A Petőfi-hálózatok című online beszélgetések eddig megjelent epizódjai közül vizsgáltuk már jelenből nézve a költő alakját s kultuszának alakulását, majd sokszínű és nyughatatlan stílusát, ezúttal pedig megtudjuk, hogyan viszonyult korszakának utazási szokásaihoz.   

A szerteágazó tudományterületeket megmozgató beszélgetéssorozat következő része Petőfi Travel Guide címmel kalauzol a reformkorban és költőnk különböző útjain: nagyvárosban és vidéken, irodalomban és a különböző művészetekben. A PIM múzeumpedagógusai ezúttal is három meghívott vendégükkel keresték a válasz(oka)t arra, vajon mi az a „titok”, ami Petőfit Petőfivé formálta. A cél továbbra sem a megfejtés, sokkal inkább a megfelelő kérdések mentén való, közös gondolkodás. A beszélgetés résztvevői:

–  Asztalos Emese, a Petőfi Irodalmi Múzeum muzeológusa

–  Csonka Laura, a Nemzeti Levéltár levéltár-pedagógusa

–  és Kardeván Lapis Gergely irodalomtörténész, a Pázmány Péter Tudományegyetem oktatója

Csonka Laura előadásában a 19. századi utazáshoz kapcsolódó, különböző típusú levéltári dokumentumok segítségével mutatta be a korszakról kibontakozó képet, annak tapasztalatát, vajon milyen lehetett közlekedési eszközöket szerezni, utazási okmányokat begyűjteni, vagy egyáltalán szálláshelyet foglalni a mai kor egyszerű, pár kattintással elérhető módszereinek fényében. Hangsúlyozza, a 18–19. század lehetőségeit természetesen nem érdemes a mai világjáró trendekkel összevetni, inkább onnan szükséges megközelíteni a kérdést, hogyan, illetve a társadalom mely rétegei engedhették meg maguknak az olykor több száz, több ezer kiloméretes távolságok leküzdését – és a legfontosabb: mi volt a fő motiváció?

A kérdésre a Kapocs elnevezésű összgyűjteményi projektben barangolva, közösen keresték a választ:

• a virtuális „kutatás” első fontos dokumentuma egy, az 1830-as évekből származó, német nyelvű, felfújható és hordozható földgömb, melynek különlegessége, hogy egy mérőszalag is fennmaradt hozzá, amely megmutatja az egyes helyek egymástól viszonyított földrajzi távolságát. A magyar megfelelő gyártására csak tíz évvel később nyílt lehetőség – onnantól kezdve azonban szemléltető eszközként segítette a földrajz oktatását, megalapozva ezzel a Földről való vizuális elképzelést, illetve az utazási célpontok felmérését

 Julius Ludwig Grimm földgömbje (Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár – Kapocs)

• az utazás gyakorlatához még egy lépéssel közelebb kerülve két további fontos dokumentumot láthatunk: az egyik Erkel József útlevele, amelyet a Magyar Királyi Helytartótanács állított ki, a korszakra jellemzően feltüntetve minden lényeges adatot: foglalkozás, kor, úticél, vallás. A következő egy különleges útinapló: Berzenczey Lászlóé, aki az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején kormánybiztosként működött, majd a szabadságharc bukása után bujkálni kényszerült, és Kossuthtal Amerikába utazott. Később, miután a magyar őshazát kutató ázsiai utazása meghiúsult, a világon elsőként, a Himaláján át jutott el Oroszországba.

Csonka Laura előadásának végén egy időközben felmerülő, Petőfi utazási lehetőségeit érintő kérdés kapcsán elmondja:

„Az akkori magyar társadalomnak csupán egy nagyon kis szelete tudott utazni. A mesterlegényeknél előírás, az egyetemistáknál igény volt arra, hogy tapasztalatokat szerezzenek, az arisztokrácia pedig viszonylag könnyen megengedhette magának a távolságok áthidalását. Az a réteg viszont, ahová Petőfit soroljuk, bizonyára nem. A 19. századi utazás kapcsán nemcsak anyagi forrásról, de bátorságról is beszélnünk kell, hiszen az emberek sokkal kevésbé ismerték a körülöttük levő világot. Hogy ismét Berzenczeyt említsem, az Amerikáról szóló feljegyzéseiben van egy mondat, miszerint az utazás során az ismert világ határait próbálja átlépni. Összefoglalva, a korszakban erről lehetett szó.”

