A Lónyay 200 Emlékév kapcsán jelent meg a Tuzsér Községért Közalapítvány gondozásában, a PIM szakmai segítségével az egykori pénzügyminiszter és miniszterelnök, gróf Lónyay Menyhért dédunokája, Márta 1912 és 1922 között írt naplója. A kiadványról annak egyik szerkesztőjével, a PIM Kézirattárának főmuzeológusával, Komáromi Csabával beszélgettünk.

PIMBlog: Az egykori miniszterelnök, gróf Lónyay Menyhért születésének 200. évfordulójára jelent meg a beszélgetésünk apropóját képező kiadvány. Miben áll Lónyay szellemi öröksége, miért fontos emlékeznünk rá? És mit adhat hozzá akár vele kapcsolatos tudásunkhoz, akár tágabban vett műveltségünkhöz dédunokája, gróf Lónyay Márta frissen megjelent naplója?

Lónyay Menyhért miniszterelnök, pénzügyminiszter, a tavaly 200 éve született dédapa (magántulajdonban)

Komáromi Csaba: A kötet az egykori Lónyay-birtokközpont, Tuzsér nagyközség közalapítványa által koordinált Lónyay 200 Emlékév keretében jelent meg a PIM szakmai támogatásával, amire a közalapítvány elnöke, Klicsu Ferenc alpolgármester kérte fel az intézményt. Lónyay a kiegyezés utáni második miniszterelnökünk volt, elődje, Andrássy Gyula kormányában pedig pénzügyminiszteri tisztséget töltött be, mindkét szerepében jelentősként értékeli az utókor. A dualista államszervezet kialakításában elévülhetetlen érdemei vannak.

A Magyar Tudományos Akadémia elnökének levele ismeretlen MTA tisztviselőnek, 1877. (PIM Kézirattár)

A dédunoka, Lónyay Márta naplója pedig az 1910-es évek mindennapjairól való tudásunkat mélyítheti el, a hanyatló arisztokrácia sorsfordító esztendeinek megvilágításában segíthet, e zárt társadalmi osztályt belülről szemlélő, eladósorba kerülő fiatal hölgy szemszögéből.

PB: „Márta naplója alapjában véve egy lányregény” – olvashatjuk a mű bevezetőjében. Hogy látja, mennyi érdekességet, milyen olvasmányélményt tartogat a most közreadott dokumentum azoknak, akik nem történeti vagy helytörténeti érdeklődés miatt veszik kezükbe a könyvet?

Márta és húga, Mária Antoinette, 1900 körül (magántulajdonban)

K. Cs.: A lányregényekhez szokott olvasó találhat a szövegben több olyan klisét, mely ezeknek a történeteknek sajátja, megjelenik természetesen a szerelem, a féltékenység, a társasági élet zajlása, a gúny, az önvád vagy éppen az önsajnálat. Ám mivel egy valóságos naplóról van szó, természetesen ezek az érzések valódiak, tehát mégsem regényt olvasunk, ugyanakkor érdekes elhallgatásokat is észlelhetünk. Ahogy megyünk előre az időben, a világháború valósága mindent felülír, uralkodóvá válnak az eseményleírások, a hiteles vagy hiteltelen információkra adott reflexiók.

A naplófüzetek (magántulajdonban)

PB: Miben más, miben áll a különlegessége e naplónak a hasonló korabeli forrásokhoz képest? Egyáltalán, utóbbiakat említve milyen nagyságrendről beszélhetünk, mennyire gyakori eset, hogy egy fiatal arisztokrata huszadik század eleji feljegyzései még napjainkban előbukkanhatnak?

K. Cs.: A rendszerváltozás óta eltelt időszakot nézve, amikor már lehetett újra a főnemesi családokról érdemben írni, illetve ezzel párhuzamosan egyre több betekintést kaphatott bármelyikünk a még mindig aktív nyugat-európai főnemesség tevékenységébe, akár a bulvárlapok hasábjain, akár a napjainkban is igen népszerű televíziós sorozatokon keresztül, egyre több kiadvány született a hazai arisztokrácia fennmaradt visszaemlékezéseiből, naplóiból.

