Korábbi bejegyzésünk folytatásaként ezúttal a 2016-ban elhunyt Réz Pál könyvhagyatékának a Petőfi Irodalmi Múzeum állományába bekerült különleges darabjainak dedikációiról és ezek kapcsán a legendás szerkesztő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus író-, alkotó-, pályatársaival való viszonyairól olvashatunk Török Dalma főmuzeológus tollából.

Mint visszaemlékezéseiből kitűnik, az irodalmi szcéna szereplőivel való személyes ismeretség – az, hogy ennek révén bepillanthatott, ahogyan ő fogalmaz, „az alkotás(folyamat) működésének technikájába” – Réz Pál számára úgyszólván szellemi eszmélkedésének kezdeteitől különösen fontos volt. Abban szocializálódott (s ez élete végéig meggyőződése maradt), hogy a közvetlen kontaktusból származó „kis történetek” releváns irodalomtörténeti tudássá állnak össze. Ezzel a meggyőződéssel összhangban – pusztán a könyvtárában található dedikációkból is jól érzékelhetően – páratlan gazdagságú kapcsolatrendszer szövődött személye körül, amelynek különböző pontjain találunk nyugatos szerzőket (Szép Ernő, Szabó Lőrinc, Nagy Lajos, Tersánszky), egykori Eötvös collegista társakat, későbbi, életre szóló barátokat (Szűcs Jenő, Kucsman Árpád), a Szépirodalmi kiadónál töltött évtizedek teljes magyar írói gárdáját, a Holmiban publikált szerzőket (pl. Tandori Dezső) és a kétezres években jelentkező alkotókat (pl. Szvoren Edina). Ezt a generációkat közlekedtető pozíciót plasztikusan ragadja meg egyik dedikálója:

„Győrei Zsolt, aki Heltai Jenőt a legkedvesebb írónak látja, tisztelettel és barátsággal ajánlja e könyvet Réz Pálnak, aki viszont tényleg látta is még Heltai Jenőt”

"Pour Pál Réz, en souvenir de tout d'armées d'amitié" – Jorge Semprún dedikációja (PIM Könyvtár)

A neki címzett ajánlások között – legyenek bármennyire visszafogottak vagy szemérmesre hangoltak – a formalitás szintjén maradók a kisebb halmazt képezik. (Ide tartoznak például a Vas István által írottak is, ez azonban vélhetőleg a műfajhoz és nem a címzetthez való viszonyulásának tudható be, tekintve az általa dedikált kötetek számát, levelezésük hangnemét és azt, ahogyan Réz – élete egyik meghatározó szereplőjeként – emlékezik rá.) Ha a szövegalakítás szándéka felől olvassuk e paratextusokat, nagyobb részük inkább a formális szint meghaladásának kísérleteként, verziójaként mutatkozik. A bábáskodásért mondott köszönettől a küldött műnek Réz „könyörtelen szeretetébe” ajánlásán át az osváternőségig sokféle módon ragadják meg a dedikációk szövegezői azt a minőséget, amely miatt rangnak és lehetőségnek érezték munkájuknak a lektor színe elé való bocsátását. Déry Tibor epitheton ornansai széles érzelmi és értékskálán mozognak a „kivájt fülűtől” a „trehányig”. A G. A. úr X-ben ajánlásában például ironikusan megfordítja a közöttük életkorukból és irodalmi pozíciójukból adódóan fönnálló viszonyt, és hű tanítványként utal önmagára, miközben köztudott, hogy munkaviszonyuk kezdetekor tanáros szigorral vizsgáztatta jövendő szerkesztőjét – saját műveiből.

Nyelvi megformáltság szempontjából különlegességnek számítanak Kovács András Ferenc francia-magyar keveréknyelven írott, valamint Orbán Ottó versbe szedett és megjegyzetelt (!) dedikációi – utóbbitól egy filológiailag is invenciózus gyöngyszem:

„Réz Pali és Bíró Yvette1 / meghúzza a destrukt-ívet, / gyártana csak tükrös szívet, / szerezne mindjárt sok hívet!

1. vö Jacques Monod: La rime qui exige, Gallimard, Paris, 1979.”

De joggal tarthat számot erre a besorolásra Abody Béla Indulatos utazás című kötetének a mozgatott utalásrendszer komplexitása okán figyelemreméltó ajánlása is:

„Réz Pálnak, a magyar irodalom erogén zónájának, a legmegbízhatóbb kisgazdapárti lektornak, könnyes szemmel, a dachaui szép napok emlékére, Dudás József végrendelete értelmében, nem minden rokonszenv nélkül, a további kártyázásokhoz szükséges minimális tiszteletet már-már súrolva; a szerző [utolsó sorban másik kézírással] helyett: K. Földes Mária”.

Réz Pál feleségével, Pallos Klárával és Déry feleségével, Kunsági Máriával Déryéknél, 1963 ismeretlen fotós felvétele (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár – Déry Tibor-hagyaték)

Az ökonómia maximumát nem meglepő módon Örkény István valósítja meg: „Palinak Pisti”

Figyelemfelkeltő megoldás Berczik Árpád műfordító Goethe–Schiller-apokrifje:

„An Réz Pál, mit innigster Empfindung: Goethe, Schiller u. Árpád Budapest, den 8. X. 1984.”,

ahogyan az olvasói preferenciát leleplező darab is:

„Réz Pálnak, hogy engem is szeressen egy kicsit, ne csak Katherine Mansfieldet, szeretettel Rakovszky Zsuzsa”.