Berzenczey László feljegyzései: „Utazás Kaliforniából Kínába” (Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár – Kapocs)

Ezt követően Asztalos Emese, a PIM muzeológusa osztotta meg gondolatait, a „Ki vagyok én? Nem mondom meg..." – Petőfi választásai című virtuális kiállítás egy specifikus termében barangolva. A muzeológus a 19. századi utazás kapcsán a mennyiség- és minőségbeli fordulatokat taglalta.

Előadását George Sanders: Lord Byron című festményével vezette be, amely a klasszikus romantikus utazó képét hivatott megmutatni a közönség számára. Ennek kapcsán elmondja, a korszakban mindenképp felmerül az utazások filozofikus vetülete is, hiszen akár mesteremberekről, akár művészemberekről, akár az arisztokratákról beszélünk, az utazás egy önértelmező mozzanatként, gesztusként is értékelhető. Tehát az ismeretszerzés, művészeti tapasztalás mellett létrejön egy önkiteljesítő, egy személyiségfejlesztő terület és tartomány is. Asztalos Emese szerint a 19. század elején egy reflexív periódus is megfigyelhető, mivel a sajtó és a nyomtatás előretörésével rengeteg útikönyv, leírás, útirajz látott napvilágot, azaz volt mihez kapcsolódnia az újonnan útra indulóknak.

Joseph Heicke: Forray Iván társaival keleti utazása előtt, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest (Forrás: Wikipedia)

A következő festmény Joseph Heicke: Forray Iván társaival keleti utazása előtt. Forray egy kevéssé ismert magyar arisztokrata, akit a bemutatott metszeten az utazása előtti felkészülés pillanataiban láthatunk. A muzeológus hozzáteszi, a korra jellemző, hogy azok az utazók, akik megtehették, azzal a lendülettel, ahogyan ma Instagram-storykat készítünk, metszőket fogadtak, akik lefestették számukra a megörökítendő élményeket.

„Mondhatni azt is, hogy az akkori utazás mai szóval élve a turizmus felé mozdult el, tehát kiterjedtté vált. Majd nem sokkal később elérkezünk egy következő – már Petőfihez is szorosan kapcsolódó – fordulathoz, amely az úgynevezett grand tour hazai változataként értékelhető, amikor egy utazó a saját hazáját szeretné jobban megismerni. Ennek előképeiként említhetjük Liszt Ferencet és Kazinczy Ferencet, és ebbe a hagyományba illeszthető Petőfi Sándor tevékenysége is, aki az 1845-ös Úti jegyzetek és 1847-es Levelek Kerényi Frigyeshez című úti írásai során számára fontos helyszíneket, hozzá hasonló gondolkodású embereket keresett fel.”

Pap Zsigmond: Karikatúra: Petőfi Sándor társaságban bányába indul (Forrás: PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Ezt követően, a kiállítás képei közül két kis metszetet látunk, Petőfi 1847-es nagybányai utazásához kapcsolódóan. A muzeológus szerint Törökfalvi Pap Zsigmond alkotásának különlegességét valójában az adja, hogy ez az egyetlen olyan Petőfi-ábrázolás, ami ilyen kötetlen, könnyed és informális közegben mutatja be számunkra a költőt. A következő előadás bevezetéseként Asztalos Emese hozzáteszi, a költő leírásai azért is lényegesek számunkra, mivel hihetetlen üdítő stílusa valójában a 21. században is teljesen megállja a helyét.

Kardeván Lapis Gergely egyetértve folytatja a beszélgetést, előadását Petőfi említett prózái, illetve tájábrázolásai mentén építette fel. Egyedi megközelítésében emlékezet arra, hogy bár az érettségi során Petőfi tájverseit egyszerűségük, könnyedségük általában kedvelik a diákok – vagy épp teljesen érdektelennek tartják –, a téma tulajdonképpen rendkívül komplex kérdéseket hordoz magában.  
Előadásában a romantika felől közelítve, két fogalom körüljárásával teszi érthetőbbé nézőpontját, csoportosítja észrevételeit:

• az egyik a természet, leginkább pedig az a romantikus természetérzés, amely a vallásos áhítathoz közelít,
• a másik pedig a végtelen, a végtelen kihívása a romantikus művészet számára.

