Eheti bejegyzésünkben Micskei-Kőrös Kata, a PIM Könyvtárának muzeológus-könyvtárosa ír – a múzeum periodikagyűjteményének egyik újabb szerzeménye kapcsán – Szilágyi Sándor történetíró lapalapítási vállalkozásairól és kísérleteiről, a cenzúra működéséről és a magyar irodalom újraszerveződésének módjairól a szabadságharc leverése utáni években.

Ritkasággal gyarapodott a PIM periodikagyűjteménye. A Honterus Antikvárium aukcióján sikerült hozzájutni egy, a műtárgypiacon ritkán feltűnő periodikumhoz, így állományunkba került az 1850-ben, Szilágyi Sándor szerkesztésében megjelent Magyar Írók Füzetei eddig hiányzó egyik lapszáma. Ebből az alkalomból született ez az írás, mely 1850-nek, a magyar történelem küzdelmes évének történetét meséli el Szilágyi Sándor irodalmi vállalkozásain keresztül.

Erdélyi Mór: Szilágyi Sándor történész, az Egyetemi Könyvtár igazgatója portréja, Budapest, 1896 (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Az 1848-as szabadságharc leverése után nehéz idők jártak a magyar irodalmi életre. A megtorlástól rettegő írók hallgatásba burkolóztak vagy vidékre költöztek. A hivatalos fórumok, az Akadémia vagy a Kisfaludy Társaság szüneteltették működésüket. A sajtó lassan tért magához: a negyvenes években divatlapok hasábjain zajló, pezsgő irodalmi és társadalmi életre hiába emlékezett az olvasóközönség, a történelem gyászos eseményei sötét árnyékot vetettek a megújító törekvésekre.

1849-ben Nagy Ignác Hölgyfutára volt az egyetlen magyar szépirodalmi orgánum. Szerkesztője, akit betegsége távol tartott a forradalmi eseményektől, nem kompromittálódott, így szokatlanul hamar kapott lapindítási engedélyt. A Hölgyfutár a kormány félhivatalos lapjával, a Pesti Hírlappal egyszerre indult, a fiatalabb írói nemzedéket gyűjtötte maga köré. Napi rendszerességű megjelenése miatt magasabb ízlésbeli színvonalt képviselnie szinte lehetetlen volt. A lap elsősorban a női olvasótáborra épített, s bár más publikálási lehetőség nem volt, nem kapta meg nevesebb íróink támogatását. A szerkesztő személye, esztétikai elvei, felkészültsége nem jelentett garanciát egy színvonalas irodalmi orgánum irányítására.

Eközben a Megyeház utca sarkán lévő Arany Ökör kávéház felső emeletén minden délután összegyűltek az irodalmi élet Pesten maradt alakjai (Beöthy László, Bán Károly, Bérczy Károly, Berecz Károly, Csengery Antal, Obernyik Károly, Sükei Károly, Szilágyi Sándor, Tóth Kálmán, Vahot Imre, Szász Károly). Míg a földszinten a Károly-kaszárnya őrmesterei és a közeli utcák iparos-kereskedő népei múlatták az időt, az emeleti külön szobában, élénk viták között tárgyalták meg az irodalom ügyeit és terveket szőttek egy új, ízlésformáló lap indítására.

Az Arany Ökör kávéház épülete (Vasárnapi Újság, 1905.)

A sajtó felügyelete a szigorú katonai hatóságok kezében volt, de az ellenőrzések szinte kiszámíthatatlanul zajlottak. Az éppen pozícióba került vezető személyén, műveltségén és a cenzorok figyelmes, olykor hanyag munkáján állt vagy bukott minden. Így történhetett, hogy a művelt Machio tábornok térparancsnoksága alatt Szilágyi Sándor, a későbbi neves történetíró megjelentethette forradalmi tematikájú műveit (A magyar forradalom napjai 1849 július elsője után, Pest ágyuztatása és Buda megostromlása, A magyar forradalom férfiai), melyek rendkívüli népszerűségre tettek szert az olvasóközönség körében.

E művek megjelenése és Szilágyi Sándor kissé kivételezett helyzete (hiszen apja a Pesti Hírlapot szerkesztő Szilágyi Ferenc) vezethetett oda, hogy az engedély megszerzése érdekében ő indított kérvényt, témául pedig  ̶  az olvasóközönség igényeit szem előtt tartva  ̶  a forradalom emlékezetét választotta.

