Kevés olyan magyar író van, akiről már életében rendszeresen írtak és akinek rendszeresen közölték írásait neves külföldi újságok; akit estélyeken ünnepeltek és áhítattal hallgattak, amikor feltűnt az Egyesült Államokban; és akiről világhírű fotográfusok készítettek portrékat. Igazából nem is néhány ilyen írónk van, hanem talán csak egy: Molnár Ferenc. Az egyik legnevesebb amerikai fotóművész, Edward Steichen róla készített portréja megtekinthető a PIM A halandóság törékeny arcai – Íróportrék a PIM gyűjteményéből 1. című fotókiállításán. A PIMblog e heti bejegyzésében Gáspár Balázs részletezi Molnár Ferenc találkozását Steichennel és az amerikai álommal.

Edward Steichen: Molnár Ferenc Amerikában, 1928 vége/1929 eleje (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

„Magyarországon kívül a legismertebb élő magyar” – így jellemezték az amerikai Vanity Fair 1924. novemberi számában Molnár Ferencet. Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor feltűnt a neve az egyik leghíresebb amerikai magazinban. Az 1921. augusztusi számban a The Man in the Cab, 1923 januárjában az A Matter of Husband, 1924 márciusában pedig a The Kiss című írását közölték Benjamin F. Glazer fordításában. Az 1923. januári számban Joseph Szebenyei (Szebenyei József) hosszú cikkben mutatta be Molnárt, amiben így írt: „Molnár Ferenc híre csak lassan jutott el az Atlanti-óceánon túlra. Az évek során, amíg az a néhány amerikai színházlátogató, aki egyáltalán ismerte a nevét, csak Az ördög szerzőjeként emlékezett rá, a keleti féltekén emberek milliói ismerték őt számos színdarab, regény, elbeszélés és párbeszéd szerzőjeként. Ismerték, és korának legjelentősebb szerzőgéniuszai közé sorolták, és ezt a minősítést Amerika is gyorsan megerősítette, amikor a Liliom diadalmasan feltűnt színházaikban. […] Egy Molnár-bemutató mindig piros betűs nap Budapesten. Európa minden tájáról érkeznek menedzserek és ügynökök, akik alig várják, hogy megvásárolhassák a jogokat. Ott van mindenki, aki Magyarországon számít. Ebben az országban nincs semmi, ami ehhez fogható lehetne.”

Időről időre képmása is feltűnt a magazinban: az 1921. augusztusi számban egy félalakos grafika jelent meg Molnárról, az 1923. januári számban pedig egy olyan, szintén félalakos fotóját közölték, amely az első világháborúban végzett haditudósítói szolgálata közben ábrázolja. Ez utóbbihoz hasonlót őriz a PIM Fotótára is: ezt Balogh Rudolf készítette 1916 körül. A halandóság törékeny arcai kiállításon ez a felvétel is megtekinthető. Valószínűleg ugyanott, ugyanakkor készült a Vanity Fairben közölt fénykép is (a képaláírásban azonban sem a fotográfus neve, sem évszám nem szerepel).

Részlet a Vanity Fair 1923. januári számából

Balogh Rudolf: Molnár Ferenc mint haditudósító az első világháborúban, 1916 körül (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Az 1924. novemberi lapban a We Nominate for the Hall of Fame rovatban tűnt fel ismét Molnár neve, a hírességek csarnokába való jelölés indoklásaként pedig az alábbi szöveget tetté közzé: „Mert Magyarországon kívül ő a legismertebb élő magyar; mert számtalan sikeres kötet szerzője; mert színdarabjai – még New Yorkban is – éveken át futnak; mert a múltban szatírák és könnyed esszék sokaságával nagylelkűen hozzájárult ehhez a legelismertebb folyóirathoz; de legfőképpen azért, mert megmutatta a világnak, hogy egy komoly szerző tökéletesen írhat könnyed románcokat, gúnyiratokat, politikai szatírákat, bohózatokat, okos párbeszédeket és könnyed verseket anélkül, hogy a legkevésbé is veszélyeztetné művészi rangját.” Ugyanitt portrét is közöltek róla, amit a Szegeden született Nickolas Muray (eredeti nevén: Mandl Miklós) készített. Ő 1913-ban emigrált az Egyesült Államokba, ahol többek között a Vanity Fairnek dolgozott, és olyan hírességekről készített portrékat, mint G. B. Shaw, Eugene O’Neill, George Gershwin, Diego Rivera és Frida Kahlo. Muraynak több Molnár-portréja is fennmaradt, közülük az egyiket a National Museum of American History gyűjteménye őrzi.