Márta szüleivel és nagybátyjával, Kisbózsva, 1906 (magántulajdonban)

Hogy csak néhány nevet említsek: Károlyi Mihályné, Esterházy Lujza, Odescalchi Eugénia, Andrássy Borbála, Andrássy Ilona, Károlyi-Széchényi Ilona, Edelsheim-Gyulai Ilona. Néhányuk művei több kiadást is megértek, és több kiadó már sorozatot készít hasonló művekből, nyilván nem csak a hölgyek feljegyzéseiből, hanem az alapvetően a közéletben tevékenykedő férfi családtagok írásaiból is.

Van tudomásunk kiadatlan, ám kutatott naplószövegekről, és az is szinte bizonyos, hogy hasonló memoárok lappanganak akár nagy számban is, csak még nem kerültek a nyilvánosság elé. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen egy 1945 óta elnyomott, sőt üldözött, kitelepített vagy az országot nagyszámban elhagyó réteg tagjairól beszélünk, akik eredeti identitásukat kénytelenek voltak sokszor eltitkolni, még akár magukban is elfojtani évtizedeken keresztül. Az elődök írásai, relikviái, melyeket egyébként mintegy ereklyeként őrizhettek, ilyenkor a láda, a polcok mélyére kerültek, a korabeli családi fotókkal együtt, hosszú idő, nagy bizalom kell hozzá, hogy ezek újra felszínre kerülhessenek. Az is bizonyos, hogy az országot elhagyó családtagok számos hasonló dokumentumot magukkal vittek, melyek még nehezebben kerülhetnek látóterünkbe, nem egyszer az utódok nyelvvesztése, érdektelensége miatt. Ez utóbbi tény egyébként majd’ minden emigráns magyar családról elmondható, nem csak az egykori főrangúakat érinti.

PB: Mik a napló imént emlegetett „előbukkanásának” „kalandos körülményei”, melyeket a kézirat sorsáról Klicsu Ferenc, a Tuzsér Községért Közalapítvány elnöke említ a könyvhöz fűzött előszavában. Mit tudunk arról, hogyan jutott el a kézirat a mostani megjelentetésig?

K. Cs.: Lónyay Márta 1948-ban halt meg gyermektelenül. Özvegyét, Hunyady Ferenc grófot kitelepítették, megnősült újra, és 1966-ban halt meg. Az ő özvegye, Machacek Aurélia juttatta el saját rokonaihoz, Piliscsabára a kéziratokat – hét különböző kötéssel ellátott naplófüzetről van szó –, majd Hollandián keresztül Csikós Imréné Vargha Hedvig jóvoltából 1997-ben jutott vissza az országba, immár a Lónyay-leszármazottakhoz. Ők Jankovich-Bésán Dénes gróf (Márta húgának, Mária Antóniának az unokája) vezetésével döntöttek úgy, hogy kiadják a napló szövegét.

A kisbózsvai Lónyay-kúria (magántulajdonban)

PB: Anélkül, hogy a napló tartalmát részletesen felfednénk az érdeklődő olvasók előtt, mesélne egy kicsit a „főszereplő” saját feljegyzéseiből megismert személyiségéről, jellemző vonásairól, illetve a szöveg sajátos stílusáról, nyelvhasználatáról, mely ennyi idő távlatából legalább olyan egzotikus és izgalmas lehet, mint maguk a leírtak?

K. Cs.: Lónyay grófnő valószínűleg nem sokban különbözött a többi arisztokrata kisasszonytól, rendre beszámol az időjárásról, a különböző vendégeskedésekről, a szokásos fővárosi báli szezonról, lóversenyekről, vadászatokról, a korban hozzá közel álló ifjakról, feltételezett érzelmeikről, stílusukról, ruházatukról. A háború kapcsán kiderül, hogy feltűnően tájékozott a háborús eseményekben, rendszeresen olvassa a sajtót, küzd a bejövő hírek hitelességével. A szöveg egy része eredetileg angolul íródott, nyelvgyakorlásként (ezt a tényt minden alkalommal jelöltük), de számos francia és német nyelvi elem is szerepel benne a korabeli főúri „öszvér” nyelvhasználat jeleként. Az írásmód különlegességét inkább az eltelt idő adja, jegyzetek és szómagyarázatok nélkül ma már kissé idegenül, valóban egzotikusnak hatnak a mondatszerkezetek, a kohéziós elemek.

