A Petőfi-bicentenárium alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum Nővilág címen indította útjára a reformkori nőkérdés témakörét feldolgozó programsorozatát. Ebben a korszakban alakult ki ugyanis a ma ismert társadalmi struktúra alapja, a női szerepek átformálódása pedig erősen hatott a gazdaság, a politika és az irodalom területeire is. A sorozat egyes alkalmainak célja, hogy a női individualizáció és emancipáció fontosabb eseményei kapcsán, az irodalom mentén betekintést nyújtson a korszak viszonyaiba, és ezzel egyidejűleg olyan kérdéseket is megfogalmazzon, amelyek a mai társadalom számára is relevánsak lehetnek.

A sorozat első, bevezető részét Régi szerepek új megvilágításban – a formálódó új nőideál címen, március 22-én láthatták az érdeklődők. Fábri Anna irodalom- és művelődéstörténésszel, a 18. és 19. századi nőtörténet szakértőjével László Ferenc újságíró, kritikus, a programsorozat házigazdája beszélgetett a reformkor gondolatait megalapozó 1790-es évek eseményeiről, a nőkkel szemben támasztott elvárásokról, szereplehetőségeikről, valamint a megszólalás lehetőségeiről. Az irodalmi forrásokat Zelencsuk Kata előadásában hallhatta a közönség.

Hamvába holt reformkor – az 1790-es évek

Ahogy László Ferenc a bevezetőjében kifejtette, a reformkorral való foglalkozásnak elkerülhetetlen előfeltétele, hogy annak előzményeit is alaposan vizsgáljuk. Ennek mentén szó esett egy ugyan rövid életűnek bizonyuló, de mégis fontos korszakról, az 1790-es évek időszakáról. A 18. század végének kérdésfelvetései és gondolatai nagyban megalapozták a reformkort, ugyanis ekkoriban már felmerült a nők jogi, gazdasági és társadalmi helyzetének tárgyalása.

Fábri Anna ennek kapcsán kiemelte az európai történelemből jól ismert eszmei hullámok jelentőségét, hangsúlyozva a francia forradalomban szerepet vállaló nők hatását, valamint Mary Wollstonecraft brit író, filozófus, feminista nőjogi értekezését és politikai szerepvállalását, amelyek hazánkban is hatással lehettek a nők szerepének újragondolására. Bár nálunk nem történtek a franciaországihoz hasonló tömegmegmozdulások, a korszakban ugyanakkor megfogalmazódott a nők nevelésére és művelődésére való igény, valamint a különböző jogok kiterjesztésének lehetősége.

Az 1790–1791-es magyar országgyűlésen napirendi pontra tűzték a nők iskoláztatását. Az országgyűlés komoly oktatási reformokat szeretett volna foganatosítani, de a francia forradalom eseményeit látva a bécsi udvar semmilyen jogkiterjesztést nem engedélyezett. Fontos kérdéskörként előkerült a nők tájékozódáshoz való joga a politika területén belül. Pálóczi Horváth Ádám író, költő páros röpiratot jelentetett meg ezzel kapcsolatosan, melyben párhuzamosan megírta mindkét nem álláspontját. Emellett – európai szinten egyébként egyedülálló kezdeményezést indítva – javasolta a nők megfigyelőként való részvételi lehetőségét a parlamenti üléseken, melyet öt feltételhez kötött:

1. a nők ismerjék el a férfiak elsőbbségét,
2. legyenek nemzetiek, tehát beszéljenek magyarul,
3. szoptassák a saját gyermekeiket;
4. viseljenek nemzeti öltözetet
5. és végül: nem szólhatnak bele a férfiak diskurzusaiba, nem zavarhatják a férfiakat, csupán hallgatóként vehetnek részt az üléseken.