Mint mondja, mindkét fogalom eszközként, illetve válaszként is értékelhető a költő életművében:

„Mi ez a romantikus természetérzés valójában? Annyi bizonyos, hogy a tanulmányaink során megfigyelt korabeli költő és a korabeli festővel szemben, a tájképek és tájversek gyakori szereplője, a nyáját őrző, esetleg botjára támaszkodó pásztor nem valószínű, hogy érezte az említett vallásos jellegű áhítatot. Schiller remekül illusztrálja ezt egy híres esszéjében, ahol azzal a példával él, hogy ha egy művirágnak teljesen, tehát a csalódásig a természet látszatát adnánk, és ezt valaki az említett vallásos áhítattal szemlélné, akkor az a felismerés, hogy ez csupán utánzás, tönkretenné az egész így létrejött érzést. Mire következtetett ebből a Schiller? Hogy ezek szerint a természetet nem az esztétikai megjelenéséért csodáljuk, hanem valójában a természet fogalmában vagyunk szerelmesek. A természetbe, amely velünk ellentétben szükségszerű és tulajdonképpen az ennek folytán megőrzött tökéletességet, harmóniát csodáljuk ebben benne.”

Ehhez kapcsolódóan említhetjük Petőfi Sándor A Tisza című versét, a végtelen kihívására pedig természetesen az alföldről és a pusztáról szóló költeményeit. A végtelen kapcsán Kardeván Lapis Gergely Kant megfogalmazására is utal, miszerint az a legizgalmasabb, hogy ugyan az érzékeinkkel képtelenek vagyunk befogadni, de a végtelenség megérzésére mégis képesek vagyunk. Ez tulajdonképpen a „széppel” szembeni „fenséges” megtapasztalása, amely során abban gyönyörködünk, hogy saját ember voltunk korlátjai lépjük át.

Petőfi tájverseiben tehát ez a két fogalom az, ami a költőt kimozdítja a szokásos felfogásból. Az előadó visszakanyarodva az utazáshoz fontosnak tartja megemlíteni, Petőfi, a korszak művészeihez hasonlóan, mivel szülőföldjének tájairól alkotott, arra hivatott, hogy jelentéssel töltse meg a hazáját. „Nem azért, mert az Alföldet korábban nem fedezték volna föl, hiszen a népies mozgalom a hazai tájak iránti érdeklődése már az 1930-as években különböző hazai tájak felé fordította a művészetek érdeklődését. De hogy mire való az Alföld, mit lehet kifejezni egy természeti jelenség által, amely aztán a magyar léleknek központi, fontos szimbóluma lesz, azt Petőfi találta ki.

Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett (Forrás: Wikipedia)

Előadásának végén, az úton levéshez kapcsolódóan elmondja, Petőfi élete során nagyon rövid időszakokban rendelkezett úgynevezett állandó lakhellyel, ebből is látszik, hogy a tájverseiben jelentős szerepet játszó vándor szerepe, az úton levés gyakorlata, az életstratégiájában is fontos szerepet töltött be. „Persze nyilván ez egy romantikus szerep is, ennek is köze van magához a végtelenhez” –  jegyzi meg Kardeván, majd Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett című festménye kapcsán hozzáteszi, Petőfi tájverseiben is megfigyelhető ez a vándor, aki valahol mindig ott áll, szemléli azt a tájat, amelyet mi is szemlélünk a festő által.  

Az előadások után a szokásos módon villámkérdések következnek, amelyek során szóba kerül van-e olyan pont a költő személyiségében, amit a megszólalók kevésbé kedvelnek, el tudják-e képzelni Petőfi személyét a 21. században, illetve többek között az is, hol tartunk most a költő kultuszának megítélésben. A válaszokért (is) érdemes meghallgatni a beszélgetést!