Néhány évvel ezelőtt a Petőfi Irodalmi Múzeumban „Maradni szégyen, veszni borzalom” címmel első világháborús kiállítást láthattak az érdeklődők. A tárlatban a háborút megélt magyar írók és költők egyéni tapasztalatai, ebből adódóan levelezésük, valamint meghatározó műveik egyes részletei vezették végig a látogatókat az 1914 és 1918 közötti éveken. A kiállítást megálmodó és létrehozó kurátor csapat tagja volt Molnár Eszter Edina muzeológus is, aki azóta tovább folytatta kutatásait a témával kapcsolatosan. Jelen írásában arra keresi a választ, vajon miért éppen a fiatal középosztálybeliek és értelmiségiek alkották a háborút támogatók legfontosabb bázisát. Milyen hatások érték őket, mit jelenthetett ez a helyzet számukra, és mit vártak tőle? 

Az eddigi világ káros, értéktelen részeinek lerombolásához fűződő első világháborús várakozások a nyugati kultúra jövőjével kapcsolatos századvégi pesszimizmuson és a „vérfrissítő” vagy értékteremtő háború mentális reprezentációján alapszanak. Robert Wohl amerikai történész generációs elmélete szerint (Robert Wohl: The generation of 1914. Harvard University Press, Cambridge, 1979) a „generation of 1914”, azaz az 1880-as és 1890-es években születettek alapélményét nemcsak a világháború átélése adta, de felnőtté válásuk egybeesett a háborút megelőző két évtized technikai fejlődésével, gyökeres társadalmi és politikai átalakulásával. Tisztában voltak azzal, hogy az új század egészen más lesz, mint az előző, miközben tartottak tőle, hogy egy hanyatló világba születtek. Massimo Mori olasz filozófiatörténész szerint (Massimo Mori: Una guerra per la sopravvivenza della Germania. In: Gli intellettuali e la Grande Guerra. Ed.: Massimo Mori. Il Mulino, Torino, 2019) sokan egyenesen úgy érezték, hogy a modernitás terhei eleve a túl hosszú béke, azaz a háború hiányának következményei. Az 1870 óta tartó nyugalmas időszak ugyan teret engedett a gazdasági, ipari és demográfiai fejlődésnek, de azzal, hogy hozzászoktatta az embereket a kényelemhez, a jóléthez és a bőséghez, túlságosan is az egyéni érdekeket helyezte előtérbe, egyszersmind aláásta az erkölcsöt, az áldozatvállalást, az önmegtagadást és a nehézségekkel való megküzdés képességét. A materialista szellemiség fojtásában – a pénzimádat, az egoizmus, az utilitarizmus és a hedonizmus tombolásával – az alapvető emberi értékek kérdőjeleződtek meg.

A háború mellett – Tüntető felvonulás Budapesten katonazenével (Arcanum Digitális Tudománytár)

Az 1914-es generáció fiataljai pedig elviselhetetlennek érezték a kor statikusnak tűnő alaphangulatát, lázadtak a kényelem, a modern élet kiszámíthatósága ellen, veszélyre és kockázatra vágytak, az élet realitásával való brutális találkozásra. Egységes, konfliktusmentes közösségről és spirituális megújulásról ábrándoztak, amelyet talán egy hirtelen trauma hozhat el: egy általános háború, ami elsöpri a kényelmes, modern élet sallangjait, megmutatja az élet valódi arcát, és végül megteremti az új, etikus embertípust.

A háború a német filozófiában

 A hosszú béke káros voltáról szóló meggyőződés és ezzel összefüggésben a beteg Európa morális és spirituális egészségét regenerálni képes háború képzete 1914-re már komoly hagyománnyal rendelkezett a német filozófiában. Heinrich von Treitschke, a Német Birodalom történésze pedig felbonthatatlan viszonyt tételezett fel az állam és a háború között, mondván, hogy a háború nélkülözhetetlen az állam számára, amelynek első feladata polgárainak fegyveres védelme és megerősítése más államokkal szemben. Hegel nyomán, aki szerint a háború megtartja a népek morális egészségét, maga is hangsúlyozta a háború hatékony gyógyító funkcióját, amely az egyetlen gyógymód az individualista egoizmus által megfertőzött népek ellen, hiszen arra kényszeríti az egyént, hogy feláldozza magát a totalitás jegyében. Jakob Burckhardt is egyetértett a háború tisztító hatásával, ő azonban a totalitás megtestesítőjét (amelynek alárendelődnek az egyéni érdekek és életek) az állam helyett az egyetemes emberiségben látta. A túl hosszú béke enervációt vált ki, és azzal, hogy lehetővé teszi nyomorúságos és félelmetes létek nagy tömegű felemelkedését, a nemzet vérét rontja. A háború ellenben képes eltüntetni ezeket a kétes életeket, és visszaállítani a nemzetek egészséges vitalitását. Rudolf Eucken a háború „regeneráló fúriájáról” beszélt; fiatalabb kollégája, Max Scheler pedig „az erkölcsi világ viharaként” definiálta a háborút, amely megszabadít a béke betegségeitől.

