-től Jókai szerkesztett, akihez 1848 áprilisában Petőfi is társult szerkesztőként. Ez a lap jelentette meg a márciusi ifjak legtöbb művét.

Életképek (PIM)

Nem véletlen tehát, hogy az ifjú forradalmárok éppen a társaság nyomdáját választották a 12 pont és a Nemzeti dal kinyomtatására: ismerték a tulajdonosokat, a nyomdászokat és a szedőket is.

Hogy pontosan mi történt március közepén a nyomdában, az az épületben tartózkodó munkatársak visszaemlékezéséből sikeresen rekonstruálható, számos tanulmány is foglalkozott vele.

Heckenast Gusztáv kiadói üzlete és nyomdája (FSZEK Budapest Gyűjtemény)

A cég egykori alkalmazottai közül leginkább Ács Mihály visszaemlékezését tartotta fenn és örökítette tovább a kutatás, ugyanis 1896-os, a Vasárnapi Újság és a Grafikai Szemle által is közölt megszólalása a nyomdai események pontos rögzítését segítette elő. Ács még fiatal tanonc volt ekkor, de – miként visszaemlékezésében is nyilvánvalóvá teszi – a márciusi események aktív részeseitől vette információit:

„Olyanoktól hallottam, a kik az emlékezetes márcziusi napon már élemedett emberek voltak s a Landerer és Heckenast-féle nyomdában évek óta működtek. Igaz, hogy oly eseménynél, mint a sajtószabadság kimondása, a végeredmény a fődolog; azonban az előzményeknek, sőt azok részleteinek is megvan a maguk érdekessége”.

A századfordulón a nyomda- és kiadótörténeti kutatások felélénkülése szerencsére a szakembereket is az eseménytörténet rekonstruálására késztette, így Firtinger Károly, Ács visszaemlékezése nyomán, megkeresett még négy szemtanút, Giersch Lajos, Malatin Antal, Prohászka József és Träger Endre nyomdászokat, akik aktív részesei voltak a Nemzeti dal és a 12 pont kiszedésének.

Firtinger így összegzi az eseményeket:

Az összefoglalás sikerességét és hitelességét megerősíti, hogy a cég utódvállalata, a Franklin Társulat lektorai, Schöpflin Aladár és Révay József által jegyzett kiadótörténeti munka, az Egy magyar könyvkiadó regénye is ezt a narratívát fogadja el. A kiadótörténeti munka a nyomdászok további pályájáról is tájékoztat: Träger Endre hosszú ideig a Landerer és Heckenast cégnél munkatársa maradt, majd, 1869-től 1887-ig, az Egyetemi Nyomda igazgatója volt; ugyancsak a Landerer-nyomdában működött 1857-ig Malatin Antal, majd önállósította magát; Prohászka József a Landerer és Heckenast, majd utódvállalata, a Franklin Társulat nyomdájában dolgozott mindvégig, s 1896-ban ünnepelte meg nyomdászati tevékenységének félszázados jubileumát. 

A hivatkozott munkák egyértelműsítik, a vezetőknek tudniuk kellett a tervezett nyomdafoglalásról, hisz előző nap nagy mennyiségű papírt áztattak be a röplapok nyomtatásához, Landerer nem mutatott ellenállást, sőt támogatta az eseményeket, és Heckenast távolmaradása is tudatos döntés lehetett. A Nemzeti dal fennmaradt példánya a maga fizikai valóságában is igazolja, hogy a verset darabolt papírról szedték. A Columbia és Dingler vassajtóról, a két nyomdagépről – mely éppolyan fontos szerepet játszott március 15-én a magyar és német nyelvű röplapok kinyomtatásában – is szót kell ejtenünk.

Mit is tudhatunk a gépekről és azok hazánkba érkezéséről?

A társas cég vezetői különböző területek felett diszponáltak: Heckenast a kiadványpolitikát határozta meg, a szerzőkkel való kapcsolattartás, a kiadói tervek és az árusítás zökkenőmentes lebonyolítását végezte, míg Landerer a nyomdát és az ahhoz kapcsolódó munkálatokat vezette. Landerer a negyvenes években, szakmai tájékozódás érdekében, nyugat-európai körútra ment, és, miként Lipták Dorottya könyvtörténeti kutatásaiból tudható, Bécsből, a Helbig és Müller gyárból két gyorssajtót rendelt, a Dingler és Társától két vas kézisajtót hozatott, a híres Columbia vassajtót pedig Londonból vásárolta, mely beszerzés még kiegészült betűöntő gépekkel és betűtípusokkal. Ezzel egyidejűleg kisebb vidéki nyomdáknak adta el régi eszközeit.