Márta édesanyjával és húgával, Kisbózsva, 1900 körül (magántulajdonban)

Kérdésként vetődhet fel, kinek is írja – magán kívül – a feljegyzéseket, többször utal rá, hogy megmutatta édesanyjának és húgának a naplót, sőt ez utóbbi több helyen bele is ír néhány megjegyzést. Vélelmezhetjük, hogy ez a fajta finom betekintés egymás írásaiba szokásszámba ment, ezt akár távolabbi családtagok is megengedhették.

PB: A napló keletkezésének ideje 1912 és 1920 közé esik, vagyis a magyar és a világtörténelem turbulens, megrázó és tragikus időszakából kapunk palackpostát általa. Az Ön számára a szöveg melyik vonulata bizonyult lényegesebbnek: a szubjektív történelmi emlékezet forrása vagy egy fiatal, feljegyzéseit 14 évesen kezdő lány több mint egy évszázada lejegyzett egyéni sorsának regényes lenyomata? 

A napló: 1917. január – Márta IV. Károly koronázásán viselt ruhájában (magántulajdonban)

K. Cs.: Jómagam nehezebben tudtam regényes írásként, szépirodalomként befogadni a napló szövegét, bár kétségtelen, sőt én is ezt vallom, hogy a hasonló egodokumentumokat az irodalomtudománynak azonos szinten kell kezelni a tisztán fikciós művekkel. Mégis, talán kissé csúnyán fogalmazva, megdolgozandó nyersanyagként tekintettem a szövegre, ami megannyi lehetőséget adott rejtett összefüggések felderítésére, apró mozaikok egymás mellé helyezésére, hogy minél teljesebb képet kaphassunk a boldog békeidők dicstelen elmúlásának folyamatairól. Meggyőződésem, hogy a nüanszokon, a látszólagos – akár csak érzelmi – beállítottságon, viszonyulásokon múlik/múlhat egy-egy személy s így egy család, ezen keresztül akár egy egész nemzet sorsa. A mikrotörténeti tényezők feltárása a történelmi és irodalomtörténeti kutatások egyik legszebb, bár „pepecselős” feladata, de nagyon jó csinálni.

PB: Egy efféle forrásmunka hiteles, pontos és közben az egyszeri olvasó számára is követhető, informatív prezentálása komoly és jelentős szerkesztői, szöveggondozói kihívásnak tűnik. Megosztaná olvasóinkkal, milyen háttérmunkálatok, szerkesztői megfontolások, esetleges nehézségek vagy nem várt dilemmák kísérték a munkát?

K. Cs.: Ami egyből szembetűnő volt, az a rengeteg említett személy. A névmutató, melyet Jankovich-Bésán Dénes állított össze, közel 700 nevet tartalmaz, néha komoly kutatómunkát igényelt egy-egy becenév feloldása (ez nem is sikerült maradéktalanul). A névazonosítás jelentős részét, illetve a családfák összeállítását a neves genealógus, intézményünk volt munkatársa, báró Gudenus János József végezte el. Egy-egy személy szövegbeni első említésénél lábjegyzetbe helyeztük a pontos (értsd: koncepciózusan kiegészítőkkel, előnevekkel és rangjelöléssel ellátott) nevet a hozzá tartozó születési és halálozási évvel (a nem ritka névazonosságok miatt ez is figyelmet és türelmet kívánó feladat) úgy, ahogy egyébként ezeket az embereket valóban számon tartották a 2. világháborút megelőző időszakig.