László Ferenc, Fábri Anna, Zelencsuk Kata és Ferró Csaba rendezvényszervező (Fotó: Gál Csaba / PIM)

Elvárások a nőkkel szemben

Zelencsuk Kata előadásában elhangzott Kármán József és Pajor Gáspár Uránia című folyóiratából a Magyar Asszonyi Nemhez című programadó cikk egy részlete, amelyben a szerzők a nők neveltetésével kapcsolatos nézeteiket, elvárásaikat fogalmazták meg.

László Ferenc ehhez kapcsolódóan felvetette, valójában nehezen eldönthető, hogy az említett írásban a szerzők meggyőződésből kívánják, hogy a nők jogai kerüljenek kiterjesztésre, vagy csupán előfizetőiknek szeretnék megnyerni a hölgyeket. Fábri Anna, reflektálva a programadó cikkre, felhívta a figyelmet arra az ambivalenciára is, mely szerint az elvárások a nőkkel szemben gyakran kétirányúak. Egyrészt elvárták, hogy a nők támogatóak legyenek – akár a családban mint anya, gazdasszony, akár társaságban mint finom társalkodó, akár pedig a kulturális területen előfizetőként, fogyasztóként, amihez hozzátartozik még, hogy műveltséggel is rendelkezzenek. Másrészről elvárták, hogy a nők ne szóljanak bele a „férfiak dolgába”, a tudományokat hagyják a férfiakra, és maradjanak a számukra kijelölt területeken, nehogy a művelődésre szánt idejük elvonja a hölgyeket a kötelezettségeiktől. A nők tudományos területen való működéséről példaként Dorothea Schlözert említette a szakértő, aki filozófiából szerzett doktori fokozatot, és mellette családanyaként is megállta a helyét.

Fábri Anna hangsúlyozta azt is, hogy a reformkor korántsem volt egységes időszak, számtalan eszmei vonulat párhuzamosan futott egymás mellett, illetve évtizedenként is jelentős különbségek figyelhetőek meg. A 30-as évek például merőben más volt, mint a 40-es évek, mivel utóbbi során erősen radikális irányt vett a politikai élet, viszont érdekes módon a női emancipáció nem tartott lépést ezekkel a folyamatokkal. A művelődéstörténész szerint megfigyelhető, hogy minél radikálisabbá válik a politika, annál inkább kicsúcsosodik az az elvárás, hogy a nő társként, kvázi „mentőként” álljon a férfi mellett.

Fotó: Gál Csaba / PIM

Honleányi szerep és nemzeti küldetés

A téma bevezetéseként két szemelvényt hallhattak a jelenlévők: az első részlet a magyar nyelvről és a nemzeti nevelésről tárgyaló 1825. november 2-i kerületi ülés jegyzőkönyvéből származott, a második pedig a Regélő Pesti Divatlap 1843-ban megjelent Mennyire vehet részt egy mívelt, szabadszellemű nő az országos ’s közügyekben? című cikk volt.

A szövegekhez kapcsolódva Fábri Anna elmondta, hogy ekkoriban a nők irányíthatóságát, befolyásolhatóságát a tanulatlansághoz kötötték. Mivel nem szerepelhettek a nyilvánosság előtt –  azaz nem vettek részt a törvényhozásban, a politikában és a tudományos életben –, ennek megoldásaként felmerült az igény a jog- és a közgazdaságtan tanulására is. A korszakban bevett gyakorlatnak számított ugyanis, hogy az értelmiségi körökben a nők vitték a családi gazdaságot. Másfelől megfogalmazódott az az elvárás, hogy a nők tanuljanak magyarul, mivel a felsőbb társadalmi osztályokban kifejezetten elterjedt volt, hogy a művelt nők idegen nyelven beszéltek a hétköznapokban.

