Rézbőrű volt az alkony
Indián kiállítás a PIM-ben
A Petőfi Irodalmi Múzeum Rézbőrű volt az alkony című kiállítása szerteágazó ösvényeken vezet a gyerekkor indián hőseitől a felnőttkor döntésein át a megőrzött rézbőrű alkonyokig. Az úton az indián kultusz legfontosabb alakjai elevenednek meg, például Borvendég Deszkáss Sándor, Baktay Ervin vagy Cseh Tamás. A kiállítás kurátorával, Wirth Imrével beszélgettünk.
Nagyon régóta készül ez a kiállítás. Hogyan hatott a tervezésre a koronavírus?
A pandémia vadul és durván belenyúlt a történetbe, hiszen ez a kiállítás tavaly tavasszal nyílt volna meg, a folyamatos korlátozások miatt azonban újra és újra el kellett halasztani. A járvány engem is többször megakasztott a munkában, de az is igaz, hogy egy kurátornak ritkán adatik meg a lehetőség, hogy ennyit foglalkozzon egy kiállítással.
Hogyan állt össze a koncepció?
A Rézbőrű volt az alkony látványtervezőjével, Mihalkov Györggyel egyaránt úgy gondoltuk, hogy kell egy vezérfonal, ami végigvezeti a látogatót a termeken. A kiállítás narratívája egy felnövéstörténet, amely a gyermekkori olvasásélményektől indul és a felnőttkorig tart, addig az időszakig, amikor el kell döntenünk, hogy hűek maradunk a gyerekkor indián „eszményeihez”, vagy magunk mögött hagyjuk azt. A kiállítás fő tereibe is egy indiánkönyvektől roskadozó titkos ajtón át jutunk be: ezzel is szerettük volna érzékeltetni, hogy tulajdonképpen a meséken keresztül lépünk be az indiánok világába.
Honnan jött a kiállítás címe?
A Rézbőrű volt az alkony Radnóti Miklós Gyermekkor című versének egyik sora, ami jól megragadja, hogy kicsiként milyen érzelmekkel viszonyulunk az indiánokhoz.
Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.
Irodalmi kiállítást rendezni mindig nehéz feladat. Hogyan sikerült megküzdeni ezzel a kihívással?
A kiállítás úgy tárul igazán a látogató elé, ha a szövegeket is elolvassa. Ugyanakkor sok látványelemmel gazdagítottuk a koncepciót, amelyek élményszerűvé teszik ezt a témát. A kiállítás elején a látogatót egy vadnyugati csapóajtó fogadja, kvázi úgy érzi, mintha egy szalonba vagy egy indiántörténetbe lépne be. Ezen olvasható Fehér Szarvas A Sziklás Hegyek varázslójának azon részlete, amikor a porban játszó kisgyerek az árnyékát látva a semmiből egyszer csak felkiált, hogy ő indián.
A kiállítás előterében szerepel még két festmény is.
Szajkó István Bakonyi indián diptichonja vizuálisan ráhangolja a látogatót a kiállításra: ezek a szürreális, indiános hangulatú festmények kizökkentenek minket a valós térből és időből. Az egyik képen egy indiánszerű figura egy szétfolyó-elfolyó kerékpárt tart a kezével-varázspálcájával. A másikon pedig megsemmisülésben vagy átváltozóban levő lovak láthatók.
Gyerekként találkoztál Borvendég Deszkáss Sándor alakjával és A Sziklás Hegyek varázslójával. Milyen hatással volt rád akkor a regény?
A nagyapámtól kaptam ezt a könyvet tizenéves koromban. A címlapon egy indián áll, és a könyvbe beleolvasva rögtön kiderült, hogy egy magyar ifjúról szól a történet. Ez azonnal magával ragadta a fantáziámat. Természetesen, mint akkor mindenki, én is azt gondoltam, hogy valóság az, amit olvasok.
A történet egyetlen furcsasága talán az lehetett, hogy egy magyar fiút miért érdekelnek az indiánok. Ezt az atavizmussal, az ősökre való visszaütéssel magyarázta a könyv. A nagyapja is járt Amerikában, foglalkozott az indiánokkal, a család ezt azonban el akarta titkolni a kisgyerek előtt, azonban a tudatalattiból mégis „kiszökött” ez az érdeklődés.
Mennyiben volt más a megítélése a 40-es években az indiánozásnak, mint a 70-es években, amikor te találkoztál ezzel a történettel?