Részlet a Vanity Fair 1924. novemberi számából

Nickolas Muray: Molnár Ferenc, 1920-as évek vége (National Museum of American History)

Molnár 1927-ben útra kelt az Egyesült Államokba; december 7-én érkezett meg New Yorkba színpadi kiadója, Marton Sándor társaságában. „A kiváló magyar írót lelkes ünneplő tömeg fogadta a kikötő dokkján, és az amerikai lapok kivétel nélkül a legnagyobb örömmel és tisztelettel üdvözölték hasábjaikon Molnár Ferencet” – tudósított a Pesti Napló, ami szerint Molnár „történelmi értékű missziót teljesít”, és „akitől tanulnak ott is, ahol csak egyéni érték szerint veszik számba az embert”. Az Est arról számolt be, hogy az amerikai újságok – amelyekben a Molnárról „szóló cikkek hasábokat foglalnak el” – milyen kérdéseket tettek fel az írónak: mi érdekli a legjobban Amerikában (a Broadway); nincs-e ellenére, ha „Mr. Editornak” szólítják (nincs); melyik darabját tartja legjobbnak (mindig a legutóbbit); mennyi ideig ír egy darabot (másfél évig hordozza magában, majd pár nap alatt leírja; de van, hogy aztán akár tizenötször is átírja). Az író előadást is tartott a Columbia Egyetemen, majd 1928. január 22-én érkezett vissza Budapestre.

A Vanity Fair 1928 márciusában számolt be az író útjáról; pontosabban közölte Molnár Advice to the Traveller. A Few Suggestions One Receives in Europe on Announcing a Prospective First Journey to America című cikkét. Molnár ebben, visszaidézve útja tervezését, humoros hangnemben ír arról, hogy nagy hibát követett el, amikor itthon elmondta, hogy elutazik az Egyesült Államokba – a barátai ugyanis elkezdték a legkülönfélébb tanácsokkal ellátni, hogy miként viselkedjen majd. Végül vett egy kis füzetet, hogy lejegyezze a fontosnak tűnő tanácsokat. Ebből idézett néhány részletet, annak érdekében, hogy „az ártatlan amerikai olvasó hadd tudja meg, hogy azok az európaiak, akik úgy tesznek, mintha »ismernék« Amerikát, hogyan bántalmaznak egy szegény áldozatot, aki elég naiv ahhoz, hogy bevallja és elismerje, hogy életében először New Yorkba készül hajózni”. A tanácsok között, amelyekhez Molnár kommentárokat is fűzött, olyanok szerepeltek, mint hogy: „Légy arrogáns!”, „Légy szerény!”, „Dicsérd Amerikát!”, „Ne dicsérd Amerikát!”, „Ne mássz fel a Woolworth Buildingre!”, „Soha ne csókold meg egy hölgy kezét!”, és „Ne menj Amerikába!”. A szöveg mellett az író és felesége, Darvas Lili kettős portréját is közzétették – amelyet a kor egyik leghíresebb fotóművésze, Edward Steichen készített.

Edward Steichen Molnár Ferencről és Darvas Liliről készített portréja. Részlet a Vanity Fair 1928. márciusi számából

Steichen 1923 és 1936 között volt a Vogue és a Vanity Fair vezető fotográfusa; a magazinokban több száz portréja jelent meg olyan hírességekről, mint Charlie Chaplin, Gary Cooper, Greta Garbo, Henri Matisse, H. G. Wells és William Butler Yeats. A Vanity Fair 2003-ban így emlékezett meg egykori fotográfusáról: „Steichen tizennégy dicsőséges éven át volt a Vanity Fair modern szeme, aki meghatározó tanulmányokat készített a korszak óriásairól, és eközben finoman formálta a róluk alkotott képet. […] A pályatársak minden hónapban elővették a magazin számait, remélve, hogy új árnyalatokat fedezhetnek fel a megvilágításban vagy a hátterekben, amelyeket aztán utánozhatnak. A Vanity Fair elegáns oldalain Steichen egy teljesen új műfaj kialakulásához járult hozzá: a hírességek portréihoz.” Habár az 1920-as évek elején ez az állás megmentette Steichen egzisztenciáját – ő lett a világ legjobban kereső magazinfotográfusa –, egy idő után úgy érezte, hogy szakmailag inkább tönkretette, mert akkoriban csak divat- és celebfotósként tartották számon.