Nietzsche és Simmel

Nietzsche szerint – aki szinte közvetlenül az első világháború kitörését megelőző évtizedekben fejtette ki munkásságát – a háború egyenesen nélkülözhetetlen, esszenciális az új ember számára. Nietzschénél minden eddiginél világosabb formában jön elő újra a regeneráló háború témája: az igazán nagy dolgokra csak a háború és a bátorság képes, ezért a békés szellemek és a jövő szerelmesei számára ezek nem elérhetők. Aki nemet mond a háborúra, az az élet nagyságára mond nemet.

Friedrich Nietzsche (wikipédia)

„Egy olyan magasan művelt és ezért szükségszerűen ernyedt emberiségnek, mint az európai, nemcsak háborúkra, hanem a legnagyobb és legrettenetesebb háborúkra – vagyis a barbárságba való visszaesésre – lesz szüksége ahhoz, hogy ne veszítse el kultúrájának eszközeit, sőt magát a kultúráját és az életét sem” – írja az Emberi, nagyon is emberi című könyvének A háború nélkülözhetetlen címszava alatt. (Ford: Horváth Géza. Osiris, 2008.)

A regeneráló háborúban „feltörő patakok és áradatok, melyek persze köveket és mindenféle mocskos hordalékot sodornak magukkal, és tönkreteszik a finom kultúrák mezeit, ezután kedvező feltételek között a szellem műhelyeiben működő kerekeket új erővel forgatják.”  Ez a hatás más eszközökkel nem elérhető, a háború nem váltható ki római „állathergeléssel, gladiátorküzdelmekkel és keresztényüldözéssel”, esetleg felfedező expedíciókkal, ahogyan az angolok teszik. Újabban az emberiség elfelejtett háborúzni. Márpedig „egyelőre nem ismerünk más eszközöket, melyekkel ernyedő népekkel határozottan és biztosan közölhetnénk a katonai tábor nyers energiáját, a mélységes, személytelen gyűlöletet, a jó lelkiismeretű gyilkos hidegvért, az ellenség megsemmisítését kísérő közös, szervező tüzet, a büszke közönyt a nagy veszteségekkel, a saját élettel és a barátok életével szemben, a lélek tompa, földrengésszerű megrázkódását, ahogyan azt minden nagy háború közli.”

Georg Simmel

A háború és a vitalizmus konvergenciájáról szóló meggyőződés a német intellektuális közegben élénkebben élt, mint más nemzetek szellemi életében. Georg Simmel az élet és a kultúra szokásos összemosásával szemben egy jóval komplexebb viszonyt tételezett fel a két fogalom között. Egyrészt szerinte tényleges konvergencia valósul meg, mert az életnek, amely önmagában megállíthatatlanul folyik, a konkréttá váláshoz objektiválódnia kell a kultúrában, vagyis stabil és állandó megnyilvánulásokká kell válnia. Másrészt viszont, mivel ezek nem tudják kifejezni az élet lényegét, ezért időről időre magának az életnek kell elpusztítania ezeket. A kultúra e tragédiája szükségszerűen a háborúra reflektál, amely alapvető momentum a kultúra objektivációinak feloldásában. Az abszolút értelemben vett élet maga egy küzdelem, amely magában egyesíti a háború és a béke közti relatív ellentétet, míg az abszolút béke, amely talán szintén magában foglalja ezt, isteni rejtély marad.