Szilágyi Sándor pályája a szabadságharc előtt indult, fordításokkal, novellák és politikai cikkek írásával. Kolozsvárról érkezett Pestre, ahol a Pesti Hírlap és az Életképek munkatársaként tevékenykedett. Bár Szilágyi alakja körül nem feltétlenül volt egyetértés, s elsősorban körülményei tették alkalmassá a szerkesztői szerepre, agilis személyisége, tántoríthatatlan tenni akarása utat nyitott a magyar irodalmi élet újjáéledésének. 1850 márciusában indította meg lapját, Magyar Emléklapok. Történeti és szépirodalmi közlöny az utolsó forradalom korából. Jeles iróink közremunkálásával címmel.

„Máig is megfoghatatlan tünemények közé tartozik, hogyan jöhetett ez a fiatal író arra a vakmerő gondolatra, hogy ő, amidőn a megtorló politika éppen szenvedélye tetőpontján naponkint új áldozatokkal szaporította a nemzeti gyász lajstromait, egy rendes füzetekben megjelenő közlönyt indítson...” (Jókai Mór: A sajtó és cenzura Magyarországon)

A Magyar Emléklapok címoldala (PIM, Könyvtár)

A Magyar Emléklapok szerkesztői előszavában Szilágyi meghatározza a lap programját: a magyar nyelv ápolásának kötelességéről beszél, hogy a kiadvány a forradalmi képek megrajzolásával összekötő kapocsul szolgál majd a „közelmúlt gyászemléke és a derűsb jövőnk reménye közt”, egyszersmind „teret nyit a szépirodalmi erőknek”, és igyekezni fog az írókat egyesíteni. S valóban: a Hölgyfutártól elforduló és a hallgatásra kényszerült, vidéken szétszóródott írók beálltak a vállalkozás mögé. Ha olykor aggályoskodtak a nevük feltüntetése miatt, a szerkesztő maga adott nekik álnevet. Így lett például Jókai Mór, apja kutyája után, Sajó, Berecz Károly Orion, Lévay József Bátor Miklós. Az előfizetők ismerték és felismerték az álnevek mögött rejtőzőket.

„Alig volt kétség valahol Sajó kiléte iránt  ̶  az országban mindenütt tudták azt, csak a rendőrség épületében nem.” (Szilágyi Sándor)

Indokolt volt az óvatosság, hiszen már a nyomtatás előtt vizsgálatra benyújtott művek alapul szolgálhattak az elmarasztalásnak. (Ez az oka, hogy később Tompa A pusztán című költeményét Szilágyi meg sem kísérelte kiadni, és végül Arany Koldus-ének című versét sem közölte, bár ennek kinyomtatásáért mindent megtett: német fordítását benyújtotta engedélyeztetésre, de mert egy szakaszt mindenképpen töröltetett volna a cenzúra, megcsonkítva nem engedte nyomtatásba.)

A kiadványból hat füzet jelent meg Landerer és Heckenast nyomdájában, az akkori viszonyokhoz képest nagy, 1200-as példányszámban, s pár példány híján el is kelt. A lap hasábjain történet és szépirodalom uralkodott, a felvonultatott műfajok: vers, novella, történeti rajz, zsánerkép, humoreszk. Színvonalas, jó érzékkel válogatott írásművek örvendeztették meg az olvasóközönséget. A válogatásban, levelezésük tanúsága szerint, Gyulai Pál is állandó segítsége volt a szerkesztőnek.

A 6. füzet után Heckenast Gusztáv felmondta a szerződést, így a 7. füzet, Magyar Emléklapok. Új folyam. I. füzet címmel, már Geibel Ármin bizományában, Kozma Vazulnál került nyomtatásra, 1850 júliusának elején.

Időközben Machio helyére a szigorú Heyntzl tábornok került, majd az irányítást maga Prottmann rendőrfőnök vette a kezébe. Kimondott szabályozás nélkül bármely irodalmi vállalkozás sikerét nehéz volt fenntartani. Ahogy Szilágyi írja:

„Sem törvény, sem rendelet nem szabályozta a sajtót. Semmi sem volt megtiltva, de nem volt megengedve semmi. Egyik szerkesztőre nézve sem lehetett más zsinórmérték, mint az, hogy mennyi szabad a többi lapoknak, mert mindeniknek érdekében állott nem mutatkozni félénkebbnek a közönség előtt mint a többi, sőt általában érdeke volt a sajtónak nem adni fel azt a tért mit a sajtószabadságból elfoglalt, önkénytesen”.