Fehér Szarvasnak öt könyve jelent meg 1940 és 1945 között: nagyon izgalmas, hogy abban a politikai-szellemi közegben mit is jelentettek a regényei. Akkoriban mozgalmat indított el: az ő hatására kezdtek az emberek az indián kultúra iránt érdeklődni. Akkor vált népszerűvé az indiánozás, ami némiképp parallel volt a cserkészmozgalommal. Összekötötte őket a természetközeliség, a környezetünk védelme és a tudatos gondolkodás. Nagyon izgalmas, hogy míg a negyvenes években megjelent regények többségét átitatta a korszellem, ebben kevés ilyesmi volt.
A 70-es években, amikor én találkoztam ezzel a regénnyel, már az úttörőmozgalom működött. Ezt álságosnak éreztem. A Sziklás Hegyek varázslója ezért is hatott rám olyan erősen: ablakot nyitott a világra.
Hogyan forrt ki benned a kiállítás témája?
Adta magát, hogy olyan kiállítást készítsünk, amelynek középpontjában Borvendég Deszkáss Sándor alakja áll. Azonban hamar rá kellett ébrednem, hogy annyira keveset tudunk róla, hogy kizárólag az ő alakjára nem tudok felfűzni egy teljes kiállítást.
A koncepció kidolgozásában nagy lendületet adott Dr. Nádasi András, aki 2006-ban újra kiadta A Sziklás Hegyek varázslóját, és elkezdte körüljárni Fehér Szarvas alakját, megtisztítani azt a rárakódott legendáktól. Nádasinak köszönhetően jutottam el Borvendég Deszkáss Sándor fiához, aki sok anyagot küldött ebbe a kiállításba. Innen már el tudtam indulni.
Aztán ahogy egyre több emberrel vettem fel a kapcsolatot, nagyon érdekes történetekbe botlottam. A sok mikrotörténet végül összeállt egy nagy egésszé: ugyan Fehér Szarvas alig hagyott maga után tárgyakat, szellemisége mégis sokáig meghatározta a magyar indiánozást. Ezt a mostani kiállítást is áthatja az ő személye: a tárlat szereplői mind fontos igazodási pontként tekintettek Fehér Szarvas regényeire.
A kiállítás előterében Xántus János alakja rajzolódik ki. Miért épp vele indul a Rézbőrű volt az alkony?
Xántus valóban találkozott indiánokkal, és hiteles képet festett róluk. Az 1848-as szabadságharc leverését követően pár dollárral a zsebében Londonból áthajózott Amerikába, ahol rengeteg mindennel foglalkozott. 1858-ban jelent meg Pesten Xántus János levelei Éjszakamerikából című útibeszámolója, ami hátborzongató híradás egy szinte paradicsomi világról. Az indiánokkal való találkozásait a mérhetetlen kíváncsiság és tudásvágy jellemzi, toleráns, de a fehér ember civilizációs küldetésének tudatában.
A legenda szerint Karl May róla mintázta Old Shatterhand alakját, de az igazi jelentősége a Magyar Nemzeti Múzeum természettudományi és a Néprajzi Múzeum etnológiai gyűjteményének megalapozásában, valamint a Magyar Földrajzi Társaság alapításában áll. Xántustól egy tárgy került be a kiállításba: egy békepipa, amelyben még ott van az 1850-es évekbeli korom is.
A gyerekszoba terében rajzolódnak ki Fehér Szarvas és Fekete Szarvas, vagyis Dr. Husvéti Tibor alakjai. Milyen tárgyak szerepelnek tőlük?
Borvendégről látható néhány fotó, az oklevél, amelyet az indián tudományok doktorává avatása alkalmából kapott. Ezen a falon szerepel a gimnáziumi tablója is, amelyből kiderül, hogy egy osztályba járt Szobotka Tiborral és Saly Gézával, Saly Noémi édesapjával is. Néhány Fehér Szarvas-relikviát is sikerült kölcsönözni erre a kiállításra.
Dr. Husvéti Tibor jogász az egri Koháry István cserkész-, majd a Shoshone indián csapat tagja volt, aki a legendás prérividék népeivel foglalkozott. Sziú voltam című könyve jórészt erre a tudásra épül. A hozzá kapcsolódó relikviák falba süllyesztett boxokban láthatók: cserkész- és indián naplói, füzetei, valamint a saját kezűleg készített indián tárgyai.
Ebben a térben szerepel még Szabó Magda Karl May összese, valamint érdemes a falakon levő indiános képregényre is figyelmet fordítani: a szövegbuborékokban magyar írók és költők indiános szövegei olvashatók.
A gyermekkor teréből egy tipin át egy sötét térbe jutunk. Minek a szimbóluma ez?
Ez a rész tulajdonképpen arról szól, hogy miként nyúlt bele a történelem az indiánozásba. A sötét szoba egy lehallgató kuckó, amelynek fókuszában az 1962–1963-as indián per áll.