Illetve az ajánlásnak éppen a beszédaktus meg nem valósulása révén paródiáig vitt formája:

„Berezelve attól, hogy elménckedni kell, csak annyit: köszönöm MGP 1977 március idusán és március 27-én is. Item: április 8. valamint: május 10., továbbá: május 29. Még egy kísérlet juni. 10.”.

A Réz Pál–Somlyó György-viszony vonatkozásában érdekes lehet, hogy utóbbi számos dedikált kötetének egyikében sem mulasztja el a kapcsolat nem zökkenőmentes voltára való utalást. A Somlyó által realizált nyelvi gesztusokban az ambivalencia meg nem haladhatósága ugyanolyan konstansnak mutatkozik, mint a személynévi keretek, melyek között relációt képeznek:

Ezzel szemben Juhász Ferenc dedikációi, a címzett szerint, „túlzók, fölcsavartak”. Ez a fogalmi megragadás oly pontos, a jelenség oly gyakori, hogy akár terminus technicusként való használatán is el lehetne gondolkodni.

A Csurka István által szövegezett dedikációk egyike az utalásos típus példatárát gyarapítja:

„Palinak, egyik legjobban megfogott figurámnak köszönettel azért, hogy hagyta magát megfogni. Böhönye. 1970. dec. 4.”

És aki ismeri a Ki lesz a bálanya című drámát, az a hivatkozott háttér földerítését már a szignóból indíthatja. A korabeli értelmiség léthelyzetének belső konfliktusait színre vivő kulcsdráma egy kártyázó négyesre épül, amelynek tagjai között a dedikáció címzettje – darabbeli neve szerint Fény – mellett Czibor János és Abody Béla alteregója is feltűnik.

Réz Pál, Csurka István, Déry Tiborné Böbe, ismeretlen idős asszony, 1966, ismeretlen fotós felvétele (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár – Déry Tibor-hagyaték)

A mű elkészültéhez a Szépirodalmi lektoraként és egyetemi oktatóként működött Czibor 1961-es öngyilkossága adta a döntő impulzust, a szerző álláspontja szerint többi drámája azért keletkezett, hogy ezt az elsőt színpadra segítse. Réz pályájának különböző korszakaiból említhető lektortársai is gyarapítják az ajánlások sorozatát: Domokos Mátyás, bár rivalizálás nem volt közöttük, 1977-ben így dedikálja az Ugyanarról másképpent: „végre én is tudok adni egy könyvet!”

A Parti Nagy Lajossal dialógusban készült hangos memoárban van egy – a könyvtári muzeológia védőbeszédeként is olvasható – elmélkedés (Kosztolányi megsemmisült könyvtárára vonatkozóan) arról, mi mindennel járulhatna hozzá a gyűjteményről/-ből szerezhető tudás a Kosztolányi-filológiához. Ennek szellemében érdemes megjegyezni, hogy az életútját áttekintő beszélgetés saját könyvtárának összetételét illetően is tartalmaz releváns, az autopszia révén már/még fel nem tárható információkat.

„Szomory folyton mesélte, hogy megjelent Párizsban egy kötete fiatalkorában. Senki nem hitte el neki, pedig igaz. Megvan a kötet…”

Nagy valószínűséggel a Les grands el les petits moineaux  című, 1895-ben megjelent kötetről van szó, amelyből a múzeum könyvtárának is van példánya, mely nem Réz Pál hagyatékából került hozzánk, mindenesetre a visszaemlékezés dokumentálja, hogy ez is részét képezte könyvtárának.

Hasonló a helyzet Ottlik Géza Adventures in Card Play című, Hugh Kelseyvel közösen írt bridzskönyvével.

„Nekem megvan” – mondja Réz – „nagy kitüntetés volt, hogy adott nekem azzal, hogy hát, ezt a könyvemet tartom a legjobbnak, sokkal jobb, mint az Iskola a határon. Ezt aztán franciára lefordították, magyarra nem engedte lefordítani, hogy ezt nincs ember, aki le tudná fordítani, még ő se. Gyönyörű a dedikálása, a Baudelaire-vers, az Őszi ének első sorát írta bele a könyvbe, amit Szabó Lőrinc valahogy úgy fordított, hogy »Sötét és hideg vesz körül nemsokára«”.

Ottlik Géza, Réz Pál és Kelevéz Ágnes a PIM-ben, a Kosztolányi pályázat eredményhirdetésekor, Budapest, 1985. szeptember, Bókay László felvétele (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

A Réz által szerkesztett, 1951-es kiadású Szép Ernő-kötet, a Vétkeztem című ugyancsak a közvetett „leinformálhatóságot” példázza: az emlékezet nem csupán a megjelentetésért folytatott harc stációit és eszközeit idézi fel, hanem a dedikáció szövegét is parafrazálja. Záró példaként álljon itt egy olyan tétel, mely annak illusztrálásaképpen is vehető, hogy egy (magán)könyvtár felépítésének folyamata fáradságos feladat:

„Nekem a nyolcvankötetes Voltaire-em már akkor [a negyvenes évek végén] megvolt, úgyhogy én ezt cipeltem, ő [Szűcs Jenő] pedig a céduláit”.

Török Dalma