Észak-Magyarországon feltűnő gyakoriságot mutat a német kultúrához való kapcsolódás – németül beszéltek, leveleztek, olvastak, kulturálódtak –, példaként említhető a Kazinczy házaspár, akik német nyelven leveleztek egymással. Ennek a tendenciának a megfordítása már kifejezetten politikai programnak tekinthető. Az 1700-as évek végétől nagy hangsúlyt kapott a nyelvkérdés, azaz a nemzeti nyelv alkalmassá tétele arra, hogy összetett gondolatokat lehessen rajta megfogalmazni, illetve az az igyekezet, hogy hivatalos nyelvvé váljon a magyar. Ebben a törekvésben fontos szerepet kapott a nők nyelvhasználata. Ebben a kérdéskörben előkerült a külföldi lánynevelő intézetek szerepe is, melyek ellen többen kikeltek, haszontalannak, sőt károsnak nevezték az ott folyó oktatást. Hasznos tudásként főként olyan intézményeket említ a korszak irodalma, melyek a háztartás vezetésében és a gyereknevelésben nyújtanak segítséget a nők számára.

A nők megszólalása

A 19. század elejétől megfigyelhető, hogy az egyes vitákba már a nők is bekapcsolódnak. Az első „megszólalásokon” érzékelhető volt, hogy a nők még nincsenek birtokában a „szaknyelvnek”, ebből adódóan sokkal közvetlenebb és kevésbé kifinomultak voltak a viták. A későbbiekben már általánossá vált a szakirodalomra való hivatkozás, és ezzel együtt a viták színezete is megváltozott. Példaként említi Fábri Anna többek között Takács Éva nevét, aki az egyik első női képviselője volt a jogok kiterjesztésének.

A korszakban jellegzetes tényként elmondható továbbá, hogy a nevelés kérdése a középosztály alatti népességet nem foglalkoztatta. A nők túlnyomó többsége jobbágyként élt, de az iparosok sem vettek részt a diskurzusban, mivel ők viszonylag nagyfokú önállóságot élveztek. Az özvegyek akár folytathatták a férjük foglalkozását is. Fábián Juliánna költő és varrónő például verses levelezést folytatott gróf Gvadányi József lovas generálissal.

Általánosságban viszont leginkább a patronált szerepben lévő nők kaptak kitüntetett figyelmet, úgymint Dukai Takách Judit, Szendrey Júlia vagy épp Vachott Sándorné Csapó Mária. A korszakra jellemzően feltételként tüntették fel, hogy a nő mellett legyen egy köztiszteletben álló férfi – bár  a patrónusi szerepet sokszor nem az europerek, hanem a nemzetiek vették magukra. Előbbiek inkább a minőséget kívánták, míg utóbbiak azt tartották fontosnak, hogy minél többen írjanak magyarul. Továbbá meghatározásra került az is, hogy a nők milyen módon szólalhattak meg.

A megszólalás kritériumaihoz hozzátartozott, a nőkhöz illő módon és műfajban való írásmód is. Wesselényi Polixénia erdélyi bárónő és író Olaszhoni és schweizi utazások című útleírásának példáját tekintve jól láthatók ezek a tendenciák: élcessége és megszólalásmódja miatt a legtöbb kritikus negatív véleményt fogalmazott meg könyvéről.

Fábri Anna ehhez kapcsolódóan elmondta, hogy valószínűleg lényegesen több nő írt a korszakban, mint amennyit ismerünk, mivel a magániratok többsége elveszhetett. A szerzőket jobbára a nyomtatásban megjelent munkájuk révén, illetve a férfiak írásaiban lévő említéseken keresztül ismerjük.

Fotó: Gál Csaba / PIM

Nő és férfi viszonya a magánéletben

Az utolsó témát felvezető szemelvényekként az Életképekben megjelent Héthegyi Erzsébet, vagyis Cserei Drusiána az Őszinte nyilatkozás, illetve Berecz Károly A szerelem kellékei s jótékony befolyása című írását hallgathatta meg a közönség. A művek érdekessége, hogy a szerzők különböző nézőpontból fogalmazzák meg gondolataikat a nő és a férfi közötti kapcsolatról.