Az ÁVH kiemelt figyelmet fordított Borvendégre, elővették és meghurcolták abban az időben, amikor az indiánozásra magyar ifjúság megrontójaként tekintettek. Nem akarták neki elhinni, hogy fikció csupán, amit írt (ebben szerepet játszott az is, hogy az Athenaeum Kiadó kihúzta a műfaji megjelölést). Ebben a térben középen kapott helyet egy tűzhely-imitáció, ami körbe kivetíti Borvendég egy szövegét a falra. Ebben a térben az eredeti vallomás is látható, olvasható.
A következő tér a felnőttszoba, ahol nagyon gazdag tárgyi anyaggal találkozik a látogató.
Itt szólunk a Baktay- és a Cseh Tamás-féle indiánozásokról.
Baktay személyisége is nagyon meghatározó volt: nála a tudományos én egyfajta játékossággal egészült ki. Az itt látható tárgyi anyag nagy része rokonától, Hegymegi Kiss Árontól került a kiállításba, például a kézzel készített kenu is.
Baktay indián táborait mindig valamiféle kaján derű hatotta át, amit Hallgató (Huzella) Pál Loaferstown alapítása című festménye is jól érzékeltet. Emellett a festmény mellett szerepel Hegymegi Kiss Áron festménye, a Cowboyok a saloon-ban, ami 1963-ban, Baktay halálát követően készült. Egészen más a hangulata ennek a képnek: a kép szereplői – legalábbis én így látom – lehangoltan iszogatnak.
A Cseh Tamás-féle indiánozásban résztvevők kifejezetten a 19. század közepi préri-indiánok mindennapjait élték újra a harcaikkal, viselkedésükkel. Itt látható Cseh Tamás első tipije, amelyben több tárgyat is láthatunk az indián bölcsőtől kezdve a naplókig. Ebben az egységben szerepel Cseh Tamás gyöngyözött vadászinge és fejdísze is, ami alá beállva egy szellemtáncot, szellemhívó dalt hallgathatunk meg az ő előadásában.
Mozgásra indul be az Árnyéktolvaj vetítése: két jelenet látható Cseh Tamás utolsó táborozásából. A terem végében található egy hegyimitáció, ahol a Gauder Áron rendezte indián mesék nézhetők. A hegy oldalában pedig Cseh Tamás pipa tomahawkja látható.
Az érintőképernyők egyikén interjúkat olvashatunk a Cseh Tamás-féle társasággal, egy másikon pedig mindenféle dokumentum és fotó látható a Baktay- és Cseh Tamás-féle indiánozásokról, valamint a különféle indiánalternatívákról.
A kiállítás zárórészében sok kortárs költő indiánná lényegül át.
A kiállításhoz kapcsolódóan készítettünk egy antológiát, Az utolsó indiánkönyv címmel, amelyben 79 szerző szövege olvasható a saját, személyes indián tapasztalataikról.Ezek többségében friss szövegek, kifejezetten az antológia számára íródtak. Néhány idézet olvasható a kiállításon, a fotókkal szemben levő erdő fáinak odúiban.
A kiállítást szintén egy Radnóti Miklós-vers, a Mivégre? zárja és foglalja keretbe.
Felnőtt vagy – szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza, – szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már? – kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak! balra Kína
és jobbra lóherés örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már honnan fú a szél? –
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít…
“Csak ülj a földre és beszélj az égre.”
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő és azt se tudja, hogy mivégre.
Ma már kevésbé divatosak az indiánregények a gyerekek körében. Szerinted mi lehet ennek az oka?
A kiskamaszok ma sokkal összetettebb mitológiákkal találkoznak, elég csak a Harry Pottert vagy A Gyűrűk Urát megemlítenem, így az indiántörténetekben rejlő romantika vagy finomságok talán már számukra nem annyira izgalmasak. És valószínű az idő is egész másként múlik az indiánregényekben.
Célja a kiállításnak, hogy újra divatba hozza az indiánregényeket?
A törekvésem elsősorban az volt, hogy egyfajta időkapszula legyen ez a kiállítás, valami olyasmi, ami megőrzi azt az érzelmi emléket, ami valaha az indiánozáshoz kapcsolódott. De bízom abban, hogy a könyvespolcra kihelyezett sok-sok indiánkönyvet forgatni fogják a látogatók, és azokba beleolvasva talán megragadja őket ez a világ. Az antológia célja is az, hogy megnézzük vannak-e még utak az indiánregények felé.
Kocsis Katica
Fotók: Birtalan Zsolt/PIM