A Die Krisis der Kultur című beszéde (Bécs, 1916. január) szerint a kultúra egy közvetítési folyamaton keresztül, a technika által valósul meg, de a technika, a kultúra célját megvalósító eszközként, fokozatosan autonóm céllá is válik: ahogy a tárgy felülkerekedik a szubjektumon, a dolgok az embereken, az individuum a totalitáson. A háború azonban képes félbeszakítani ezt a folyamatot. A háborús cselekmény ugyanis legyőzi az eszköz és a cél közti különbséget, mivel maga lesz az eszköz és a cél egyszerre. Ugyanígy szünteti meg az egyén és a teljesség, az egyéni érdek és az általános cél közti különbséget, hiszen a katona azonosítja magát a totalitással, amiért harcol. A pénz, amely a dolgok működését szolgáló eszközből öncélúvá vált és a dolgok helyébe lépett, a háborúban elveszíti minden funkcióját a dolgok helyreállt valós értékével szemben. A háború végével azonban az eszközök, érdekek és sajátos objektivációk újra autonóm valósággá merevednek, és szembeszállnak az élet áramlásával. A háborúnak kétségtelenül pozitív jelentősége van a kultúra formájának előmozdításában, még akkor is, ha elpusztítja annak tartalmát.

Harc a civilizációért

Az első világháborúban a legtöbb hadviselő félhez hasonlóan a német háborús ideológia középpontjába is a civilizációért vívott küzdelem került. A németek kettéválasztották az európai civilizációt, egyfelől a modernitás negatív aspektusait is magában hordó nyugati „Zivilisationra”, másfelől pedig a német „Kulturra”, amely helyreállítja azokat az esszenciális értékeket, amelyeket az angolok és a franciák – saját történelmi fejlődésükben – megsemmisítettek. „Németországban a civilizáció az iparosodást, a városiasodást és a kapitalizmust jelentette – e beállítás szerint csupa negatívumot –, míg a kultúra esztétikai értékekkel telített fogalom volt” – összegzi a német háborús propaganda ideológiájának lényegét Sipos Balázs (Az első világháború médiahatásai. Médiakutató, 2010/1.). Ez a kulturális és ideológiai ellentét lényegében a német heroizmus és önfeláldozás harcát jelentette a hedonista franciákkal és az individualista, utilitarista angolokkal szemben, s ebben az értelemben a németek számára a megmérkőzés valójában a létért vívott küzdelem (Daseinkrieg) volt a Zivilisation további terjedése ellenében. Ez a szembeállítás, és az erre épülő önvédelmi háború képzete adta a német háborús propaganda alapvetését, „1914 eszméinek” lényegét.

Mozgalmas napok: felvonulás a Rákóczi úton és a Nagykörúton (Arcanum Digitális Tudománytár) 

A Lajtán túli középkorú és fiatal értelmiség vonatkozásában Christophe Prochasson a fentiekkel összhangban a következőket fogalmazza meg: „Ausztria–Magyarországon a német ajkú értelmiségiek többsége – néhány kivételtől eltekintve, mint például a pacifista Karl Kraus és Stefan Zweig, illetve az események megítélésétől elzárkózó Gustav Klimt és Arthur Schnitzler – a háborúban jótékony fordulatot láttak. A tudósok és egyetemi tanárok többsége Karl Stürgkh miniszterelnök háborús diktatúráját támogatta. Robert Musil, Stefan George és Hermann Bahr pedig abban bízott, hogy a háború majd véget vet korábbi kínzó spirituális fájdalmaiknak.” (Az értelmiség és Európa a 19–20. században. Múltunk, 2005/1.) De sorolhatnánk akár az 1914 augusztusában Münchenben kórházi kezelés alatt álló, de Ausztriába vágyó Rainer Maria Rilkét is, aki verseiben mitologikus jelentésekkel ruházta fel a háborút.

A hazai szellemi életben 1914-et megelőzően biztosan nem volt markánsan jelen a regeneráló háború motívuma. A valamikor a közeli jövőben mindenképpen bekövetkező nagy európai háború gondolata a dualizmus kori hazai sci-fi-irodalomban persze rendre megjelent, de e művek középpontjában inkább a háborút és a társadalmi egyenlőtlenségeket megszüntető technikai fejlődés nyomán bekövetkező nemzeti felemelkedés állt. A német filozófiatörténet fenti fejleményei ugyanakkor nem voltak ismeretlenek a magyar intellektuális közönség előtt sem. A tanulmány II. részében a hazai középosztálybeli értelmiség fiatal képviselői ego-dokumentumaikban, publicisztikai és szépirodalmi írásaikban vallanak a háborúval kapcsolatos reményteli várakozásaikról – amelyek mögött felsejlik Nietzsche és Simmel hatása.

Molnár Eszter Edina