László Ferenc felvetésére, miszerint a korszak lényeges újítása, hogy egy nő nagy nyilvánosság előtt megfogalmazta a gondolatait a párkapcsolatokról, Fábri Anna megjegyezte, hogy valóban új, főként megszólalásmódjában, viszont nem előzmény nélküli a helyzet. Ugyanis szűkebb körben már felfedezhető volt az ilyen irányú törekvés, amelyre példaként Molnár Borbála és Máthé Jánosné Barátsági vetélkedés című levelezését említette.

Cserei Drusiána írásai kapcsán fontos kiemelni a kellő komolyságot és önérzetet, amivel saját álláspontját rögzíti. Alapfelvetése szerint a nemek nem ismerik egymást, ebből adódóan a női karaktereket csupán a női írók tudják hitelesen megjelenni. Bár, ahogyan Fábri Anna is megjegyzi, erre az irodalomban jó néhány ellenpéldát tudnánk említeni.

Karacs Teréz író, pedagógus az elsők között tartotta elképzelhetőnek a koedukált oktatást, pont azért, hogy a nők és férfiak megismerjék egymást. Ezzel szemben a korszakra jellemző, közkeletű vélekedés szerint – Schiller Ének a harangról című versének analógiájára – a nők feladata csupán otthon várni a férfit, míg az a világban küzd és kalandozik. Ezzel a megítéléssel szemben szólaltak fel az emancipáció képviselői, mondván a nőknek is van saját gondolkodási kapacitásuk, éppen ezért több ismeretet kellene szerezniük a világról. Az országgyűlésen való részvétel melletti érvelés is ebből fakadt, amire válaszként az ellenzők úgy reagáltak, hogy ebben az esetben a szónokok a nőknek szerepelnének.

Berecz Károly szövegéből kiderül, a társasági élet finomítójaként fontos szerepet szánt a nőknek. Fábri Anna szerint a polgárosuló Magyarországon valóban nagy szerepet kaptak a nők a társasági élet szervezőiként, viszont nem minden esetben finomította a női társaság magát a társasági életet. Erre kiváló példa Vitkovics Mihály szerb-magyar költő és műfordító szalonja, melyet szeretőjével, Manoli Popovics Theodorával szervezett közösen, a nő Szerb utcai lakásában. Itt a férfi társaságot „szelídítő”, nőket vágyó ideálra Bártfay László szalonját is megemlíthetjük, ami a Károlyi-palotában működött, és felesége is részt vett az alkalmakon, aki nélkül gyakran „eldurvultak” volna az irodalmi viták.

Az arisztokrata hölgyek szalonjai többségében hagyományosabb szellemben működtek: példaként említhető gróf Teleki László édesanyja, aki egyfajta támogató szerepet vállalva, a Szervita téren a Teleki-palotában adott estélyeket, így összekötve a külföldi vendégeket a magyar irodalmi élet szereplőivel. Emellett Fábri Anna kiemeli a Zichy nővéreket is: Károlyi Györgyné Zichy Karolina és Batthyány Lajosné Zichy Antónia ugyanis ellenzéki politikai szalont vittek, ahol leginkább éles nyelvűségükkel tűntek ki. Ezen kívül a nőknek nagy szerep jutott a Védegylet mozgalmában, hiszen ennek jelentős szegmense a divatcikkeket érintette.

Fotó: Gál Csaba / PIM

Összefoglalva a beszélgetésen elhangzottakat, a korszakra jellemzően a számos nézőpont ütközése, a sokszor széttartó nézetek ugyanúgy jellemezték a nőkérdéssel kapcsolatos vitákat. A különböző színezetű álláspontok képviselőjeként megnevezhető akár egy-egy divatlap is, mint például a Pesti Divatlap a nemzeti szempont, a Honderű a sznob külföldi trendeket és az Életképek, mely a radikális változást képviselte.

Ahogy Fábri Anna az est elején megemlítette, a reformkorban nem született kielégítő megoldás a nőkérdésre, és ahogyan látható, a mai napig vannak kérdések, amelyek még mindig feszültséget okoznak a társadalomban – már csak ezért is érdemes foglalkozni ezzel a témával.

Ferró Csaba