A cenzúra működése szerint a nyomtatásra szánt kiadványokat előzetes ellenőrzésre kellett benyújtani. Ha kisebb nyomtatványoknál három, nagyobbaknál nyolc nap múlva nem érkezett tiltó határozat, a mű megjelenhetett. Így is előfordult azonban, hogy a költséges nyomtatás és szétküldés után a kiadványok mégis betiltásra kerültek. Az Emléklapok 7. füzetével is ez történt: bár többet szétküldtek belőle, a lapszám példányainak nagy részét végül lefoglalta a rendőrség, és a vállalatot betiltották. Szilágyi visszaemlékezése szerint a betiltáshoz hozzájárulhatott Nagy Ignác számonkérése a haditörvényszék előtt, a Zugba veled, tenta, toll című vers közléséért. Nagy úgy védekezett Heyntzl tábornok előtt: „ha szabad Szilágyi Sándornak ehhez hasonló tartalmú verseket közleni, akkor jogot tartok én is”. Kijelentése nyomán a korábbi füzeteket újra átvizsgálták, és tartalmukban elég okot találtak az elkobzásra. A legfőbb ok a 7. füzetben elsőként hozott Szász Károly-vers, A rab volt, de kifogásoltak még több apróságot: Kubinyi Ágoston múzeumigazgató neve mellett királyi tanácsos, nem császári tanácsos szerepelt, Obernyik Károly cikkében pedig egy versidézetben egy huszár a királyért halt meg, miközben meghalni akkor csak a császárért volt szabad...

A betiltó rendelkezés kézhez vételét követően Szilágyi az előfizetői kárpótlására gondolva elhatározta, hogy más címen folytatja a lapkiadást. 1850. július 13-án szét is küldte a Magyar Írók Füzetei II. füzetét azzal az ígérettel, hogy az I. és III. szám is hamarosan érkezni fog. A III. füzet augusztus elején, az I. végül augusztus 29-én jelent meg. A II. füzetbe az Emléklapok új folyamának második számába tervezett tartalmat szánta, az I. füzetben pedig a betiltott lapszámot szerette volna részben újraközölni, mivel a hatósági felülvizsgálat elhúzódott, és nem kívánta az előfizetőket megvárakoztatni, a lapszámok megjelenésének sorrendjén eszerint változtatott. Így az I. számból végül kikerült Csengery Antal cikkéből Szemere Bertalan 1843-as, az esküdtszék intézménye mellett kiálló beszéde és Jókai Szenttamási György (A vérontás angyala) című novellájából is több részlet hiányzott.

A Magyar Írók Füzetei címoldala (PIM Könyvtár)

A Magyar Írók Füzeteiben már szép számmal jelentek meg a hazafias témák mellett más tárgyú művek is, de bőven képviselve volt még a politikai költészet, melynek nyomán az abszolutizmus kritikája is megmutatkozott. Amikor július 23-án rendeletben kihirdették, hogy tilos a fennálló viszonyokra célzó közlemények nyomtatása, a III. füzet már nyomdában volt, és a IV. füzet tartalma is már összeállt. A III. füzetre Szilágyi megkapta az engedélyt, és a lejárt idő után a IV. füzetet is szétküldték már szeptember 4-én, amikor a rendőrségtől váratlanul megérkezett rá a lefoglalási határozat. A fiatal szerkesztő kedvét azonban az újabb hatalmi visszaélés sem vette el, belefogott következő vállalkozásába. A megmaradt füzeteket élelmesen összefűzette, és közös címoldallal ellátva Magyar Írók Albuma címmel forgalomba bocsátotta. E kötet utolsó oldalán már egy új kiadvány előfizetői felhívását olvashatjuk.

Előfizetési felszólítás: Pesti Röpívek. Magyar írók füzetei (PIM Könyvtár)

Új vállalkozása célkitűzése egy igazi szépirodalmi és kritikai hetilap megjelentetése volt, mely egységes irodalmi és esztétikai irányt képvisel, ráadásul hetenkénti megjelenéssel. Miután sikerült megkapnia az engedélyt, azzal a megkötéssel, hogy a közölt írások a politikai líra és novellisztika területét elhagyják és a forradalmi tematikát nem vonják többé a szépirodalom körébe, szeptember 30-án szét is küldte a próbaszámot, Pesti Röpívek. Magyar Írók Füzetei a szépirodalom, társasélet és divat köréből címmel. A lap az 1840-es évek divatlapjai mintájára készült, divatképeket is tartalmazott, a főbb írások mellett színes hírekkel szolgálta az olvasóközönség művelődését Társaséleti szemle, Irodalmi élet, Nemzeti színház, Mozaik, Divat rovatcímek alatt. A próbaszám után, október 6-án jelent meg az első szám, amit további nyolc követett december 1-jéig. Gyulai Pál Társas életünk című cikksorozata mellett a szépirodalmi részben felváltva jelentek meg novellák, versek, humoreszkek. A 3. számban került a közönség elé a cenzorok hanyag munkájának példájaként a sokat emlegetett Pákh Albert-mű, a Hunyadi János. Johannes Edler von Hunyad. Históriai novella, melynek kezdő és záró sorai valóban Hunyadiról értekeznek, de a középső része gúnyos életkép. A humoreszk egyértelműen az abszolutizmus szatírájaként értelmezhető, ez viszont a felületes cenzor figyelmét elkerülte.