A napló: a reménytelen szerelem tárgya, gróf Andrássy Imre és öccse, Mihály közös fotója (magántulajdonban)

A neveken kívül hangsúlyosan nem a történelmi tényeket magyaráztuk a lábjegyzetekben (hisz azoknak a bőséges szakirodalomban könnyen utána lehet járni), mint inkább a művelődéstörténeti adalékokat. Megpróbáltuk azonosítani a naplóíró említett olvasmányait, a látott színdarabokat, hangversenyeket, mozifilmeket. Illetve részleteztük a vidéki helyszíneket (kastélyokat, kúriákat) és a fővárosiakat is, hol történtek az átélt események, s az adott hely miről nevezetes egyébként. Adatgazdag, de nem túlmagyarázó lábjegyzetek írásába bocsátkoztunk.

Az idegen szavakat szintén az első említésnél, a főszövegben magyaráztuk, hogy ne terheljük túl a lábjegyzetrészt, és olvasóbarát megoldásnak tűnt azonnal feloldani ezeket.

Márta későbbi férjével, gróf Hunyady Ferenccel, Kisbózsva, 1921 (magántulajdonban)

PB: Van esetleg kedvenc bejegyzése, avagy időszaka a napló szövegéből, volt-e olyan szakasza a szövegnek, ami valamilyen szempontból különösen megkapó, felkavaró, érdekes vagy gyönyörködtető volt az Ön számára – túl a szakmai figyelmen?

K. Cs.:

„Mindenki elment a feltámadásra. Én itthon maradtam, és csak úgy unalomból elővettem egy régi naplómat és elolvastam kis szerelmi históriámat, végignéztem azt a pár kis beragasztott fényképet, és elfogott a vágy az elmúlt, bizony rég elmúlt szép idők után. Milyen gyerekesen van az az egész kis egyszerű mindennapi história írva! Milyen ártatlan, romlatlan, naiv illúziókkal telt gyerek is voltam én akkor! És az egész csakis rövid 3 év előtt történt, 19 éves koromban. 3 év! Mennyit tud az tenni! Mennyi illúziót megölni, mennyi álmot elűzni, mennyit rontani egy lelken. […] Most túlságosan tudja már az ember, hogy maga mit akar, ismeri érzéseit, egy bizonyos emberösmeretre is tett szert, úgyhogy látja mindjárt, hogy a másik mit akar, mire céloz, egyszóval ismeri az emberek romlott mivoltát, és evvel az ösmerettel saját lelkünk is romlik. Igen. Néha elfogja a vágy az embert régi lelke után, melyet már nem fog visszakapni soha. Hisz nem törülheti ki semmi azokat az emlékeket, tapasztalatokat, nem adhatja senki sem vissza az illúziókat. Vagy talán van valami, az az egy talán? Újból szeretni, igen az talán visszaadhatnak valami keveset a régiből, egy olyan kis utóízt.”

Márta mint a Szent Imre-ünnepségek női rendező-bizottságának egyik vezetője, 1930 (Szent Imre Album – A jubiláris ünnepségek története képekben, szerk. Huszár Károly, Szent Imre Jubileum Rendező Főbizottsága, Bp., 1930, IX.)

Egy szerelmi szál, az akkor már nős Andrássy Imrével kapcsolatos – éveken át húzódó – plátói érzelmek illusztrálását, lezárását végzi el az alábbi sorokban, 1920. április 3-án, amely egyúttal reflektál magára a naplóra, annak írására is, egyáltalán, az egyén érzelmi élete végiggondolásának időnkénti szükségességére. Úgy vélem, az írás igazi gyógymód lehet, s talán egyre kevesebben teszik meg manapság a maguk kedvére, nem hivatásos íróként, pedig lehetséges, hogy egészségesebb társadalomban élhetnénk. Remélem, a hasonló kiadványok, akár ezután előkerülő egodokumentumok segíthetnek önmagunk belső konfliktusainak és a világból áramló külső hatások elviselésében.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett kötetbemutatón Komáromi Csaba beszélget a szerkesztőkkel, illetve Fónagy Zoltán történésszel és Klicsu Ferenc alpolgármesterrel (fotó: PIM)