Molnár Eszter Edina tanulmányának első részében arra kereste a válasz, vajon mi lehetett az oka annak, hogy a háborút leginkább fiatal középosztálybeliek és értelmiségiek támogatták. A kérdés vizsgálatát ezúttal a Nietzsche és Simmel filozófiájának hatását is magán viselő, modern irodalomhoz tartozó magyar írók és más értelmiségiek kordokumentumai segítik majd: hogyan viszonyultak kezdetben a háborúhoz azok, akik később a háború legfőbb kritikusaivá váltak?

A századelő enerváltságától szenvedő fiatal hazai értelmiség a háború kirobbanásában alighanem a nietzschei új ember megszületésének lehetőségét látta. A hadüzenetet követően a hazai sajtóban is pillanatok alatt megjelentek a háború jótékony hatását hirdető propagandacikkek. A háború egyszer csak felrázta álmos tespedtségéből az unatkozó világot: „Hogy énekel a főváros. Egy dalt énekel, edző, harsogó csatadalt, amelyet az egyik ember abbahagy s átadja a másiknak, hogy folytassa, az utcán, a kaszárnyákban, a kis kávémérések bádogasztalkái mellett, ahol egyébkor jogászok állottak, dákóval a kezükben, cigarettafüstös szájukon az éjszaka hervadt színével s a harmadrangú kis kabarék régen kimustrált kupléival. Eltűnt a pesti spleen, amely mint szürke hernyó mászott s összenyálazott bennünket” – írja A Hét augusztus 9-én, s a név nélkül közölt cikket akár Kosztolányi is írhatta.

Legyen áldott a változás?

Kosztolányi Dezső alig két hónappal a fent idézett A Hét-beli névtelen cikk után ezt a jóval provokatívabb írást jegyezte ugyanitt: „A mai ember – az üvegházban felnőtt, sápadt, teát szürcsölő – örömmel köszönti az egészséges brutalitást. Hadd jöjjön a vihar, és söpörje ki szalonjainkat. Csak valljuk be, hogy sok szemét van benne, és nem nagy kár azért, amit elpusztít. Mi eddig nem láttuk önmagunkat. Ha őszintén számot vetünk és mélyére nézünk posványos és podagrás társadalmunknak, észre kell vennünk, hogy az 1870-től 1914-ig terjedő kor nem visel majd valami nagyon díszítő jelzőt a leendő történész és társadalombölcsész előtt, s fanyalgó udvariassága, hamisított biedermeier szalonja, cukros, minden őszinteség nélkül való érzelgőssége egykor gyűlölt komikum lesz minden értelmes ember szemében. […] Ki sajnálja a régi »kultúrá«-t? Legyen áldott a változás, az újság, a jövendőt kelesztő véres kovász.” (Véres kovász)

Kosztolányi Dezső, ismeretlen felvétele, 1907 körül (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Kosztolányi propagandacikkeiben – amelyek nem a Monarchia háborús szereplésének támogatásáról szólnak elsősorban, hanem sokkal inkább a háború szépségéről szóló esztétikai fejtegetések – a háború nemcsak értékteremtőként, de önmagában is értékként jelenik meg: „Ez a hadjárat a csodák hadjárata. Már most is érezzük, a várakozás idegcsigázó izgalmában. Milyen meséket mondanak majd róla azok a vitézek, akik visszatérnek, milyen igaz regéket a rokon népek találkozásáról, amelyeknek egyszerre megoldódott a nyelvük, és milyen dalokat énekelnek arról a rohanásról, amely alatt most az egész földgolyó dübörög.” (Túl az Óperencián) Hasonló szellemben kicsit későbbről, már egészen a háború nietzschei pozitív jelentéstartalmát tükrözve vissza: „[…] a háború állítás és nem tagadás, az emberiség életakarata, egy kiáltás, hogy élni, örülni, győzni akarunk.” (Levél egy puritánhoz) Alig pár évvel korábban a legújabb Nietzsche-fordításról A Hétbe kritikát író Kosztolányi egyenesen Nietzsche-lázról beszélt: „Nietzsche népszerű Budapesten, és már nemcsak a Lipótvárosban, hanem a Ferenc- sőt a Józsefvárosban is.”

