A Petőfi-bicentenárium alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum Nővilág címen indította útjára a reformkori nőkérdés témakörét feldolgozó programsorozatát. Ebben a korszakban alakult ki ugyanis a ma ismert társadalmi struktúra alapja, a női szerepek átformálódása pedig erősen hatott a gazdaság, a politika és az irodalom területeire is. A sorozat egyes alkalmainak célja, hogy a női individualizáció és emancipáció fontosabb eseményei kapcsán, az irodalom mentén betekintést nyújtson a korszak viszonyaiba, és ezzel egyidejűleg olyan kérdéseket is megfogalmazzon, amelyek a mai társadalom számára is relevánsak lehetnek.

„Epeláz és polémia” epizódcímen folytatódott a programsorozat, mely alkalommal László Ferenc Gyimesi Emese irodalomtörténésszel és Szécsi Noémi íróval beszélgetett Szendrey Júlia és kortársai pályája mentén arról, hogy a reformkorban a női íróknak milyen lehetőségei voltak az irodalmi közegben való boldogulásra, milyen társadalmi ellenállással kellett megküzdeniük és milyen egyéni „taktikákat” dolgoztak ki ezzel szemben, illetve arról, hogy ezen jelenségek mennyiben mutatnak hasonlóságot a kortárs irodalmi élettel. Korabeli szövegek felolvasásával Mészáros Blanka színművésznő tette érzékletessé a problémákat.

László Ferenc, Gyimesi Emese, Szécsi Noémi és Mészáros Blanka (Fotó: Gál Csaba / PIM)

Megnyíló lehetőségek

Az 1820-as, 30-as és 40-es években jelenik meg a nő mint kritikus, mint gyermekkönyvíró, mint útleírásíró – vetette fel László Ferenc, bevezetőjében, amire reagálva Gyimesi Emese ok-okozati láncolatként írta le a folyamatot, miszerint az igény, hogy művelt anyák neveljék a gyermekeket, fontossá tette a leánynevelés kérdését. Azáltal, hogy több nő részesülhetett oktatásban, az így megszerzett tudással lehetőség nyílt számukra, hogy többféle szerepet tölthessenek be a közéletben. A változások azonban konfliktusokat is eredményeztek.

Takács Éva esete példaként került említésre, az ő kritikusi fellépése váltott ki vitát a Tudományos Gyűjtemény lapjain. Sebestyén Gábor színdarabjáról írt kritikája adta a szikrát, melyben Takács kifogásolta a negatívan sztereotip és általánosító női ábrázolásokat. A bírálói körében erősen élt az az álláspont, hogy a nőnek nem való a kritikai műfaj és pláne nem illik, hogy férfiakat kritizáljon.

Takács Éva portréjának fotóreprodukciója (Karacs Ferenc Múzeum, Püspökladány)

Wesselényi Polixéna vállalkozása is több szempontból ábrázolja a problémát. Ő volt az első nő, aki magyar nyelven jelentetett meg útleírást, Olaszhoni és schweizi utazás címmel. Előszavában, egyfajta mentegetőzésként, magyarázatot fűz útirajzához. Ez a gesztus jól példázza, hogy nagyon is tisztában volt a korszak elvárásaival és a várható fogadtatással, mely nem is maradt el, és jó példa rá a Vahot Imre által megfogalmazott kritika Figyelem, hölgyek! című írásában.

Idézet Wesselényi Polixénától, az Olaszhoni és schweizi utazás bevezetőjéből:

„Miért hágom át azon honomban még divatozó előítéletet: hogy szerénység nememnek tiltja szépségén kívül minden más tulajdonnal a sorból kiválni, igazán nem tudom, annál inkább, mert azt igenis tudom, hogy előítélettel megküzdeni győzelemhez szokott erő kell; hogy írói tehetségem csekély; hogy művész nem levén, magamat annak tartani akarni több, mint hiúság; s végre, hogy művészeti ismereteim is kevesek, és ezekkel professzorkodni annyi lenne, mint kék strimflit, a női igénylő unalmas tudákosság címét viselni. Hanem ha már egyszer utazunk: alkalmunk van – kinek több, kinek kevesebb – a világban forogni, látni, hallani; s bár mély gondolatokkal foglalkodni nem tudtam is, de a tapasztaltak saját csekély okoskodásomat s érzéseimet gyakran felköltötték. Írok, mert visszaemlékezésem mulattat; s képzelem, hogy olykor talán helyesen okoskodni, többször pedig női tapintatnál fogva helyesen érezni tudtam. Azért ha, mint szárnyaszegett gyenge méhnek, zarándokságomban gyűjtött provízióm kis fontosságú is, híven hazaemelém, s közönség elébe terjesztém; talán lesz, ki soraimból egy vagy más hasznot is szemelhet ki”.

Hogy írhat egy nő?