A korábbi szerzőgárda és a tartalom is bővült: Erdélyi Józseftől népdalok, Aranytól egy verstani értekezés első része jelent meg, s mind nagyobb teret kaptak az ízlésformáló, komolyabb kritikai írások, főleg Gyulai tollából, amely tendencia idővel egy meghatározó irodalmi orgánum kialakulásához vezethetett volna. Azonban egy, a 7. számban megjelent írás ennek a próbálkozásnak is megpecsételte a sorsát: a kínai forradalmi mozgalmakat ismertető közlemény a hatalom szerint a Ming-dinasztiáról nem elég tiszteletteljesen emlékezett meg, így a 9. szám megjelenése után ezt is betiltották. A 10. számot még Pesti Ívek címen sikerült megjelentetni december 8-án, de utána a hatóságok véglegesen felszámolták a vállalatot, a szerkesztőt pedig eltiltották további vállalkozásoktól és haditörvényszékkel fenyegették.

Szilágyi ezután még gyűjteményes munkák kiadásával próbálkozott: 1850-ben kiadta a Történeti naptárt, Nagyenyedi album címmel 1851-ben jelentetett meg kiadványt, melynek második kötetét szintén elkobozták (az elkobzott kötet tartalmából a Nők könyve 1853-as albumával kárpótolta korábbi előfizetőit). Miután 1852-ben a hatóságokkal folytatott küzdelmeinek következményeként távoznia kellett a fővárosból, először Kecskeméten, majd Nagykőrösön vállalt tanári állást, később figyelmét végérvényesen a történetírás felé fordította.

Szilágyi Sándor kiváló történetírói pályájának méltó kezdete volt ez a mozgalmas pár év. Lapjainak nagy szerepe volt a szabadságharc után az irodalom újjáéledésében. Munkája nyomán esélyt kaptak a majdani irodalmi Deák-párt alakjai az egymásra találásra, szerteágazó kapcsolatai révén – közvetítőként – állandóan segítette az írók személyes érintkezését. Az Emléklapok/Magyar Írók Füzetei/Pesti Röpívek hasábjain teret kapott az irodalom színe-java: Arany János (A.), Tompa Mihály (T.), Gyulai Pál (Gy., illetve nyilas jegy alatt) és Jókai Mór (Sajó, Kis Endymion) mellett olyan neveket találunk, mint: Bérczy Károly (Orion), Csengery Antal (Cs. A.), Erdélyi József, Garay János, Jósika Miklós, Kőváry László (K--y), Lauka Gusztáv, Lévay József (Bátor Miklós), Mentovich Ferenc, Obernyik Károly, Pákh Albert (Kaján Ábel), Ráth Mór, Sükei Károly, Szász Károly (Sz. K., Vándor), Tóth Kálmán, Vahot Sándor (Keled), Vajda János, Vas Gereben, Vörösmarty Mihály. Aranytól 9 költeményt közölt (közöttük olyan műveket, mint a Katalin, Vojtina levelei öccséhez, Letészem a lantot), továbbá az asszonáncról írt tanulmányának első felét. Itt jelent meg Tompa Mihály 11 verse, köztük A gólyához és A madár, fiaihoz című; Gyulai Pál 14 verse között a Hadnagy Uram, a Karácsony éjszakáján vagy az Ősszel. és Jókai Mór 15 elbeszélő műve, többek között a Madarász Lászlóról írt Gyémántos Minister című. A folyóiratok irodalmi értékét emeli, hogy Petőfi hagyatékából is közölt verset, Az év végén címűt.

Szilágyi vitathatatlan érdeme, hogy vakmerő vállalkozásaival megtörte az irodalmi élet pillanatnyi dermedtségét, kísérletezéseivel felbátorította újabb lapok indítására az utána következőket egy olyan időszakban, amikor  ̶  ahogy visszaemlékezésében írja  ̶  

„az írót nem törvény védelmezé, nem rendszabályok korlátozák, hanem az a bizonytalanságok tojásai közt kényteleníttetett tánczolni, s a sajtó szabadabb mozoghatására próbálgatások, kísérletek és nagyon s kétes eredményű mérések által eszközöltetheték”.

Micskei-Kőrös Kata