Szajbély Mihály az unokatestvér Csáthnak nemcsak a publicisztikájában mutatta ki Nietzsche hatását, de felhívta a figyelmet arra is, hogy az Anyagyilkosság című novella „a Jenseits von gut und böse [Túl jón és rosszon] perspektívájából nézve nem más, mint szenvtelen látlelet, nagyítóüveg alatt tanulmányozható preparátum a nietzschei arisztokratikus radikalizmusról, a Herrenmoral [tömegmorál] működéséről, túl a régi erkölcs által definiált jó és gonosz fogalmain, a Sklavenmoralon [a kiváló egyéniségek egyedi életfelfogása].” (Csáth Géza élete és munkái. Magvető, Bp., 2019.)

Csáth Géza (Brenner József) egészalakos fotója, ismeretlen felvéte, 1912 (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Csáth Géza 1914 utolsó napján kelt, csalódott hangvételű privát sorai is a Kosztolányiéhoz hasonló (be nem teljesült) várakozásról tanúskodnak; ő azonban unokatestvérével szemben nem az „egészséges brutalitást” üdvözölte, hanem az emberek jobbá válását várta a háborútól: „Egy ábránddal szegényebb lettem. Azzal a hittel, hogy háború esetén az emberek megváltoznak, jobbak lesznek, jóindulatúak lesznek, szívesek, kedvesek egymáshoz és főleg kötelességtudók minden ízükkel, ügyesek, okosak, belátók, hiúságukat a köz érdekében, a cél érdekében levetkezők.” (Brenner Dezsőnek, 1914. december 31.) A Monarchia háborús céljaival maradéktalanul azonosuló Csáth számára a háború erkölcsjobbító hatása azonban inkább csak lehetséges pozitív hozadék volt; a valódi értelme elsősorban a haza jogos önvédelmében állt. Mindenesetre előzetes várakozásainak fontos része volt.

„Szent kell, hogy legyen ez a háború”

A németes műveltségű Balázs Béla, aki Simmel filozófiáját szívta magába a berlini egyetemen, azok közé az elméleti emberek közé tartozott, akik számára a háború értékteremtő, a világ megújulását szolgáló nagy esemény és csodálatra méltó esztétikai tárgy volt. Különösképpen nem érdekelték a Monarchia háborús céljai, a szerbek elleni büntető hadjárat; de meggyőződése volt, hogy a háború csak a fejlődést szolgálhatja: „Ez a háború szent. Ami ilyen ész- és érzékbontóan nagy, ami így túlnő a látásunkon és ítéletünkön, az az örök elementumok világából való, még ha mi cselekedjük is. […] Szent kell, hogy legyen ez a háború, mert csak a világalkotó elementumok örök törvénye támaszthat ilyen néprengést. Mert kocsmai verekedés lobbanhat fel privát vélemények különbségéből, de ahol hegyek omlanak egymásra, ott az egy örök törvény dolgozott és áhítattal feküdnénk alája, még ha minket temetne is el. És mert örök természettörvény munkája, tehát értelme van, mert a természetben nincs olyan halál, mely ne az életet szolgálná és nincs a történelemben olyan háború, mely vérözönével végül is ne az evolúció számára mosna árkot” – írja kevés háborús cikkeinek egyikében, a Párizs-e vagy Weimar?-ban.      

Balázs Béla katonaruhában, Keglovich Emil felvétele, 1910-es évek (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A filmesztétika úttörő alakja a fejlődést a világháború kitöréséért is felelős 19. századi nacionalizmusok helyébe lépő 20. századi internacionalizmusban látta, amelynek megvalósítását elsősorban a soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia nagy missziójának tekintette. Balázs Béla, aki 1913-ig a Bauer Herbert nevet használta, hitt abban, hogy a háború a népek erkölcsi fürdője lesz, s ezért a megtisztulásért nem tartotta nagy árnak az emberélet feláldozását sem.

„Legunalmasabb realitás”

Annak ellenére, hogy nem volt író, Balázs Béla egyetlen fiútestvére, később Kaffka Margit férje, az orvos-biológus Bauer Ervin is igyekezett nyilvánosan hangot adni saját háborús meggyőződéseinek – talán a lelkesítő írások ellensúlyozásaként, s helyenként mintha éppen bátyja gondolataival vitatkozna. A név nélkül a Nyugatban megjelent Háborús kóborlások harctéri leírásai közt váratlan fejtegetésekbe kezd: „Valami tárcaféle azt magyarázza, hogy a háború üdítő és tisztító fürdő a mai férfinemzedéknek, mely csömörig túltellett kultúrával és fölösen, csömörig élt az asszonnyal, itt mind a kettőtől felszabadul. A szokott budapesti látás – maguk szerint ítélni a világot. […] És ami a háború, a tömegélet »misztikumát« illeti, ez csakugyan rossz, pesti írók találmánya. A háború – ha van –, úgy látszik, elkerülhetetlen rossz ma még. – De a legprózaibb, legunalmasabb realitás, tarkázva életveszedelmekkel, melyek tudata súlyosan lehangoló mindig” – írja Bauer, szinte tételesen ellentmondva Balázs Béla gondolatainak.