A 40-es évek végén a Szendrey Júlia naplójából származó részletek kiadását is erős bírálat érte Gyulai Pál részéről, pedig ekkor már egyre több nő publikált. A vita akörül alakult ki, hogy egy nő a közönség elé tárhatja-e a legbensőbb érzelmeit. Júlia Petőfivel való szerelmének leírása határátlépésnek számított a nyilvánosság megítélése szerint.

Barabás Miklós: Vahot Imre képmása, litográfia, 1851 (PIM Művészeti és Relikviatár)

Az első szemelvényként Vahot Imre Pesti Divatlapban megjelent, Figyelem, hölgyek! című írásának egy részlete hangzott el, mely a női íróknak az irodalom területén való szerepével, lehetőségeivel és jogaival foglalkozik. László Ferenc kiemelte: bár a szöveg elismeri a nők helyét az irodalomban, de, a korszakra jellemző módon, megkülönböztetetten jelenik meg benne a férfi és női önkifejezés lehetősége, amit általában nemhez kötött, belső tulajdonságok alapján vezettek le.

Szécsi Noémi az elhangzottakhoz kapcsolódva hívta fel a figyelmet arra az anomáliára, ami napjainkban is megfigyelhető, miszerint az irodalmi díjak kitüntetettjei között meglehetősen alacsony a női írók száma, míg az alkotók között körülbelül fele-fele a nemek aránya, egyes esetekben, például a finn irodalomban, pedig hangsúlyosabb is a női írók szerepe. A publikációs arányok kiegyenlítődése éppen a reformkorban kezdődött el, azzal, hogy a női olvasók megjelentek mint fogyasztói réteg.

Fotó: Gál Csaba / PIM

Gyimesi Emese elmondása alapján Szendrey Júlia nagyon jól érzékelte az olvasóközönség és a kritikusok elvárásait. Az 50-es években kifejezetten azokat az írásait bocsátotta a nyilvánosság elé, melyek témájukban a női írókkal szembeni elvárásoknak feleltek meg, mint például az anyaságról szóló versei. Bár a versírást például a hiúság megnyilvánulásának tartották. Ezzel együtt folyamatosan bővült a nők által a kulturális életben betölthető szereplehetőségek köre, Kánya Emília például a 60-as években már dolgozhatott szerkesztőként.

Fotó: Gál Csaba / PIM

A kapcsolati háló szerepe az érvényesülésben

A nők érvényesülésében fontos szerepet játszott a szociokulturális háló – jegyezte meg László Ferenc, ugyanis jellemzően férfiak patronáltjaiként tudtak elindulni nők az irodalmi pályán. Szendrey Júlia esetében, akár az indulását tekintjük, melyben férje személye játszott szerepet, akár a későbbi pályáját, elengedhetetlen megjegyezni, hogy Gyulai Pállal (annak Júlia húgával kötött házassága révén) rokoni kapcsolatban álltak.

Gyulai Pál Írónőink című cikksorozata meglehetősen nagy vihart kavart. Ebben az írásában előíró jelleggel meghatározta azokat a műfajokat, amelyeket a női íróknak javasolt és amelyeket nem, de, mindezen felül, eltanácsolta az irodalmi pályától a női írók többségét, egészen kirekesztő módon. Gyimesi Emese a szöveg hatástörténetével kapcsolatosan elmondta, hogy alapvetően nem a cikksorozat előíró jellege váltotta ki a közvélemény felháborodását, hanem a benne lévő következtetések. Másfelől Gyulai nem kifejezetten a női írók ellen érvelt, hanem egy alapvetően elitista irodalomszemléletet képviselt. Ebből kiindulva nem csupán a női, hanem a férfi írók többségének a munkáját is alacsony minőségűnek tartotta. Az irodalom felhígulásában látta a színvonal csökkenésének okát, amiben közrejátszott számos tényező, így nem csupán a női írók csoportja, hanem az üzleti vállalkozásként indított sajtótermékek is, melyek véleménye szerint kihasználták a nők hiúságát. Ezzel valós jelenségre reflektált, mert ténylegesen megnőtt az igény a női szerzők írásaira és magas profitot lehetett velük termelni. Gyulai leginkább a szép, bájos témákban és reprodukáló műfajokban látta a nők lehetőségeit, mint például a mese vagy a fordítás. Ehhez kapcsolódóan Szécsi Noémi megjegyezte, hogy a mai napig női műfajnak tekintik sok esetben a mesét, tehát a mai napig kihatnak a 19. században rögzült sztereotípiák.

Gyulai Pál portréja, Borsos és Varságh felvétele (PIM Művészeti és Relikviatár)

Ezen kívül bevett elméletnek számított az, amit Gyulai is kifejtett, hogy a nőt a boldogtalanság vezeti az irodalomhoz vagy az irodalom fogja boldogtalanná tenni őt és a családját. Szendrey Júlia érdekes módját választotta a reflexiónak. Egy elbeszélésben jeleníti meg az ilyen jellegű kirekesztések káros hatásait a közvélekedésre és a családi kapcsolatokra. Ezt az írást Mészáros Blanka előadásában hallhatta a közönség, párban Szendrey A nő szerény virág legye című versével.