A forradalom sajtótermékei közül tehát a két utóbbi gép játszott szerepet. A nagyobb, erősebb szerkezetű Columbian Presst, melyet a homlokzatán lévő amerikai sasról „sasos sajtónak” is neveztek, alkalmazták a 12 pont kinyomtatásához. Feltalálója a philadelphiai születésű mérnök, George E. Clymer (1754–1834) volt, jellegzetessége és újítása, hogy a nyomást végző vaslap lenyomását nem a tégely, hanem a homlokzati emeltyű biztosította. Ezt a sajtótípust 1818-tól Londonban gyártották, innen rendelte meg Landerer is, és még a századfordulón is használták a Franklin Társulat nyomdájában. A gép azonosítószáma is informatív: „Columbian Press Nr. 1141. Clymer Dixon & Co. Original Patentees & Manufacturers. 10.”, azaz 1845-ben gyártották, és a sorozat 1141. darabja volt.

Annak a nyomdagépnek, amelyen a Nemzeti dalt nyomtatták, a fejlesztője a zweibrückeni Christian Dingler (1802–1858) volt. Származási helye és kifejlesztője miatt ezt a típust „Zweibrücker-Presse” vagy „Dingler-Presse” néven is illetik. A századfordulón nyomdászkörökben szintén használatos volt a Hagar nyomda kifejezés, ugyanis Dingler halálát követően más gyártó építette és forgalmazta ezt a típust, így például Georg Sigl (1811–1887) gépgyára is, amely 1866-tól Hagar Press néven értékesítette.

A Landerer–Heckenast kiadó nyomdagépeinek további sorsa is érdekes. A szabadságharc leverését követően Landerer, hosszú betegeskedés után, 1854-ben elhunyt. Heckenast még 1852-ben megvette az Egyetem (a mai Károlyi) utcában a Szirmay-házat, ide költöztette át a kiadót és a nyomdát is. A nevezett nyomdagépek hosszú ideig használatban voltak, noha a gyorssajtók egyre inkább teret nyertek.

1873-ban Heckenast Gusztáv eladta vállalkozását az erre a célra alakult részvénytársaságnak, a Franklin Társulatnak, melynek főrészvényese maradt, s amelynek igazgatótanácsában és részvényesei között a cég egykori munkatársai is helyet foglaltak. E részvénytársaság adományozza 1909-ben a Columbia sajtót az 1876-ban alapított Petőfi Társaságnak, mely azzal a céllal jött létre, hogy a költő kultuszát ápolja és a hozzá kötődő relikviákat, tárgyakat és kéziratokat gyűjtse.

Mindezek ismeretében értelmezhető az adományozó irat is:

A Petőfi Társaság tagjainak neve nem szorul különösebb magyarázatra: az irodalmi élet és/vagy a Petőfi-kutatás kiemelkedő egyéniségei voltak valamennyien.

A Franklin Társulatot képviselő szakembereké inkább figyelmet követel. Kőnig Gyula – aki Eötvös Loránddal alapította meg a Mathematikai és Physikai Társulatot, kiváló matematikus és tankönyvszerző volt – 1904-től töltötte be a Franklin Társulat vezérigazgatói tisztségét.

Hirsch Lipót 1873-tól volt a nyomda vezetője, később ügyvezető igazgatója, neki köszönhető, hogy a társulat nyomdája hamarosan a legelső helyre került hazánkban.

A dokumentum viszont tévesen állítja, hogy e vassajtón készültek a Nemzeti dal első példányai.

A Columbia sajtót még nem a Petőfi Múzeum mai épületébe szállították át, hanem az egykori Petőfi Házba, Jókai Mór és veje, Feszty Árpád egykori villájába, melyet akkor már a Petőfi Társaság működtetett. A Petőfi Házat 1945-ben bombatalálat érte, ekkor a gyűjtemény a Budapesti Történeti Múzeum kezelésébe került; mai helyére csak 1957-ben költözött a gyűjteménye.

A két intézmény megszűnését követően a gép állami tulajdonná vált, és az átadók szándéka szerint múzeumunk gyűjteményébe került. Valamennyi fennmaradt vassajtóhoz hasonlóan, a közelmúltban, nyomdász szakemberek segítségével, felújították, és, szintén szakértők felügyeletével, az állományvédelmi szabályok maximális betartása mellett, üzembe is helyezik kivételes alkalmakkor.

A sors érdekessége, hogy a nyomdagép jó ideig éppen szomszédságunkban, az egykori Franklin Társulat épületében, az Egyetem utca 4-ben működött, így a Columbia sajtó visszatért régi otthona mellé, a mai Petőfi Irodalmi Múzeumba. Az egykori kiadóépületet 1945-ben bombatalálat érte, iratanyaga, az épület harmadik emeletén, teljesen megsemmisült, az épületben óriási kár keletkezett. A vállalatot éppen a márciusi forradalom után száz évvel és tíz nappal, 1948. március 25-én államosították.

A nyomdagép, kisebb javításokat követően, azonban ma is működik, hasonlóan a híres Dingler géphez, mely a Kiscelli Múzeumban látható, és szintén működésképes. Mementóként emlékeztet a szabad sajtó és a forradalom születésére.

A Franklin Társulat épülete az Egyetem utca 14-ben (FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Rózsafalvi Zsuzsanna