Szintén a Háborús kóborlásokban foglalkozik a háború természeti törvényként való felfogásával is. Reprezentációjában bátyjához hasonlóan, a darwini evolucionizmus és a vallásos spiritualitás motívumai keverednek egymással. Lényeges viszont, hogy Bauer Ervin az utóbbi mellett teszi le voksát, s a fejlődést a háború meghaladásában látja – még akkor is, ha a béke állapotát szükségszerűen a háború előzi meg: „Hogy általában »törvényszerűek-e« az emberiség életében a háborús periódusok; nincs sok kedvem ezzel bíbelődni most; nem vagyok én szociológus! Sőt – az egész Darwin-irodalmat és sok egyebet felejtve szeretném azt mondani, hogy az ember természetes állapota mégis a fejlődés; más szóval az eszményi, elérendő állapot, melyet a Védák, a Korán, Konfucius s a Talmud mint végső ideált felállít: »Ha majd csoroszlyákká görbítitek kardotokat és mindenki békén pihen az ő fügefája alatt.« De tudhattuk, hogy ez még messze van. […] A világtestek járása rendjét is véletlen, de azért mindig előforduló katasztrófák zavarják időnkint – s ezek oka mégis magából a törvényből, az élet természetéből való azért… igen, ha valami ilyenben meg lehetne nyugodni!” 

Kaffka Margit férjével, Bauer Ervinnel, Electra fényképészet, 1915 (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Bauer háborúellenességében bevallottan nagy szerepet játszott aktuális élethelyzete: félt attól, hogy elveszíti épp csak megtalált boldogságát, s ez lényegében az azt megakasztó háború ellenségévé tette. Kaffka Margittal éppen olaszországi előnászútjukat töltötték, amikor kitört a háború. Bauert behívták, hazasiettek. Szegedre utazott a hadtestéhez, ahol 1914. augusztus 18-án, két idegen tanú jelenlétében még gyorsan házasságot kötöttek. A következő szövegrészlet azonban tudós érdeklődést és olyan lelki vonásokat sejtet, amelyek – kiábrándult kortársaihoz hasonlóan – őt is a háborúért lelkesedők táborába sodorhatták volna: „Az egyesre nézve sok függ attól, élete mely pillanatában érte ez a háború-katasztrófa: hogy volt helyezkedve momentán életsorsával, anyagiakkal, sikerrel, pozícióval, munkával, asszonnyal szemben! Nekem a munka most ígért legtöbbet, s a »jó« szerelemre is most találtam. […] Miután kamaszkorom óta állandó, belső levertséget okozott nekem az élet, az életem abszolút értelmetlen volta; mostanában kész voltam szemet hunyni sok kérdés előtt, és megnyugodni benne, hogy relatív értelme számomra a munkám iránti érdeklődés, és az a tapasztalat – mely meg nem csalt idáig, csak erősödött –, hogy ezzel az asszonyemberrel együtt lenni nekem mindig megnyugtató, szégyentelen, kíntalan és minden lelki-vonásom szerint kielégítő. […] nagyon rosszkor jön nekem, ha most meghalok! Tavaly, tavalyelőtt nem is gondoltam volna ilyenre, s a háború »érdekelt« volna, mint valami sohsem látott színjáték és sok emberi adat.”

A háborúval és a „pesti írókkal” kapcsolatos ellenérzései személyes forrásaiban is jelen vannak. A frontról a feleségének küldött naplóleveleiben többször hangot ad a háborúpárti Ignotusszal való egyet nem értésének, egy másik helyen az első perctől pacifista Lengyel Menyhértnek ad igazat „Herberttel [Balázs Bélával] és Móriczcal szemben”. Testvéréről több szó nem esik ugyan, de Móriczcal kapcsolatban több alkalommal is utal arra, hogy vitacikket készül írni annak háborús írásaira reflektálva.

Összességében úgy tűnik, hogy Bauer háborúellenes pozícióját nemcsak Kaffka szellemi és érzelmi hatása alakította, de ezzel szinkronban bátyja ellenszenves háborús elköteleződése is meghatározta.

Molnár Eszter Edina