Fotó: Gál Csaba / PIM

Szécsi Noémi visszautalt a hálózatok fontosságára, hiszen nem találni olyan írónőt a korszakban, aki ne valamilyen kapcsolat révén került volna be az irodalomba. Emellett a család társadalmi helyzetének és szellemiségének fontosságát hangsúlyozta, hiszen nem volt magától értetődő minden háztartásban a könyvek jelenléte, illetve a leányok taníttatása. Gyimesi Emese, kiegészítésképpen, hozzátette, hogy jellemző felállás volt a szerkesztő férj és író feleség, de Szendrey Júlia kivétel, mert neki Petőfi halálát követően kezdett kibontakozni a művészete, ebből adódóan a publikációs listája is nagyon heterogén, szemben a szerkesztőfeleségekével, akik kizárólag a férjük lapjában publikáltak. Ez a körülmény az írónői imázs azon vonásában is megmutatkozik, hogy a legtöbb írónő névválasztásával szemben (hogy álnéven vagy keresztnevükön írtak) ő először Petőfi Júliaként, később pedig lánykori nevén publikált.

Fotó: Gál Csaba / PIM

A vita különböző színezetei

Szécsi Noémi részéről merült fel egy másik érdekes szempontja a női írók 19. századi megítélésének. Gyulai Pál Írónőink című cikksorozatához nagyon hasonló kritikai írást jelentetett meg George Eliot angol írónő is, amiben a szerelmi lektűröket nevezi meg károsnak a női írók megítélése szempontjából, hiszen művészi értékük alacsony és „butácska” világképükkel megerősítik a sztereotípiákat. Ehhez érdemes tudni, hogy Bajza Lenke a 19. század utolsó harmadában a szerelmi lektűrök bestsellerszerzőjének számított Magyarországon, és emellett Gyulai előszeretettel hozta fel negatív példaként munkásságát. Szécsi hozzátette, hogy Gyulai és Eliot írásai esetében jelentős különbséget jelent az alaphelyzet, mégpedig, hogy utóbbi esetében női pozícióból íródott a kritika.

Viszont akadtak olyan férfi írók is, akik a női írók védelmére keltek, közülük is Jókai Mór volt az egyik legnevesebb, illetve olyanok, akik nem teljesen kizáróan viszonyultak a nők jelenlétéhez az irodalomban, mint Arany János. Tőlük hangzott el az utolsó szemelvényválogatás, Jókai Mór Bajza Lenke munkái és Arany János (M. P. álnéven írt) Malvina költeményei című írása. Arany János ebben a szövegében kifogásolja a nagyszámú, kevésbé tehetséges női írók bekerülését az irodalmi életbe, viszont Gyimesi Emese megjegyezte, hogy ez valószínűleg egy szubjektív tapasztalat Arany részéről, hiszen a folyóiratokban a publikációk terén ez nem mutatkozott meg.

Magyar nők évkönyve 1862 (PIM Könyvtár)

Kánya Emília volt az első női lapszerkesztő a Habsburg Monarchiában, az 1860-ban indított Családi Kör című szépirodalmi és divatlappal. 1863-ban jelentette meg Gyulai Pál a Nők a tükör előtt című elbeszélését, melyben az Írónőinkben megfogalmazott kritikája jelenik meg ismét. Az egyik gunyorosan megírt szereplőnő vélhetően Kánya Emíliát testesítette meg. Kánya azt kifogásolta válaszában, hogy Gyulai eltávolítja a hagyományos szerepektől a női írókat. A vita folyamán más női szerzők részéről is előkerült, hogy ők nem a női szerepektől szeretnének elszakadni, hanem több térre vágynak a férfiak által uralt területeken. Beniczky Irma Egy emancipált nő című regényében, jelzésértékkel, ugyanazt a nevet adta hősnőjének, mint Gyulai. Ennek a szereplőnek, Árpádinának a megfogalmazásában hangzik el Kánya Emíliáéhoz hasonló érvelés, miszerint:

„Emancipált nő a szó valódi értelmében nem létezhet, mert meg kell szűnnie nőnek lenni. Emancipálni akarom magam, de nem akarok túltenni a morál törvényein, így nem az ildom és az erkölcsiség szabályait, csak a szokás által szabállyá és majdnem törvénnyé vált előítéletek igáját rázom le nyakamról, amennyiben szabad mozgásomat gátolja”.

Mai szemmel nézve érdekes módon több női szerző is hevesen érvelt amellett, hogy nem vágynak emancipációra, mégis sok szempontból jelentős változásokat hozott a 19. század a nők irodalmi szerepvállalását tekintve, még ha az is kiderült, hogy számos olyan rossz társadalmi berögződés is ekkor alakult ki, amelyek lebontásával a mai napig küzdünk.

Ha további részletekre kíváncsi, a teljes beszélgetés meghallgatható a PIM Spotify-csatortnáján.

Ferró Csaba