Mindazonáltal Steichen páratlan fotográfiai örökséget hagyott hátra. A modern fotóművészet egyik legfontosabb alakja volt; sőt, egyike azoknak, aki nagyban hozzájárultak a fotográfia médiumának művészi szintre emeléséhez. Pályafutása során dolgozott együtt Alfred Stieglitzcel, az amerikai fotóművészet másik nagy alakjával; 1945-ben Oscar-díjat kapott a csendes-óceáni háborúról szóló The Fighting Lady című dokumentumfilmjéért; 1947 és 1961 között a New York-i Modern Művészeti Múzeum Fotográfiai Osztályának igazgatója volt; 1955-ben megrendezte minden idők leghíresebb fotókiállítását, Az ember családját, amelyet több millióan láttak, és amely történeti értéke miatt 2003-ban felkerült az UNESCO Világemlékezet listájára. Habár „a legnagyobb élő portréfotográfusnak” nevezték, tájképek, építészeti és színházi fotók, illetve háborús képek mind megtalálhatók fotográfiái között.

Amerikai mester-portréfotográfusok. Bal felül Alfred Stieglitz, jobb felül Edward Steichen, jobb alul Nickolas Muray. Részlet a Vanity Fair 1923. januári számából

Edward Steichen önarcképe. Részlet a Vanity Fair 1929. októberi számából

Edward Steichen által készített portrék. Részlet a Vanity Fair 2003. szeptemberi számából

Edward Steichen Molnár Ferencről és Darvas Liliről 1928-ban készített portréifotóit Bartha Vanda, az író titkárnője, munkatársára és szerelme visszaemlékezéséből ismerjük: „Molnár és felesége délelőtt látogatott el Steichen műtermébe. A mester először Darvas Liliről készített egy sor képet. Molnár ezalatt egy karosszékben üldögélt és mosolygott a különböző pózok fárasztó sorozatán. Amikor a fotográfus elkészült, Molnár felállt, abban a hitben, hogy most ő következik. – Köszönöm, de önre nincs szükségem – mondotta Steichen. Molnár csodálkozva nézett rá. – A felvételek fele Önről készült – mondotta a mester.”

A Vanity Fairben 1929 januárjában megjelent egy Steichen által készített másik Molnár Ferenc-portré is. Ezen az írót fekete ruhában látjuk, a nézőre tekint, bal kezét az arcához emeli; a háttérben egy fekete kanapé részlete még inkább kiemeli a balról megvilágított fehér haját, tekintetét, valamint kézfejét; a jobb szemén viselt monoklija épphogy csak megcsillan. A kép az alábbi kommentárral jelent meg: „Molnár úr a világ dolgain töpreng. Az ünnepelt magyar huszonöt év drámaírás és filozofálás után.” Azt is megtudhatta az olvasó, hogy két vígjátékát – az Olympiát és A vörös malmot, ami Amerikában Mima címmel futott – hamarosan színpadra állítják a Broadwayn. Egyúttal beharangozták a magazinban megjelenés előtt álló újabb írását: „Molnár úr haja már régen megőszült a színpad szolgálatában; de monokliját éppolyan kifinomultan hordja, mint a régi szép időkben, amikor túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy arról álmodozzon, hogy megírja az élet ínyenceinek szóló útikönyvet, amely a tervek szerint ezeken az oldalakon jelenik meg.”

Edward Steichen Molnár Ferencről készített portréja. Részlet a Vanity Fair 1929. januári számából

A PIM gyűjteményében található Steichen-arckép is ugyanekkor, 1928-ban készülhetett, amiről Kovács Ida és Kemény Aranka, A halandóság törékeny arcai című kiállítás kurátorai azt írják, hogy a fénykép az amerikai fotóművész „manhattani stúdiójában született; az ötvenéves írót természetes tartásban, világító ingujjban, szemén a védjegyévé vált monoklival láthatjuk”. Molnár úgy vélekedett Steichenről, hogy „nem csak jó fényképész, ennél sokkal több: valódi művész”.

Gáspár Balázs