„Ma reggel jött Mrs. Hallewell, mondja, a repülőfia <<eltűnt>>. […] Alig 20 éves, remek, mosolygós fiú. Pilóta a tengerészetnél, és a Glorious nevű repülőgéphordozó hajón volt, amit a németek elsüllyesztettek.” (Szegedi Szüts István naplóbejegyzése, 1940. június 12.)

Bár egyre kevesebben vannak köztünk olyanok, akik felnőttként éltek át világháborút, mostanában sokan hasonlítják jelen helyzetünket háborús állapothoz. Természetesen erősítik ezt a hangulatot a nyilvánosságban alkalmazott retorikai fordulatok, a rendeletek által korlátozott életkörülmények. Úgy alakult, hogy épp ezekben az időkben olvastam Szegedi Szüts István (1893–1959) naplóit, amelyek egy része a második világháború idején íródott.

Szegedi Szüts István önarcképe (Forrás: PIM)

Az elsősorban képzőművészként ismert Szegedi Szüts István 1936-ban költözött Angliába, majd egy évvel később feleségül vette Helen Gwynedd Jones-Parryt, akivel egy Cornwall festői tengerpartján álló házban találtak otthonra. A közeledő, majd kirobbanó háborút kettős helyzetben élte meg: egyfelől angliai lakosként, aki éjjelente a német bombázásokra ébred, légvédelmi egységek katonáit szállásolja el, betartja a blackout szabályait, és meggyőződéssel vallja, hogy az angol politikai és társadalmi berendezkedés a jövő záloga. Másfelől enemy alienként, aki mint ellenséges ország polgára gyanús, rendszeresen ellenőrzi a hatóság, nem kaphat munkát, kiköltöztetik parti házából, és egy évre ideiglenes lakhelyre kényszerül, és aki Nagy-Britannia iránti lojalitása mellett együttérzéssel és aggódva figyeli szülőhazája és honfitársai sorsát. Helyzete végül 1941. novemberében változott meg, amikor egy, a házuk közelében lezuhant harci repülőgépből hathatós segítségével sikerült kimenteni a súlyosan sebesült másodpilótát. Hősies magatartása miatt megváltozott a státusza, noha a brit állampolgárságot csak 1948 decemberében kapta meg.

Szegedi Szüts István önarcképe (rézkarc, 1923, a Sipos család tulajdona)

Az elmúlt év történései közepette sokáig kellett várnom, hogy elkezdhessem a hagyaték érdemi rendezését. Hamar rájöttem, hogy a fő részét képező 70 darab, kb. 9200 oldalnyi naplót nem olvashatom végig a szó szoros értelmében – egyfajta gyorsolvasásos „technikára” lesz szükségem a tempós, ugyanakkor megfelelően alapos feldolgozáshoz. Aztán, amikor a harmincas évek végétől egyre több lett a háborús, a világpolitikai helyzetet szenvedélyesen elemző naplóbejegyzés, a személyes élményeket, emberi sorsokat megörökítő leírás, hatalmába kerített egy ambivalens érzés. Miközben fájdalmasan, nyomasztóan összecsengett a jelenünkkel, amit olvastam, éppen ezáltal érthettem jobban a napló írójának gondolatait, szenvedélyét. 

Az egyébként nyelvi, stilisztikai értelemben magas színvonalon író – szépirodalmi, művészetelméleti műveket is alkotó – Szegedi Szüts szellemi, lelki világát épp úgy foglalta el, árnyékolta be egyre jobban a világháború, ahogy az enyémet a világjárvány. 

Talán ennek volt köszönhető, hogy egyre több baljós álmom volt – feleségem egy ízben meg is jegyezte, hogy ideje lenne a végére érnem a hagyaték rendezésének.

Ahogy nőtt a bizonytalanság, hogy mennyi időm lehet még a feldolgozásra, igyekeztem az olvasást és a jegyzetelést hatékonyabbá tenni. Szinte fellélegeztem, mikor túljutottam a negyvenes évek naplóin. De addig néhány esetben megtorpantam egy kis időre, főként, hogy az olykor datálatlan naplók pontos időhatárait meghatározzam. Néha egy személyes történet, máskor egy világtörténelmi esemény segített ebben. Mikor ezek után kutattam, kénytelen voltam szörnyűségekről olvasni – egyébként, ha lehet, kerülöm a világháborúk történetét, mert sosem tudtam ezekre másként tekinteni mint emberi tragédiák gigantikus halmazára. Még olvasva is torokszorító ennyi kínhalálról, a kiszámított vagy éppen kiszámíthatatlan brutalitás megnyilvánulásairól tudomást szerezni.

Az írásom elején olvasható feljegyzésnek is egy napló datálása érdekében néztem utána. Persze, egy ismerős asszony említése, aki aggódik az egyik katonáskodó fiáért, nem tűnt rendkívüli nyomnak. Azt viszont már tapasztaltam, hogy a brit hadtörténet is igencsak feldolgozott, így a hajó nevének keresése volt a legkézenfekvőbb. A HMS (His/Her Majesty’s Ship) Glorious saját oldallal rendelkezik a Wikipédián.

A  HMS Glorious 1936-ban (Forrás: wikipedia)

Az első világháborúban még csatahajóként szolgált, de később repülőgéphordozóvá alakították át. Létezik egy egyesület, amely három, egyazon (Norvégiához tartozó vizeken lezajlott) csatában elsüllyesztett angol hadihajó legénységének ápolja az emlékét; ez a HMS Glorious, Ardent & Acasta Association. Mivel a német csatacirkálók mentés nélkül elhagyták a helyszínt, a brit haditengerészet pedig csak a német híradásokból értesült az eseményről, így végül több mint 1500-an vesztek a tengerbe. Napokkal később norvég polgári hajók 45 embert mentettek ki, közülük öten néhány napon belül elhunytak, így összesen negyven túlélő maradt. A Glorious hősi halottainak felsorolásában ott van John Lennox Hallewell, a Royal Navy hadnagya is, ezzel a megjegyzéssel: Family information unknown.

Háborús emlékmű Mullionban, amely Szegedi Szüts István emlékét is őrzi. (Forrás: https://www.cornwallfhs.com/)

Egy cornwalli családtörténeteket összegyűjtő oldal ennél többről tudósít, az alábbi linken.

Megtudható, hogy John Lennox Hallewell (a remek, mosolygós fiú) szülei Edmund Gilling Hallewell (tengerész őrnagy, mindkét világháborúban szolgált) és Dorothy Margaret Hallewell (leánykori nevén Lennox) Mullionból. Ők azok, akik – a naplók tanúsága szerint – közeli ismerősei voltak Szegedi Szüts Istvánnak és feleségének. Fiuk emlékét két emléktábla is őrzi, az egyik épp Mullionban.

Tétényi Csaba